Harangszó, 1935
1935-03-24 / 13. szám
1935 március 24. HARANOSZÓ 99. a templomot látja maga előtt. Nem egy gyönyörködtetést váró közönségre gondol, hanem mindig a hivő gyülekezetre. Mindegyik munkája homlokára ezeket a szavakat jegyzi: Jézus segíts! Munkája végére pedig ezt irja: Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség! Meg is látszik minden alkotásán, hogy Istennel Istenért dolgozik. Művészi dicsőség helyett Isten dicsőségét keresi. Müvei túlélik korát s művészi értékükkel az emberi szellem legcsodásabb alkotásai élén foglalnak helyet. Nem is múlik el Bach alkotásainak értéke és hatása, ha alkotásai a nehezen megközelíthető magasabb, nehezebb és tisztább zeneművészet körébe tartoznak is. Évszázadok múltával is evangélikus egyházunk hitfelfogásának és vallásos életfelfogásának legsajátosabb kifejezői maradnak. Evangélikus szellemet sugároznak s ma is millió és millió ember lelkét repítik Isten közelségébe. Énekeljük koráljait, gyönyörűséggel hallgatjuk kantáiéit és lehajtott fejjel rábízzuk magunkat, amikor Krisztus tragédiájában saját lelkünk tragédiáját olvasztja sugárzó melódiákba. Élete vége felé elhomályosodik látása. Lassan, tapogatózva megy a templqmlépcsőn szeretett orgonájához. Önfeledten futtatja végig ujjait az elefántcsont billentyűzeten s a zúgó akkordokban felolvad egész lénye. Nincsen előtte nyomtatott vagy írott kotta, most már igazán csak a leikéből játszik. Végül egészen megvakul. Ritkán jut el orgonájához. Otthon karosszékében ül svejének: Altnikolnak mondja tollba szerzeményeit. Julius végén jár a nyár s a mozdulatlan hőséget csak néha szakítja meg egy kis szellőmozdulás. Maga elé meredő tekintettel új koráljának hangjait mondja egymásután s előrelendülő keze mintha dirigálná az orgonakisérettel felzendülő énekkar énekét. Éppen ennek a sornak a melódiáját diktálja: Trónod elé járulok most nagy Istenség! — mikor a halál csendesen melléje lép s vállára teszi kezét. 1750. julius 28.-án Bach János Sebestyén Isten trónja elé járult. 250 évvel ezelőtt született. 185 évvel ezelőtt halt meg. Meghalt, de földről való távozása semmi változást sem jelentett. Bach ma is él, sőt még inkább él, mint életében. Halhatatlan művei hangokból álló tükörképében evangélikus egyházunk meglátja saját hitének és vallásos., „étettipiisának tiszta képét. Az Isten gondviseléséért háládatos, bűnbánó és Krisztus keresztje után sóvárgó lélek pedig erőt nyer belőle az elinduláshoz és szárnyakat a boldog megérkezéshez. gát. Orgonajátszásban utolérhetetlen volt. Ekkor járt azon a vidéken Mar- chand francia orgonaművész. Ugylát- szik a szerény Bach megsokalta az idegen művész gőgös kérkedését, mert versenyre hívta ki őt. Elérkezett a verseny napja, de a francia orgonaművészt hiába várták. Jónak látta búcsú nélkül távozni. Családi életében szeretet, hűség, önfeláldozás, kötelességtudat és lemondás jellemezték. Nagy családjával együtt szerényen kellett élnie. Sohase panaszkodott emiatt. Nyüzsögtek körülötte gyerekei: néhá- nyan játszadoztak, mások leckéjüket tanulták, néhányan veszekedtek, ő me£ ott ült a nagy tölgyfaasztal mellett s önfeledt lélekkel komponálta halhatatlan műveit. Egyénisége, tudása és lelkülete a templomi művészettel jegyezték el. De ő nemcsak általában a templom művésze volt, hanem kimondottan az evang. templom művésze. Bach az evangélikus egyház hallhatatlan nagy művésze. Alkotásaiban egyházunk hitvallása, vallásos életfelfogása, golgotái kereszttanítása s Isten kegyelmében való megnyugvása nyilatkozik meg. Legfőbb, célját az istentisztelet építésében és gazdagításában látta, úgy azonban, hogy azzal is Isten igéjének hirdetését szolgálja. Nem a hangversenytermet, hanem „De gyönyörű lakodalom, magam is megházasodom!“ — hujjogat az egyik vőfély. „Ma menyasszony, holnap asz- szOny, holnapután komámasszony! Dé- vajkodik a másik. „Ne kedvem, ne“, — rikkant a harmadik, s ráncos csizmájában kopogós táncot jár a menet élén. Utcahosszat, kiskapuban állva gyönyörködik bennük a falu népe s reájuk özön- lik nevetve a tavaszi veröfény. * Az alsószeren közvetlenül egymás mellett állott a két fiatal pár házikója, egymáshoz mindenben hasonlók, csak egy deszka palánk választotta el a két udvart egymástól. Az egyik ház is, a másik ház is zsúppal födve, volt mindegyiknek egy első és egy hátulsó szobája —- de egyik se padlózva, csak sárral föltapasztva — kettő között a konyha, közepén a kemence. A konyhából a tornácra lehetett kilépni, mely az eresz oltalmában az egész ház előtt végig húzódva a kamarába torkollott, hol az élelmiszereket tartották. Kis kert volt az utca felül mindegyik ház előtt, az udvaron gémes kút nyikor- gott. A ház végében épült az istálló, majd az ólak következtek, aztán szérűvé szélesedett az udvar s a végében kis lábas pajta állt, még azon túl is volt egy darab földje mindegyiknek, mely lehu- zódott egész a sásszegte kis folyóig és a jószágnak legelőül szolgált. Négy hold szántóföld a falu határában — apai örökség — egészítette ki mindegyiknek kis vagyonát, ha a jó Isten szerencsét ád hozzá, a megélhetésre épen elég. így hát egészen egyforma körülmények közt kezdték meg az életet, lássuk, hogyan folytatták? Most jut eszembe, hogy valami különbség mégis volt köztük. A Benczéék csak magukban laktak, egyiküknek se éltek már a szülei, a Mi- kóék ellenben mindjárt negyedmagukkal kezdték. Két öreg asszony lakott náluk, az egyik az embernek az anyja, még munkabíró, hangos beszédű asszony, a másik az Ágnes öreg anyja, görnyedt hátú, imádságos anyóka. „Hát mán hova is mennének az istenadták? Jó az öreg a háznál!“ — vélte Mikó Lajos és a szemefényénél i s jobban vigyázott a maga öregeire. Mit csinál vájjon egy menyecske a lakodalmát követő napokban, ha azt nem akarja, hogy reá járjon a falu szája s szorgalmáról, életrevalóságáról, nyilvánvaló bizonyságot kiván tenni? Felfordítja fenekestül a házat, melynek immár ő az asszonya. 'Leaggatja az ablakokat, kicipeli a bútorokat, lemeszeli a falakat kivül-belül, föltapasztja a szobát és a tornácot, még a kéménybe is fölmászik, Mikor pedig egy sarok söpretlen, egy szék lába mosatlan nem maradt, berendezkedik kedve szerint a fiatal asz- szony. Odaállítja a rozmaringot az ablakba, melléje piros muskátlit, sárga violát, betarolja a kerítésről a sok szép csikós párnát, dagadt vánkosokat, melyek ott szellőzés örve alatt voltak közszemlére kitéve és magas ágyakat vet ottbenn, majdnem a gerendáig éröt. Himes vászon törülközőit, abroszait, szakasztó ruháit berakosgatja a ládába, bokorugrós viga- nóit a festett szekrénybe, selyem kendőit, énekeskönyvét és egyéb apróságait a sublót fiókjába. Mikor kitámogatta a polcra a szép mázos edényeket s a szekrény tetején is ott díszelegtek a virágos porcellán csészék és a fényes réz- gyertyatartók, akkor már csak a konfirmációi emléket — az Úr vacsoráját ábrázoló aranykeretü képet — kellett fölakasztani s a kis tükröt, felette az árva- Iányhaj bokrétával és — otthon van az új menyecske, maga választotta, kedve szerint való otthonában. Nem sokat gyönyörködhetik azonban benne, legföljebb, ha vasárnaponkint, mert most jön a dandárja épen a munkának réten-mezön, a sok kapálás, szé- nagyüjtés, meg miegymás és maholnap elkövetkezik az a nagy hadd-el-hadd —• az aratás is. És az új menyecske tudja, hogy rájta van a falu szeme, ha vájjon bírja-e a munkát? Azért, ha egész nap szedte is a markot, dalolva hordja a kévét holdvilágnál is és mikor hazakerül, lisztet szitál, kenyérsütéshez készül, hogy reggelire már frissensült lángossal kedveskedhessen az urának. (Folytatjuk,)
