Harangszó, 1935
1935-02-10 / 7. szám
50. HARANGSZÓ 1935. február 10. Két oltár egy templomban. messzeségeibe a megye legszélső zugaiból is. A zalai szórványban ember mindenekelőtt tudatosítsa azt, hogy ő szórványban él. Mutatkozzék ez meg nála több alázatosságban, tudva, hogy ő ott a szórványban másoknál is fokozottabb mértékben szorul rá az Isten kegyelmére, nagyobb felelősségérzetben, tudva, hogy őreá ott a szórványban szemek ezreinek mustráló tekintete néz s az ő életén keresztül Ítélik meg az evangélikus egyházat, fokozott öntudatban, tudva, hogy előretolt őrse egy seregnek s neki kell ellenséges tömegek között előbbrevinni az evangélikus egyház hadállásait. A szórványbeli evangélikus neésak árvasággal teli kisebbségi sorsnak érezze a maga helyzetét, hanem hódítási alkalmakkal teljes kitüntetésnek is. A szórványban élő evangélikus ember vállalja a szórványsors fokozottabb áldozatát. Neki .nem adatott meg, hogy házától száz lépésnyire érje az isten házát, ne restelje hát a kilo nétereket, hogy eljusson a templomba. Valamikor az artikuláris időkben megyeszerte csak két temploma volt őseinknek, mégis elmentek napi járóföldek ma is gyalogol az evangélikus hivő 50 kilométert a templom kedvéért. A szórván^beli evangélikusnak nem adatott meg a templomi igehallgatás áldása, — egyházi lap járatásával, evangélikus naptár olvasásával, ima- és énekeskönyv segítségével rendszeres bibliatanulmányozással teiemtse meg magának az igével való rendszeres otthoni táplálkozás alkalmát. Szóval tudjon áldozni azért mert őt az Isten szórványsorsra hívta el. A szórványban élő evangé- likusság jelentkezzék az egyháznál a maga felébredt lelki igényével. Hogy a múltban mulasztások történtek a szórványgondozás terén, annak oka volt az is, hogy a szórvány evangélikussága nem kért semmit az egyháztól. Viszont újabban, ahol csak bejelentette a szórvány a maga vágyakozó lelki éhségét, az egyház hivatalos szervei, ahol csak lehetőség volt rá, megkezdték a fokozottabb gondozást. így alakult éppen napjainkban < egész sereg szórványmissziói központ Dél- somogytól fel Szabolcsig, Gyöngyöstől le egészen Csa- nádig. Ahol a Krisztus járt. . . (Történet a keresztyénüldözés korából). Irta: Benkcczi Dániel. 1 A lyoni hegy tövében épült s mintegy öt esztendeje befejezett hatalmas körszinház lépcsőzetén türelmetlenkedve za- jonganak az összegyülekezettek ezrei és ezrei: követelik az ünnepi játékok megkezdését. A hatalmas nyitott körszínház zsúfolásig telve van, ami nem is csoda, hiszen Gallia hatvan népe üli ilyenkor nagyjelentőségű testvériségi ünnepét. Hatvan különféle népnek nagyszámú képviselője, megbízottja seregük ilyenkor össze a lyoni ünnepségre. Az általános zajongásba, a játékok megkezdését követő hangzavarba nem kis elkeseredés is vegyül: pusztító járványok, veszedelmek, éhínség s egyéb sorozatos szerencsétlenségek tartották félelemben a birodalmat. A népnek megvolt a maga meggyőződése a borzalmas csapások felől: az istenek elfordultak a birodalomtól. Elfordulásuk, haragjuk oka az „istentelenek“ vallásának terjedése, amely vallás követői nem hajlandók az istenek templomait felkeresni, nem hajlandók áldozatokat bemutatni az istenek oltárain. Ehelyett magános házaknál, némely helyütt rejtett barlangokban tartják titkos ösz- szejöveteleiket, ahol borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat — amint azok a vizsgálatok folyamán bebizonyosodtak — müveitek. — Halál a gyermekgyilkosokra! — Halál a vérivókra! — Végezzetek az istentelenekkel! — hangzik minden oldalról a kiáltás. Köztudomású, hogy az ünnepi játékok ízét, zamatát ez alkalommal nem a versenyfutás, nem is gladiátorok élet-halál harca fogja megadni, hanem az „istentelenek“ méltó megbüntetése. A „gyermekgyilkos“ szóra a harmadik sorban ülő egyik férfiú borzongva rázkódik össze. Apollóniusnak hívják. Jobb arcán hatalmas égési sebet takargat, amely gyulladt, gennyes még. Az égési seb folytán a szemhéja kifordult, világot vesztett szeme pedig véraláfutásos. Nem régen még rabszolga volt. Alig pár hete szabadult fel. Felszabadulásához nagyon szomorú emlékei fűződnek: az elfogott Sanctusnak a rabszolgája volt. Urával együtt öt is elfogták, mint az új, „istentelenséggel“ vádolt vallásnak a követőjét. A vallatásokat a rabszolgákon kezdték s első sorban is rajta. Tagadott mindent. Tagadta, hogy az új valláshoz tartozik. Tagadta, hogy az összejöveteleiken akár ő, akár pedig Sanctus részt vett volna. Megkorbácsolták: tagadott. Talpára vertek: tagadott. Ekkor izzított rézlemezt nyomtak az arcára: felordított fájdalmában, de még mindig tagadni próbált. Amikor azonban harmadszor közvetlen a szeme alá nyomták a forró rézlemezt, mindent magára vállalt, illetve gazdájára. — Keresztyén vagy? A gazdád is az? — Igen. . — Ugy-e összejöveteleitekén gyermekeket gyilkoltok meg s azok húsát eszitek meg ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek ez az én testem!“ — Az izzított rézlemez mar ott volt bal szeme közelében. —- Igen! Úgy van! — Vallott, rettegve az izzó, szikrákat hányó rézlemeztől. — Ugy-e vérüket is megisszátok, ismét csak ezekkel a szavakkal kínálva egymást: „Igyatok ebből mindannyian, ez az én vérem!“ — Igen! Megisszuk! Utána pedig erkölcstelen tivornyákat kezdetek, melyeket énekekkel fűszereztek? — Igen! Igen! — Bizonyított mindent. — Mivel ö volt az első, aki a rabszolgák közül vallott, szabadon bocsátották és felszabadították, hogy ezáltal is kedvet adjanak a többi, uraikkal, együtt elfogott rabszolgáknak a vallomásokra. — Bár ne szabadították volna őt fel! Bár ölték volna meg mindjárt az el- fogatáskor! Sóhajtott fel nagyon sokszor azóta. Megbánta,
