Harangszó, 1935
1935-09-08 / 37. szám
302. HARANGSZÓ 1935 szeptember 8. lecsendesedését és a félórai „szélcsend“ kezdetét (Jel. 8, 1.), mely után félórára (= ? 21 év) kitör a nagy és utolsó világháború (1956), ez után jön a zsidó antikrisztus világuralma (zsidó világuralom), mely „ideig, időig és félidőig“ = 3 és fél évig tartana. Azután jönne a vég. Bizonyos, hogy a világtörténelem döntő eseményei a szentírásban adva vannak, valamely előképben vagy megszemélyesítésben, de a világ végének időszerinti megjelölését sehol sem lehet megtalálni a szentírásban. Emberi észjárás, hogy a felhőről^ zivatarra következtet, emberi észjárás, hogy a mai és minden idők nyomorúságaiból a „vég“ idejére következtetett. Krisztus Urunk azonban azt mondja, hogy amely órában nem is gondoljuk, akkor jő el. Annyi bizonyos, hogy a nagy szorongás és nyomorúság jele az ő várható eljövetelének, de hogy a sok jel között melyik lesz az utolsó és az igazi, az a jó Isten kifürkészhetetlen titka. Éppen ezért legyünk résen: elsősorban vigyázzunk, hogy szívünk meg ne nehezedjék a világ gondjai és a test kívánságai miatt s legyünk szakadatlanul ébren, mert amikor nem is gondoljuk, akkor jöhet el az Ür. De ne hallgassunk azokra, akik azt állítják, hogy ekkor vagy akkor jő el az Úr, — álljunk ellenük az ige hatalmával, hogy nem a mi dolgunk tudni az alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. (Csel. !, 7.) A világ végével való foglalkozás mindamellett nem haszontalan. Aki ez irányban kutatja az írásokat, akaratlanul sok hasznos intelem szól feléje és ha nem tudja is meg az illető a világ végének pontos évszámát — de megtudja, hogy az Isten egykor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint. És ha ez a tudat valakit áthat és életét megjobbítja — akkor nem volt hiábavaló a világ-vége idejének kutatása, mert az illetőre nézve csakugyan elérkezett a világ vége = a világgal való teljes szakításának szent pillanata. Borgulya Endre tanító. Egy fiatal fogán tisztviselő szolgált évekkel ezelőtt az északamerikai követségi hivatalnál. Krisztus után vágyakozó lélek volt, közel ahoz, hogy keresztyénné legyen. Szorgalmasan járt a keresztyén templomba. Egyszer ez a japán bement egy borbélyüzletbe borotválkozni. A borbély azt mondotta neki: „Sajnálom uram, mi japánokat nem szolgálhatunk ki.“ „Miért nem ?“ — kérdezte csodálkozva a japán. „Tönkre menne az üzletünk“ — felelt a borbély —, „a fehérek itthagynának bennünket, ha megtudnák, hogy sárga embert szolgáltunk ki. “ A sárga japán keserű szívvel ment ki az üzletből s egyszersminden- korra letett arról, hogy keresztyén legyen. Sőt ellensége lett a keresztyénségnek. — Ez a japán ma hires diplomata és helyettes külügyminisztere Pu Yi mandzsuriai császárnak. Mit tudna ez az ember tenni az ottani keresztyén misszió érdekében, ha annak idején keresztyénné lehetett volna ?! Terjesszük a „HARANGSZó“-t! Rokonok között. Ha a magyar kimozdul hazájából, valami nehéz, alacsonyabbrendűségi érzés nyomakodik reá. Hiszen alighogy neki- futamodik a gyorsvonat, máris országhatárokon s vele együtt — sajnos -— ma már sokszor nyelvhatárhoz is ér. Rajta túl a mi édes, zengő, magyar nyelvünket senki sem érti, vagy ha érti, nem akarja érteni már. Mikor nem látszik többé a vonatablakból az utolsó magyar zászló, mikor eltűnik a csendőr kakastolla, vagy a rendőr ezüstösen csillogó dísz-sisakja, olyan végtelenül árvának érzi magát a magyar. S mikor beszélgetni kívánó emberek érdeklődnek a hazánk iránt, csak mégjobban összetöpörödünk. Ahogyan jámborul megkérdezik, hogy szoktam-e sokat lovagolni, miután a magyar lovas nép (szegény tatár, te sem láttál még magyar huszárt, ha engem is lóra termettnek képzelsz!), vagy ahogyan Magyarországról való ismereteik megmutatására beszélnek a bakonyi betyárokról s a pusztában még ma is vándor életet élő csikósokról, az ember érzi, hogy mutatványos bódé látványossága vagyunk csupán a külvilágnak, amely a műveltség magas fokán képzelve magát titokban lenéz minket. Hát még, ha politikáról kezdenek beszélni! Akkor látjuk csak igazán, milyen elhanyagolhatónak képzelt porszem vagyunk mi csupán Európa térképén. Az ember torkát néha a sírás fojtogatja s lent a szivünk mélyén fájón megszólal az ének: A nagy világon nincs egy jó barátunk! Ma már azt mondom: Új nótát kell írni. A nagy világon van egy jó barátunk. Finnországban rokonok között vagyokAmerre megyek, magyar zászló köszönt. A leleményes szeretet a föld alól is elökeríti. Összevarrnak piros-fehér-zöld szallagot s kész a zászló. Amikor ezeket a sorokat írom, akkor is itt leng a fejem fölött a háromszínű nemzeti lobogó, rajta a levente címerrel: „Szebb jövőt!“ S nemcsak magánházaknál van így. Mikor Finnország legnagyobb fegyházát voltam meglátogatni, az épület főkapuja előtt két hatalmas árbocon lengett egy finn s egy magyar lobogó s a börtön igazgatója nagy bocsánatkérések között mentegetődzött, hogy a finn zászló nagyobb, mint a magyar, dehát« kisebb finn zászlójuk nem volt, nagyobb magyar lobogót pedig nem tudtak szerezni. S amerre megyek, mindenütt előkerülnek a magyar emlékek. Az asztalon magyar kézimunkák s az ajkakon dicshimnusz a magyarokról. Látnátok csak, mint csillog a szemük azoknak, akik jártak hazánkban, mikor magyar útjuk emlékeiről beszélnek! Järventaus lelkész, híres finn író, aki több magyar tárgyú regényt is írt s most dolgozik egy Rákóczi regényen, egészen tűzbe jön, mikor Debrecenről beszél. Heporanta Elza írónő pedig egész kis regényt kanyarít hirtelenében, mikor elmondja egy éjszakai kocsiútjukat a kecskeméti pusztán s találkozásukat a fergetegként száguldó délceg csikóssal. Ilyenkor azután rendszerint előkerül a féltve őrzött magyar paprika is s a magyar vendég ételére szertartásos ünnepélyességgel rátesznek egy csipetnyi „hazai“-t. S azután jön a magyar himnusz, hol finn szöveggel, hol magyarral, de mindig szívből. Felejthetetlen marad számomra a fentebb már említett fegyházlátogatás, ahol a rabok hatalmas énekkara könyv nélkül énekelte a Szózatot. S mikor elbúcsúzunk, boldog, aki legalább ezt az egy szót tudja magyarul mondani: Köszönöm. Nemrég egy fiatal magyar egyetemi hallgató utazott Finnországban a vonaton. Mikor a kalaúz megtudta, hogy magyar, áttessékelte őt a III. osztályból a Il-ikba (ennél előkelőbb már nincs), mert hát ilyen kedves vendég nem utazhat harmadikon. S mindez nemcsak jó modor, figyelem, udvariasság. Elmondok pár esetet, ami világosan mutatja, hogy szívügy ez az egész. Lapunk elmondta már egyszer, hogy Pesonen Mátyás tanfelügyelő az édesanyja koporsójába magyarországi virágot tett. A helsinkii temetőben is van egy frissen hantolt sír. Tudós férfiú pihen alatta, aki nemrég jött haza hosz- szabb magyar tanulmányúiról. A sírhanton egy csokor magyar árvalányhajat borzolgat az ősz jöttét jelentő széi. Hitvese tette rá, aki úgy érezte, hogy ennél kedvesebb virág nem lehet a férje sírján. A portanpääi népfőiskola igazgatójának asztalán is üveg alatt bekeretezve van pár szál virág. Magyar szegfűk. Évekkel ezelőtt magyar gyerekek küldték az ő gyermekeinek. Árva magyar népem! Érzed-e mily drága lehetsz annak a népnek, mely elhervadt, száraz virágaidat is így megbecsüli? A finnek magyar szeretete azonban nemcsupán érzelmi ügy. Az igazi szeretetnek vannak az értelem világába lenyúló gyökerei is. Az igazi szeretet mindig vágyódik az után, hogy közelebbről megismerje azt, akit szeret. Egyenesen megszégyenítő az, hogy mi mindent megtanítanak a finnek az iskolában a magyar földrajzból, történelemből s énekből. S nem történhetik semmi nevezetesebb esemény Magyarországon anélkül, hogy a finn lapok hasábos cikkeket képeket ne közöljenek róla. S ha egy magyar érkezését megszimatolja valamelyik szemfüles újságíró, rögtön megjelenik, hogy kikérdezgesse a magyart. A nemzeti múzeumban külön magyar osztály van a finn-ugor néptörzsekből készített kiállítási termekben, amelynek előterében büszke statisztika számol be arról, hogy a magyar nép a leghatalmasabb rokon, a húsz milliónyi finn-ugor népből 12 millió, az észt 1,200.000 lélekkel, a többi votják, cseremisz, szürjén, lapp, osztják, vogul, lív stb. A finnek magyarszeretetének komolyságára az is jellemző, hogy mihelyt politikára terelődik a beszéd fonala, azonnal felvetik a kérdést, mi lesz Nagyma- gyarországgal s mikor egy eljövendő világháború esetén az új Európa térképét rajzolgatják, abban Magyarországnak döntő jelentősége van. A finnek azonban nemcsak szeretnek és ismernek minket, hanem — ami mindennél többet jelent—imádkoznak is értünk. Lehtanen püspök ezt az imádságot irta be az emlékkönyvembe: „Adja Isten a magyar testvérnép számára Szendéikének megújítását s vele új, fényes jövendőt“. Ez a kettő, a lelki és nemzeti felébredésünk ügye van ott mindig az imádságban. Rokon a finn nép? Nem! Több ennél: Barát. Még ennél is több: Lelki testvér!
