Harangszó, 1935
1935-03-17 / 12. szám
92. HARANQSZÓ 1935. március 17. Rákóczi szive. Irta i J&noiay István. Kétszáz esztendővel ezelőtt, 1735- ben a törökországi Rodostóban, a Márvány-tenger kisázsiai partján hajtotta örök álomra fejét minden idők legnemesebb, legtisztább emlékű szabadsághőse, II. Rákóczi Ferenc, erdélyi fejedelem és Magyarország vezérlő fejedelme. Kétszáz esztendő nemcsak az arasznyi létü egyes ember, hanem az örök életű nemzet szempontjából is nagy idő. A kétszáz év előtt történt dolgok emlékét nem őrzi többé az öreg emberek emlékezete, niég a csöndes falusi téli esték meséi sem őrzik, amelyek pedig több nemzedéken át száll-, nak szájról-szájra. Hogyan van az, hogy Rákóczi emléke a magyar nemzet szemében átfénylett két évszázad ködén? Rákóczi nagy úr volt, neve dicsfénykoszorúzta név, elei beleírták nevüket a nemzet történelmében, dédapja, I. Rákóczi György fejedelem, aki a linzi békében kivívta a vallásszabadságot nemcsak a nemesi rendnek, hanem a falusi nép millióinak is, anyja Zrínyi Ilona, aki két évig dacolt Munkács várában a császári seregekkel, maga az ország leggazdagabb embere, egy és egynegyed millió katasztrális hold ura. Elképzelhetetlen az az űr, amely ezt a nagyúrat a jobbágysorban sínylődő magyar embertől elválasztotta. Hogyan tudta ez mégis őt a szívébe zárni két hosszú évszázadig? A gyermek Rákóczit a bécsi kormány elszakította anyjától és idegen környezetben neveltette. Kettős célt tűzött maga elé neveltetésénél: ki akarta belőle ölni a magyar érzést és vakbuzgó római katolikusnak akarta nevelni. Azt akarta, hogy idegen legyen előtte minden, ami magyar, de különösén ellenszenvesek legyenek előtte a rnagyar protestánsok, akiknek vallás- és szabadságszeretete az egész 17. században annyi gondot, any- nyi vesztett háborút hozott a fejére. Ezért bízták az ausztriai neuhausi jeli. Rákóczi Ferenc 1676-1735. zsuiták kezére nevelését. Úgy látszott, hogy elérték céljukat. Az ifjú magyar főúr elérvén nagykorúságát hazajött ugyan és átvette mérhetetlen kiterjedésű birtokai kezelését, azonban visszavonult nagysárosi kastélyába feleségével, Amália hessen-rheinfelsi hercegnővel és úgy látszott, hogy nem törődik nemzete szenvedéseivel. Azt azonban, mint magyar főúr és sárosi főispán nem kerülhette el, hogy a vidék magyar főáraival érintkezésbe ne jusson, köztük gróf Bercsényi Miklós ungmegyei főispánnal. És ez épen elég volt. A tüzes magyar Bercsényi felnyitotta a szemét, megszólaltatta magyar lelkiismeretét. í Valóban volt valamije Rákóczinak, ami több az imént elsoroltaknál. Egyszerűen nagy szíve volt Rákóczinak, szívében nagy megértés tudott ébredni minden emberi szenvedés, természetesen első sorban népe szenvedései iránt. Ez a kulcs Rákóczi cselekedeteinek megértéséhez. Csak így tudjuk megérteni, hogyan lesz a neuhausi jezsuita növendék protestáns testvérei vallásszabadságának védőjévé, hogyan tud a feudális nagyúr belopódzni a magyar jobbágyok millióinak szívébe, miért választja a szegénységet és hontalanságot, amikor csak egy szavába került volna, hogy ugyanaz a független nagyúr maradjon, aki volt. A békés együttélés a római katolikusok és protestánsok között ebben a korszakban lehetetlen volt. A többségben levő nem ismert türelmet a kisebbséggel szemben s Magyarországban ekkor már túlnyomó többségben voltak a római katolikusok. S az egyházhoz hű Rákóczi zászlajára írja a vallásszabadságot, sőt dennapi főttkrumplinak, stb. Zsír, hús, csak legfeljebb fele fogyott a mai arány- lagos mennyiségnek. Évente egyszer volt fánk, vagy forgácsfánk. Ezelőtt 40 évvel az egyik falunkban — pontos, hiteles adatok szerint — egész évben csak 60 kg. cukor fogyott el, a múlt évtized második felében pedig hetenként is több mint kétszerannyi. S annak a 60 kg-nak a nagy részét is néhány pincéző gazda hordta el forraltborkészítéshez. Még akkor, ha valaki 6 krajcár ára cukrot és pár krajcár ára kávét vitt, a figyelmes Dávid úr megkérdezte, hogy „Ki beteg?“ És a fejlődő szervezet még sem nélkülözte a kellő cukoradagját. Gyermekeknek ősszel-télen meg-megfőztek, sütöttek néhány cukorrépát és kihűlve, gusztusos szeletekben nagy gyönyörűséggel csemegézték a gyermekek. Aztán csudaédes volt a csirás gabona lisztjéből készült szalados, a máié, a puliszka, a csíráztatott főtt öregbab, sült úri tök, sültkrumpli és még sok olcsó csemege. Kirántott húsokról falun csak néhány sza- kácsnőviselt asszony tudott és mesélt s a legaranyosabb komatartó asszony talán kirántotta a levesnek ölt és már megfőtt tyúknak egy-két darabját. Mindezeket röviden úgy nevezhetnénk, hogy: „A régi jó világ!“ Hol ván ettől a mai falusi konyha? De bizony a városi régi közép- osztálybeli konyha és a mostani konyha között sem kisebb a különbség. Hát még az akkori és mostani ruházkodás között? Itt még nagyobb a szorzószám. Mert ekkora különbséget már igazán csak szorzószámmal lehet meghatározni. A lakás- berendezésekről ne is szóljunk külön!' Mindezekre ennyire általánosan csak a konjunktúrás világban lehetett rászokni, amikor könnyen jött a jövedelem és nem volt érdemes a pénzt megtakarítani, mert értékét veszítette, állandóan devalválódott. S mint aki a dohányzást, ivást megszokta és nem tudja, csak igen erős akarással elhagyni azt, a mi középosztályunk, sőt egész népünk is boldogtalan részege annak az időknek és bódulatából nem tud, még mindig nem bír felébredni, ezt az épen olyan romboló szenvedélyt lerázni magáról. A divatrészeg- ■ séget! Amikor már nem kell menekülnünk a pénztől, sőt futunk utána és nein érjük el, mi indokolja akkor ezt? Hallottam, hogy a szerbeknek nemzeti viseleté volt a fapapucs, a maguk- fonta-szőtte vászon, Vagy gyapjunadrág, vászoning, gyapjubekecs, esetleg nemzedékeken átörökölt bundaféle, zsíros, nehéz, talán százados kalap a férfiaknál és a nőknél —- már a mezitlábon kívül ugyancsak magukfonta-szőtte alsó- és felsönemü, halinalábbeli, százéves kasmírkendők és fejdíszek. Nemzeti viseletnek hittük, nem volt igazunk. Szükségviselet volt ez. A vámgyűrűvel megszorított szerb népnek nem került másra. És voltak ugyancsak nemzeti eledeleik ... Most már ott is van divatőrület és vannak díszes konyhák. Jól vigyázzunk! Itt a szükség ideje, még nekünk is lehet olyan olcsó, egyszerű nemzeti viseletűnk! Ne pazaroljuk hóbortokra, fényűzésre a drága magyar vagyont és a magyar munkaerő nehéz, szűkös keresetéti A szükség is rá- kényszerít rövidesen a pazarlás megszüntetésére, de az már nélkülözés lesz. Talán még nem késő. Talán nem örökre, talán csak a viszontlátásig kell búcsút mondani a jobb módnak, ha el nem késünk vele. Diákkorom óta csudálgatom azt a csudálatos jerikói rózsát, amelyik évekig fel tudja függeszteni életműködését, ha vízhez nem jut. Ha vízhezjut, akkor attól pár óra múlva feltámad és kivirul. Tanulhatnánk ettől a jerikói rózsától, amelyik a száraz sivatagban nem akar virágozni, csak, ha elég nedvességhez jut. Mi is esőtlen sivatagban, hervasztó szárazságban vagyunk most, ne akarjunk ilyenkor virágozni, várjunk az üdítő esőre, a jobb világra! Legalább az Ínséges időre függesszük fel féktelen, oktalan vágyainkat! Hisz: „Földi ember kevéssel beéri vágyait, ha kevesebbre méri“. Nagy önfegyelmezés, erős akarás kell a takarékossághoz, a szerzéshez. Elismerem, hogy a városi ember nagyobb és több csábításnak van kitéve, mint a falusi, de tudjon még erősebben akarni! Tartsa azt, hogy: „Kicsiny úr az az én, hogy én annak parancsolni ne tudjak“. Sokszor hallottam, de tapasztaltam is, hogy csak az első 100 forint megszerzése nehéz. De milyen édes az az első 100
