Harangszó, 1935
1935-02-24 / 9. szám
66. HARANGSZÓ 1935 február 24. ezen a téren kell egyházunknak megmutatnia azt, hogy nem merevedett meg régi formákban és nézetekben, hanem van benne elég életelevenség a megváltozott körülményeknek megfelelő cselekvéshez. A házasság a mi hitelveink szerint nem szentség ugyan, de Isten által rendelt intézménye az emberi életnek. A családban mi sem látunk csupán élettani, erkölcsi vagy nemzeti értéket. A család miszerintünk is nem csupán élettani alapsejtje az emberi társadalomnak és az emberi fajnak, hanem egyúttal Isten szent akaratának a teljesítése : „Amit Isten egybe szerkesztett, ember azt el ne válassza.“ Mi evangélikusok sem érhetjük be tehát azzal, hogy valaki az állam törvényeinek eleget téve lépjen házasságra, hanem minden egyháztagtól meg kell kívánnunk, hogy az egyház előtt is tegyen eleget kötelességének. Éppen a házasságkötésnél kell megbizonyítania azt, hogy nem csupán állampolgárnak tudja és vallja magát, hanem az egyház tagjának is. Szükséges lesz az, hogy evangélikus egyházunk is intézkedjék a házasságok ügyében. A kérdés csak az, hogy vájjon a részletekben milyen alakot ölt majd a prímás javaslata. Feltétlenül szükséges, hogy ennek a felette fontos ügynek alakulását egyházunk is figyelemmel kisérje, a kérdéshez hozzászóljon és jogos érdekeit bátran képviselje. Az első és legfontosabb teendő pedig az, hogy a vegyesházasságok sok bajt okozó kérdése az egyházak között megfelelő elintézést nyerjen. Felekezeti torzsalkodásra eddig ez adott legtöbb okot. Ragaszkodnunk kell ahoz is, hogy a polgári házasság is érvényes legyen. E nélkül a lelkiismeretbeli kényszer olyan mértékben volna gyakorolható, amely egyházunk lényegével nem egyeztethető össze. KérdéseK. Van Istened — imádod-e ? Van Megváltód — elfogadod-e ? Van egyházad — szolgálod-e ? Van bibliád — olvasod-e? Van templomod — szereted-e ? Van felebarátod — segíted-e? Van otthonod — keresztyén-e ? Van lelked — táplálódé? Iskoláink. Az Erzsébet-tudományegyetem evang. hittudományi kara. Nagymagyarországnak három evang. teológiai akadémiája volt a lelkészképzés szolgálatában. Eperjesen, Pozsonyban és Sopronban. A nagy összeomlás után az eperjesi és pozsonyi akadémiák megszűntek, illetve 1919—1923-ig Budapesten együtt működtek. 1923-ban a kormány felállította a m. kir. Erzsébet- tudományegyetem kötelékében az Ev. Hittudományi Kart, mi által az evang. egyetemes egyház régi vágya ment teljesedésbe. Ennek szervezetét az állam és az evang. egyetemes egyház egymással kölcsönös megegyezés alapján kötött szerződése biztosítja az u. n. „Alapítólevél“-ben, amely pontosan szabályozza úgy az egyház, mint az államnak idevonatkozó jogait és kötelességeit. A kar ideiglenes elhelyezést Sopronban kapott, a volt soproni teológiai akadémia helyiségében az evang. líceum épületében. Ugyanitt volt a líceumi tápintézetben az egyetemi hallgatók menzája is. A hittudományi kar 1923. szeptemberében kezdte meg működését, ezzel egyidejűleg az egyetemes egyház a soproni és a Budapestre menekült eperjes- pozsonyi teol. akadémiákat beszüntette. Az új hittudományi kar 8 rendes tanszékkel szerveztetett meg, ezek: 1. Az ószövetségi írásmagyarázat és teológiai. 2. Az újszövetségi írásmagyarázat és teológiai. 3. A rendszeres teológiai. 4. Az egyetemes keresztyén egyháztörténeti. 5. A gyakorlati teológiai. 6. Az egyházjogi és magyar protestáns egyháztörténelmi. 7. A vallástörténet, vallásbölcsészet és keresztyén neveléstudományi és 8. Az újszövetségi írásmagyarázat és a rendszeres teológia segédtudományai tanszék. Az új fakultás tanárai a következők lettek: D. Stráner Vilmos, D. Payr Sándor, D. Kovács Sándor, D. dr. Profile Károly, dr. Deák János mint egyetemi nyilv. rendes tanárok és dr. Kiss jenő mint nyilvános rendkívüli tanár. Első dékánja: D. Stráner Vilmos, prodékánja: D. dr. Profile Károly. Az evang. hittudományi kar életében jelentős fordulat következett be 1930- ban, almikor is a magyar állam az akkori nagynevű kultuszminiszter, dr. gróf Kle- belsberg Kunó minisztersége alatt a kar régi és többször megismételt kérésének engedve új épületet állított fel a hittudományi kar részére. Az épületet Sándy Gyula műegyetemi tanár tervei és személyes vezetése mellett Boór Gusztáv építési vállalkozó építette fel. Az épület nagyon szépen sikerült s egyik dísze Sopronnak. Sajnos azonban csonka maradt, mert az időközben bekövetkezett súlyos gazdasági válság miatt az eredetileg 750.000 P-re tervezett építési költségvetést 550.000 P-re apasztották le s Ahol a Krisztus járt . . . (Történet a keresztyénüldözés korából). Irta: Benkóczi Dániel. 3 — Különös — suttogja — az előbb még hideg érces fogása volt ennek a pénznek, most meg kezd melegedni! — s az egyik tenyeréből a másikba, mintegy hűtögetve, kezdi átszórni. — Hm, nemsokára már kibírhatatlan fesz! Mi van ezzel a pénzzel? Már forró, éget, nem bírom tartani, fogd, fogd Lucia! — ezzel Lucia önkénytelenül is odatartott tenyerébe szórja, illetve szórná az ezüst pénzeket. — Nem! Nem akarnak lehullani a tenyeremből! Szent Isten! Odaragadtak a forró pénzek a tenyeremhez! Lucia segíts! Segíts rajtam, mert már rettenetesen égetnek! — sikolt kétségbeesetten, majd eltorzult arccal tépni, szaggatni kezdi a húst egyik kezével a másikról. Körmei belevájnak az eleven húsba, a képzelt pénzek csak nem jönnek le. Ekkor fogaival kezdi harapdálni kezeit, hol az egyikhez, hol a másikhoz kap. Fogai már véresek, arca vérrel befecskendezve, kezéről darabokban lógnak a lerágott húsdarabok, de még mindig rázza kezeit, mint akit mind kiállhatatlanabbul égetnek. Ordít, hörög, földre dobja magát fájdalmában s ott fetreng. Lucia tehetetlenül nézi öccse újabb rohamát, majd zokogva fut ki az ajtón, hogy segítséget hívjon valahonnan. Mire visszajönnek, Apollonius már ájultan fekszik a földön. Az egész szoba, föld, falak, ablak, ajtó, bútor vérpettyek- töl piros, amint tehetetlen fájdalmában dobálta magát a földön. A vér még mindég lassan szivárgott tenyeréből, ujjaiból. Fekhelyére teszik. Lucia vizet hoz, megmossa, majd bekötözi Apollonius sebeit, aki eszméletlenül fekszik. A jó nővér csendesen zokog. Az előkerült szomszédok is könnyes szemmel állják körül Apollonius ágyát. Egy reggelen vagy négy hétre az első roham után, Apollonius egészségesen, üdén ébred fel. Az ágy szélén ülő Luciának boldog mosollyal újságolja: — Lucia, boldog vagyok! Olyan szépet álmodtam! — Mit álmodtál, Apollonius? — Megjelent álmomban ismét ő. Kötélből font ostor már nem volt a kezében. Arca sem lángolt a szent haragtól úgy, mint amikor először láttam meg a körszínházban, hanem szelíden, végtelen szeretettel nézett reám. — Igazad van Lucia, ö megbocsátó lélek! — Ágyam szélére ült, oda, ahol te ülsz most. Megsimogatta kezeimet, arcomnak égett sebhelyét. Nézett, sokáig nézett rám biztatóiig, bátorítólag. Szégyenkezve, restelkedve szóltam ekkor Hozzá: — Megtudnál nekem bocsátani, Uram? — Megbocsátok, Apollonius, mert sokat szenvedtél! — Majd elgondolkodva fűzi hozzá: — Akarod-e még egyszer látni társaidat? — Igen, akarom! — válaszoltam. — Úgy, akkor jer el ma délután a körszínházba. Látni fogod mindannyiukat! — s ezzel eltűnt. Csend támadt a szobában. Jó idő múlva Lucia szakította meg a csendet. Aggódó, halk hangon kérdezte: — És elmégy, Apollonius? — Elmegyek. Miért ne mennék? Hiszen Ő mondta, hogy jöjjek. No, meg láltni szeretném még egyszer gazdámat, Sanctust is!
