Harangszó, 1935
1935-03-24 / 13. szám
98. HARANGSZÓ 1935. március 24. virrasztóit éjszakák munkáját és tűzbe veti. A fiatal Bach testét elfojtott zokogás rázza, de azért könnytelen, égő szemekkel nézi, hogyan pusztul zizegő lángok nyaldosó fűzében panaszos zokogással a sok szép, drága melódia és átvirrasztott éjszakáinak boldog tavaszi álma. Bátyja halála után ezt az otthonát is elveszíti. Lüneburgba kerül a gimnázium énekkarába, majd nemsokára Weimarban találjuk a hercegi zenekar hegedűseképpen. Arnstadt már orgonához ülteti. Innen Mühlhausenbe, majd Weimarba kerül, mint udvari orgonista. 1723-ban kerül Lipcsébe a Tamás templomba. Tanítja a hires gyermekénekkart, mely már a reformáció idejében, Luther disputája alkalmával is énekelt. Élete további időszaka már teljesen Lipcséhez kapcsolja őt. Kap címeket, kitüntetéseket, de ő hű marad önmagához; szerelmese az orgonának és saját vallásos lelkének hű tolmácsolója. Családi életében boldogság és ~ gond szövődnek harmonikus életteljességgé. Kétszer nősül. 20 gyermeke volt. 10-et eltemetett közülük. Koporsójánál második felesége és 10 gyermeke siratta az orgonakirályt. Az istenfélelem és benső vallásosság embere. Számára Isten élő személy, akivel beszél s kinek szavát hallja, mintha állandóan mellette állna. A biblia Isten beszédeként zendül feléje. Olvassa, tanulmányozza, belementi egész lelkét. Hívő szivével csodálatosan átérzi Jézus szenvedéstörténetének nemcsak emberi részét, hanem isteni értelmét, mélységes hittani jelentőségét is. Karácsonyi oratóriumát nem tudta volna olyan csodálatos műremekké tenni, ha nem térdelt volna állandóan Krisztus előtt és nem vonatkoztatta volna önmagára a karácsonyi bizonyságtevés kötelességét. Szenvedélye volt a zeneművészet. Kész volt érte minden lemondásra és fáradságra. Kqplalt egy-egy könyvért és kottáért. Nem volt pénze utazgatásra, vagy valamelyik távoli városban működő orgonaművész meghallgatására. Mindez azonban nem volt akadály az ő számára. Meinken hamburgi orgonistához messze utat gyalogol. 50 mérföldet megy Lübeckbe, hogy Buxtenhude orgonista játékát hallgathassa. Sokszor 30-35, sőt 100 órát is gyalogolt, hogy azután porosán, fáradtan, elcsigázottan megállhasson egy templomi orgona mellett'■ Elsőrangú előadóművész volt. Minden hangszerjátszáshoz értett, de különösen a zongora- és orgonajátszásban képezte ki maBach János Sebestyén 1685-1750. A két szomszédház. Irta Farka« Mih&lyné. (A „Magyar Fajmentés Mhszió„ pályázatán % első díjjal kitüntetve) Egyszerű emberek történetét mondom el, egyszerű nyelven, igaz lelkesedéssel. Nem könyvekben olvastam róluk, nemis színpadon láttam őket. Ött jártak- keltek körülöttem hosszú éveken át s én — nyitott szemmel figyelve — meg- ismertem egész mivoltukat, kívül, belül. Szégyenlem hibáikat, dicsekszem erényeikkel és mindenestül a szívembe fogadtam őket, mert véreim, mert magyarok és nincsen az Égnek az a pazar áldása, amit nekik sokallanék! * Tavaszi napfény hinti aranyát a kis falusi templom tornyára és megcsillogtatja tetején a keresztet. Vasárnap délután van. Vége már az istentiszteletnek, elzengték a kijövőéneket is és mindinkább halkulva búg az orgona, de csak nem indulnak kifelé a hívek az Isten házából. Legfeljebb ha néhány menyecske oson ki, akit otthon étien kis csecsemője vár, a többiek bentmaradnak, hogy tanúi legyenek a jelenetnek, mikor egyszerre tartja esküvőjét a falu két derék legénye, akihez atyafiság, barátság vagy. szomszédság révén, jóindulattal van mindenki. Jön is már a násznép a templomon végig, a két sor pad között ünnepélyesen, párban, lépegetve s kiváncsi gyereksereg tódul be utánuk. Az oltár előtt megállanak, középen a két mátkapár, sudárnövésű, szép fiatalok. Vidám bizalommal tekintenek az ismeretlen jövőbe, nem félnek egymásra bízni sorsukat. Mert hisz ezt a két házasságot nem jóakaraté nénémasszo- nyok Szőtték-fonták össze ide-oda csoszogva, egymásnak szánták ők magukat még attól az időtől kezdve, mikor mint kis mezítlábas gyerekek lakodalmasdit játszottak a kertek alatt és sárga libák ballagtak nászkíséretüL utánuk. Bencze Sándornak hívják az egyik vőlegényt, bogárszemű párja Nagy Rozi; Mikó Lajos neve a másiknak, mellette Gara Ágnes áll, piros arcát keretbe foglalja a rózsakoszorú. Komoly csendben várják az eskető papot, a vidámság ideje majd utóbb jön el, csak egy kis fecskemadár, mely a nyitott ablakon át betévedt, röpköd ijedten, csicseregve a szószék fölött. Fekete talárjában az agg lelkipásztor halad föl az oltár lépcsőin és ősz fejét lehajtva megáll. Bölcs szavakat intéz az ifjú házasulandókhoz, figyelmezteti őket lépésük komolyságára, jámbor, istenfélő életre int és hathatósan kéri őket, hogy meg ne lanyhuljanak a szeretetben, mely mindeneket eltűr, elfedez és megbocsát. Azután elmondja előttük az esküformát, egymásba teszi kezeiket és a mindenható áldását kéri frigyükre; Bencze Sándor és Nagy Rozi, Mikó Lajos és Gara Ágnes, házastársak már Isten és ember előtt. A templom előtt már várja őket a cigány és ahogy kisarjazik a nászpép, menten rázendít a Rákóczi-indulóra. Azontúl már zabolátlan jókedv veszi át uralmát. Előkerül a pisztoly a vőfélyek zsebéből s vaktöltéssel szaporán puffogtatnak, míg pántlikás csutoráikból borral kínál- gatnak boldogot, boldogtalant. A nyo- szolyóleányok perecet, fonatoskalácsot dobálnak a tömeg közé, sikongatva, tülekedve veti magát utána a virgonc gyermeksereg. Végre, nagynehezen párba verődik ismét a nászmenet s elindulnak végig a falu egyetlen utcáján a kocsmáig. Egyelőre ott mulatnak, míg elkészül az ebéd a lakodalmas házaknál és majd hazahívják őket. Elölmegy a cigánybanda buzgón muzsikálva, utánuk a két mátkapár s nyomon követi őket a két nyoszolyóasszony, mosolygósképű menyecskék, tornyos, virágos fejkötöben. Körülveszik őket a vőfélyek és nyoszolyóleányok koszorúsán, pántlikásan, táncos lábaikat a zene ütemére egyengetve.
