Harangszó, 1935
1935-02-17 / 8. szám
1935 február 17. HARANGSZÓ 59. Régen nézhetett valaki a templomra úgy, mint amely csak arra való, hogy toronyórája mutassa az időt, harangja jelezze a delet, meg az estét s amelynek belső falait elég csak sátoros ünnepekkor megnézni, — ma tudjuk, hogy a templom nekünk erős vár, amelynek bástyái mögé sorakozunk, megoltani külső és belső ellenségünk nyilait. Régen, ha mellére ütött valaki protestáns öntudattal, mondhatta, hogy „én jó evangélikus vagyok.“ Ma tudjuk, hogy nekünk egészen más evangélikusokra van szükségünk : bibliás, imádkozó, lelki életet élő evangélikusokra. A régiek elmúltak! Elmúltak nálad is ? Egyesült erővel. Mostanában sokat hallani hegyi szerencsétlenségről. Mikor valakit eltemet a lavina, vagy lezuhan a mélybe. Valami ilyent ábrázol mai képünk is. Szakadékba zuhant valaki. Milyen nagyot eshetett! Mélyre zuhanni mindig fájdalom S mennyit aggódhatott az életéért. Körülötte teljes elhagya- tottság. Komor kopárság, meredező sziklák mindenütt. Hát nem ilyen e sokszor valóban az élet ? De Íme egyszer csak emberek jelennek meg a szakadék szélén. A mentő szeretet hozza őket. Határoznak: felgyűrődnek az ingujjak s már hullik lefelé a mentőkötél. Összefognak: egymásmellé feszül négy izmos kar Húznak; pedig nagyon nehéz lehet, mert nagyon feszül a kötél, nagyon görcsösen markolnak a kezek s csakúgy tágul-dagad rajtuk az ér. Kitartanak; pedig régóta húzzák már, látszik az összegöngyölt kötéldarabon. Oh, mekkora lesz a boldogság, ha a lezuhant szerencsétlen felér majd a partra! Olyan sok a mélyrezuhant élet! Gyülekezetek és egyesek. Kiknek lába alatt megcsuszamlott a föld s elnyelte őket a szakadék. jöjjetek . . ., menteni . . . egyesült erővel . . .! Egyesült erővel. A babonákról. Irta: Kuszák István. Alig van ember, akinek a gondolkozásából, érzés és akaratvilágából teljesen hiányoznának a babonás vonások. A műveltebb körökben a babonás hitnek főképp azokkal a megnyilatkozásaival találkozunk, melyek magukban nem mondhatók veszedelmesnek. Ilyenek az álomhoz, egyes személyekhez, állatokhoz, növényekhez, .napokhoz, számokhoz s a természet egyes jelenségeihez fűződő babonák. A nép széleg rétegében azonban — ezek mellett — számos olyan babona van elterjedve, melyek rengeteg veszedelmet, szerencsétlenséget és boldogtalanságot hordoznak magukban. A babonák eredetét a régi népek csodákkal teljes hitében és rejtelmes vallási szokásaiban, legfőbb éltető elemét pedig a tudatlanságban találjuk meg. A népek első családjai a természet hatalmas és változatlan törvényeit még nem ismerték s annak működését, tüneményeit bizonyos jó és rossz szellemek munkájának tulajdonították s ezekkel vallásos képzelgésük benépesítette az egész világot. Minden ligetnek, barkái voltak: mindig futni, menekülni szeretett volna. Nővére az ajtó repedésén belesve gyakran látta öt, amint önmagából kikelve pattan fel helyéről s rohan kétségbeesetten a szobában körül. Nekiront az ablaknak, tépi a keresíztvasakat, majd az ajtónak esik neki, körmeivel igyekszik kifeszíteni a kívülről lezárt ajtót. A végén összeesett, dobálta magát jobbra-balra a földön, nem egyszer hozzáverve magát az ágy vagy az asztal lábához.is. Amikor már teljesen kimerülve, mozdulatlanul hörögve feküdt a földön, jött be nővére s nagy erőfeszítéssel fekhelyére helyezte. Amikor lassan magához tért, Lucia könnyes szemekkel faggatni kezdte: — Mondd mi bajod van, Apollóniusom? — Itt volt megint Ő. — Kicsoda? — ő volt itt. Ö, aki egykor kötélből font ostorral kergette ki a jeruzsálemi templomból a kereskedőket. Nővére megértette, hogy kiről van szó és csillapítani igyekezett Apollóniust:-— Miért félsz Tőle, hiszen ö szelíd és megbocsájtó? — Rettenetesen félek az ostortól. Az első gazdám, nem a szegény Sanctus, hanem az, akinek atyám eladott gyermekkoromban, hogy kocsmai adósságát kifizethesse, rettenetesen bánt velem, nagyon sokszor megostorozott. Valahányszor Öt is látom, kezében kötéldarabbal, rettenetes félelem vesz rajtam erőt. Egy alkalommal pedig, amikor hazajött Lucia, nagy csendet vett észre Apollonius szobájában. Bizonyára alszik, gondolta magában és belesett az ajtó szokott repedésén. Apollonius nem aludt. A szobában járt körül, néha lehajolt s valamit felvett a földről és suttogott magában. Majd ismét keresett, kutatott pár pillanatig s újból csak lehajolt, felvette a keresett dolgot s áttette a másik kezébe. Lucia ekkor csendesen benyitott a szobába. Apollonius annyira el volt foglalva a kereséssel, hogy nem is vette észre a szótlanul álló nővérét. Csak folyton keresett, kutatott a földön. Megint lehajolt s felvett valamit. Nővére jól látta, hogy semmi sincs a kezében, de Apollonius újjai mégis úgy állanak, mintha valami vékony lapos dolgot tartana. Apollonius közben önmagával suttogva beszél: — Huszonkilenc már megvan, még egy hiányzik, a harmincadik. Meg kell lennie, mert azt mondta, hogy harminc van. — Most lehajol és az ágy alá néz, majd mosolyogva, boldogan kiált fel: — Hopp megvan! Azzal mászik be az ágy alá s ott megtalálva, amit keresett, ismét előjön. Ekkor megpillantja az ajtóban szomorúan álló Luciát. — Mit keresel, Apollonius? — kérdi Lucia öccsét, akinek tekintete teljesen nyugodt és tiszta. Apollonius természetes hangon, örvendező arckifejezéssel válaszol: — Nem találkoztál egy idegen emberrel? Az imént ment el. Szakála, hajzata kuszáit volt, tekintete is zavaros, mint aki nek nincs egészen rendben a lelkivilága. Kezében egy csomó ezüst pénzt tartott és .megkérdezte tőlem: — Apollónius, van-e szükséged pénzre? —*■ Hogyne volna — válaszoltam én. — Itt van, fogd! Harminc ezüst pénz! — s azzal mielőtt még átvehettem volna a pénzt, szétszórta a szobában, — mondom, olyan különösen zavart tekintetű ember volt. — s aztán becsapva az ajtót, köszöntés nélkül távozott. Gondoltam magamban, ha már itt hagyta a harminc ezüst pénzt, felszedem. Fel is szedtem, dacára, hogy nagyon szétdobta. — Nézd Lucia, gazdagok vagyunk! Hogy csillognak ezek az ezüst pénzek! Mutatta Luciának üres markát. Lucia nem szólt semmit, csak szomorúan nézte öccse üres tenyerét. Apollónius pár pillanatig szeretettel, kimondhatatlan élvezettel nézte, mintegy simogatta tekintetével a képzelt ezüst pénzeket, majd egyszerre tekintete meglepődötté válik. (Folytatjuk.)
