Harangszó, 1935

1935-02-17 / 8. szám

58

HARANGS2Ó

1935 február if.

Csabdiig fognak terjedni. Mint a váli járás legnépesebb községe, még nem nyilváníttatott a járás székhelyévé, de a járásbíróság, az adóhivatali már itt működnek és előbb vagy utóbb á főszolgabírói hivatal is ideköltözik. Lakosainak száma 8000 körül mozog, akik közül 5000 r. kát., 2700 ref., százegynehány zsidó. Mind a három említett felekezet modernül felszerelt iskolával rendelkezik. Közöttük szétszórva él 112 evangélikus lélek, akiknek legnagyobb része úgy költözött be, mint hivatalnok vagy iparos, akik között bicskei születésű csak a fiatalok körében akad, akik csak néhány évvel ezelőtt tömörültek fiókegyházzá. De Istennek legyen hála, ez a maroknyi evangélikusság becsületes munkájával, hűségével, összetartásával helyet tudott magának biztosítani Bicske község társadalmában és vezetésében. Az évenként rendezni szokott műsoros estéinkre az egész község lakossága felfigyel, résztvesz rajta és a nagyobb, erősebb egyházak egyenesen az evangélikusság példáját követik. A másvaillásuakkal barátságban, a reformátusokkal meg igaz, testvéri szeretetben élünk, aminek legbeszédesebb bizonysága, hogy épülő templomunkhoz az összes téglát és követ és homokot a ref. gazdák ingyen fuvarozták.

Már most, amint a Harangszó kedves olvasói egyik decemberi számunkból olvashatták, Bicske község evangélikussága a múlt év őszén templomépítéshez fogott és minden külső segély igénybevétele nélkül eljutott annyira, hogy a templom a toronnyal együtt fedél alatt áll, miként az a mellékelt képen is látható.

Ha a templomba eddig beleépített összeget elosztjuk a hívek számával, arra az eredményre jutunk, hogy egyegy lélekre 90 P adomány esik. Azt bizonyítja ez, hogy híveink az adakozásban elmentek a legvégső fokig és újabb áldozatot hozni templomunkra egyenlőre nem tudnak. Pedig úgy ég keblünk a vágytól, hogy ebben az évben befejezhessük, renAz épülő bicskei templom.

A régiek elmúltak.

Régen könnyű, kényelmes volt az élet, — ma megnehezedett az idők járása felettünk.

Régen elhitethette magával valaki, hogy a saját lábán is meg tud állni, — ma meg kell éreznúnk, hogy teljesen az Isten kegyelmére szorulunk.

Régen mondhatta valaki, hogy a vallás ráérő embereknek, gyerekeknek és öregasszonyoknak való, ma mindnyájunknak látnunk kell, hogy „szegény fejem, hová hajtnálak, ha a vallás ölére nem ?“

Régen tekinthetett valaki az egyházra úgy, mint egy ünnepi csarnokra, ahova csak akkor kellett belépni, ha keresztelő, konfirmáció, esküvő vagy temetés volt a családban, — ma tudjuk, hogy az egyház nekünk lelki otthon, amelyben lélegzőnk, táplálkozunk — élünk.

deltetésének átadhassuk. Evangélikus hittestvérek, akiknek van templomotok, akik örömmel vailjátok az énekíróval: Örül mi szívünk, mikor ezt halljuk, a templomba megyünk, bizalommal és szeretettel kérünk benneteket, legyetek segítségünkre, hogy templomunk elkészülhessen s ajtai minél előbb feltárulhassanak az igét szomjuhozó lelkek előtt. Bízunk Istenben és hittestvéreinkben, hogy kérő szavunk meghallgatásra talál, hogy sok megértő testvér mellénk áll és még ebben az évben arról az örömhírről számolhatunk be, hogy a bicskei evangélikus templom elkészült. — Szíves adományokat erre a címre kérünk: Evangélikus Fiókegyházközség Bicske.

Horváth Sándor

a bicskei ev. hívek lelkipásztora.

Ahol a Krisztus járt. . .

(Történet a keresztyénüldözés korából).

Irta: Benkóczi Dániel. 2

— Csodálatos — suttogja magában a se élő, se halott Apollonius — ezek nem látnak senkit, én pedig tisztán látom Öt szelíd szemeivel, ártatlan tekintetével, amint a szenvedők fájdalmait csillapítja, még vizet is hoiz, hogy enyhítse a seb okozta forróságot.

Most Blandinéra kerül a sor. Cölöphöz kötik ruhátlanul, mindössze a derekán egy övvel s készítik elő a kinzószerszá- mokat számára is. De a biró egy intésére a kinzószereket gyorsan összecsomagolják és elvonulnak, csupán a megkínzott szerencsétlenek maradnak ott.

Amint az utolsó hóhér is kiteszi lábát, megnyílik a porondra néző másik ajtó, amely mögött vadállatok ordításai, fogaiknak csattogása már régen hallatszott. A következő pillanatban teljes vadsággal száguldva rontanak az áldozatokra. Akit először kapnak el, azt darabokra szaggatják és felfalják. Halálhörgés, húsok tépésének zaja, csontok ropogása hallatszik. A gall közönség csak most élvez igazán: kiáltásokkal igyekszik még vadabbakká tenni az állatokat, hogy élvezete annál nagyobb legyen. Amikorra már jóllaktak a vadállatok, a többi áldozatokat nem tépik szét, csupán harapdálják, levegőbe dobálják, játszanak velük, mint a macska szokott az eleven egérrel.

— Érdekes, — jegyzi meg Apollonius gall szomszédja,

— hogy azt az oszlophoz kötözött nőt nem bántják a vadállatok. Feléje szaladnak, fogaikat csattogtatják körülötte, de nem bántják! ,.■■■■■*

— Nem ám — válaszol Apollonius —; mert nem merik! Ott jár körülötte kötélből font ostorával ö és elűzi a vadállatokat Blandinétől.

— Meg vagy te zavarodva, római! Kiről beszélsz te? Nem jár akörül a cseléd körül senki.

— De igen, ott van Ő! ö jár körülötte! ő, aki parancsol a szeleknek, a viharnak, a tenger vészes hullámainak! ő parancsol a vadállatoknak is!

A gall férfi össlzesúg szomszédjával. Apollonius felé mutogatnak, aki csaknem zavart tekintettel néz a porondra. Most arcát, amely az égési sebektől eléggé félelmes, valami rettenetes ijedtség torzítja el, szemei kidagadnak a félelemtől s retteneteset sikolt:

— Rejtsetek el! Rejtsetek el! Itt jön! Felém jön! Kezében ütésre emelt ostort tart. Arcáról eltűnik a szelídség! Haraggal, gyülölséggel néz rám, a szerencsétlen árulóra. Már hallóin a kötél suhogását! Óh jaj nekem!

Apollonius itt összehúzódik, mint ahogyan a rabszolgák szoktak összehúzódni, amikor uruk ostorozza. Aztán hirtelen felpattan s a kijárat felé rohan. De csak kct-három lépést tesz meg, aztán végig vágódik a lépcsőzeten. Kezei, lábai rángatóznak, csapkodnak, teste hajlik jobbra, balra, mint amikor valakit ostoroznak. Szája habzani kezd.

Előkerül a nagy kiabálásra a rendfenntartó légionárius is és a gall magyarázza nekj:

— Beteg ez a római! Különösen viselkedett az egész idő alatt, most meg látod a sátán szállotta meg.

Apollonius teste lassan megszűnik vergődni, meztelen hátán azonban, ahonnan a ruha lecsúszott, vörös csíkok dagadtak ki. A kőlépcső élétöl-e, amelyen dobálta testét vagy talán az ö ostorcsapásaitól?

A légionárius int az előkerülő három-négy rabszolgának. Azok felkapják és kiviszik a még mindig eszméletlenül fekvő Apollóniust.

II.

Apollonius vagy három hétig nyomta az ágyat. Nővére Lucia ápolja. Rettenetes nappaljai és még borzalmasabb éjsza-