Harangszó, 1935
1935-03-03 / 10. szám
74. 1935. március 3. HARANGSZÓ Iskoláink. ii. Teológusok Otthona. Egyetemes egyházunknak ez a sze- retetintézménye nem új keletű, amennyiben lényegileg véve két más hasonló nevű intézménynek: az eperjesi és pozsonyi teol. otthonok utódjának lehet és kell is azt tekinteni. Ezek közül az egyik, a pozsonyi még 1896-ban létesült, a másik : az eperjesi 1906-ban kezdte el a maga működését, de ennek az intézetnek a kezdete vissza- nyulik az előző évtizedekre, amikor a régi kollégiumi konviktus épületében már volt egy 10—12 férőhellyel biró kis internálás, a többi teológus viszont helyszűke miatt úgynevezett externátusokban nyert elhelyezést. Úgy. a pozsonyi, mint az eperjesi teol. otthon szép fejlődésben volt akkor, mikor a nagy összeomlás bekövetkezett. Ekkor, mint ismeretes, az egyetemes egyház Budapesten helyezte el és 1923 ig itt működtette a menekült teológiai akadémiát. A teológiai akadémia dr. Raffay Sándor püspök körültekintő gondoskodása folytán az Eszterházi-utca 3. sz. épületében nyert elhelyezést s ugyanitt kapott néhány helyiséget a Teol. Otthon is, amelynek eleinte hizony alig volt valami felszerelése, de amely lassanként hozzájutott ugyancsak dr. Raffay Sándor püspök támogatása folytán a legszükségesebb fölszerelési tárgyakhoz. Nagyon szerény, sőt ínséges volt ez a Teol. Otthon, de kétségtelen, hogy mint ilyen nehéz gondokkal küzködő intézmény is jelentékeny mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a budapesti nehéz négy év alatt (1919—23-ig) oly* szép számmdl végezték el tanulmányaikat teológusaink. Újabb változást a Teol. Otthon életében az 1923—24. tanév hozott, amikor az egyetemes egyház a budapesti menekült teol. akadémia működését beszüntette, mivel ugyanekkor megkezdette működését a m. kir. Erzsébet-tudomány- egyetemmel kapcsolatban megszervezett evang. hittudományi kar Sopronban. Az ekként megváltozott helyzet következményét az egyetemes egyház a Teol. Otthonra vonatkozólag úgy vonta le, hogy az ez évi egyetemes közgyűlésen elhatározta annak további fenntartását és azt a hittudományi kar mellé Sopronba helyezte át. A Teol. Otthan Sopronban az evang. egyházközség árvaházában nyert ideiglenesen elhelyezést, ahová magával vitte a Budapesten négy év alatt gyűjtött ingóságait is. Az árvaházi épületben maradt az Otthon az 1929—30. tanévig, amikor jelenlegi helyére, a Fel- kelő-út 42. számú új épületbe költözött át, amelynek felépítésére az előkészítő lépések tulajdonképen máraz 1923—24. tanév végén megtétettek, döntőfordulat azonban ebben az ügyben akkor következett be, mikor dr. báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő magáévá tette a Teol. Otthon építésének az ügyét *s az égyete- mes közgyűlés 1925-ben elhatározta, hogy 500 millió koronával hozzájárul a maga részéről is az új otthon felépítéséhez. Időközben gyűjtés indult még az Otthon felépítésére, amely oly szép eredménynyel végződött — a sok szép adomány Ahol a Krisztus járt . . . (Történet a keresztyénüldözés korából). Irta: Benkóczi Dániel. 4 • — Lám, lám! — suttogott önmagában. — Tudtam én, hogy ö igazat mond! Tehát eljött. Ott áll a jó Pásztor és körülötte juhocskái, a sokat szenvedett lyoni vértanuk. Eltűnt a testükről a seb, a kínzások helye, hiszen Ő megszabadította őket minden fájdalmuktól. Ott vannak mindannyian, csak még egyetlen egyre várnak: Blandinéra: Istenem! Miért is nem lehetek én is közöttük! Mondtál valamit? — kérdezi Lucia aggódó hangon a suttogó, ismét önmagával beszélő Apollóniustól. — Nem! Nem! Semmit! Blandinét közben hálóba kötik s a hóhérok letisztulva a porondról, egyenesen erre az alkalomra megvaditott bikát bocsátanak be. Az vadul ront be, keresve, hogy kit ökleljen fel. Meglátva az áldozatot, Blandinéra ront, háromszor-négyszer dobja szarvaival a levegőbe, úgy, hogy a szegény vézna teremtés pufogva hull le a porba. Eleinte még mozgott, az utolsó döfés, illetve zuhanás után azonban mozdulatlanul terült el. A bika pedig tovább száguld közvetlenül a porondot bekerítő magas fal tövében, körbe-körbe a porond körül. — Lám, hogy örülnek a megérkezett társnőjüknek, — suttog magában Apollonius. — Mint ölelik, mint csókolják a nők a szegény Blandinét. Ö is, a jó Pásztor milyen szeretettel néz reája, kinek kihülőben lévő teste még a porondon, de lelke már a többiek között ujong a Pásztor körül. De ím, ott áll Sanctus is, az én uram! Megnyitja száját. Hozzám szól! Hogy ki lesz a te szolgád, uram, ott? Hogy engem szeretnél magad mellett? Engem, aki reád vallottam? Engem, aki liazúg- ságokat bizonyítottam reád? Hát te is megtudnál bocsátani az árulónak? Hogy menjek közétek? Megyek... igen... megyek... várjál! Apollonius felkel helyéről s lefelé halad a lépcsőkön a magas fal felé, amely elválasztja a nézőteret a porondtól. Lucia bátyja után lépeget, annak ruháját fogva, szívét valami szorongó elöérzet marcangolja. A közönség előtt nem volt feltűnő Apollonius közeledése a kőfal felé, mivel a megvadult bikát látandók, többen hagyták el helyeiket s igyekeztek a kőfalhoz. Leérve, Apollonius égy ideig néz maga elé a gomolygó füstre, majd hirtelen mozdulattal kitépve magát Lucia kezeiből, átveti magát a kőfalon. ■H- Sanctus! Sanctus! Várjál, megy már szolgád! — kiáltja még zuhanás közben. Apollonius pont a megvadult bika elé zuhan. A bika futásában megtorpan, nem tudván, hogy honnan zuhant eléje a nem várt áldozat. De csak egy pillanatra állt meg, a következő másodpercben teljes erővel döfi bele szarvát a még mindig ott heverő Apollóniusba, hogy a magasba dobja. A szarvak azonban beleszorultak a bordák és a gerinc közé, nem tudván feldobni, rázza, vadul rázza fejét, majd a falhoz dörzsöli, hogy megszabaduljon terhétől. De Apollonius akkor már nem élt. Lucia, valamint a körülötte állók sikongatására előkerülnek a légionáriusok s megállapítják, hogy szerencsétlenség történt. Apollonius pedig, a többiekkel együtt, még aznap Vele volt a paradicsomban. Teológusok Otthona Sopronban.
