Harangszó, 1935
Kis harangszó
26. oldal. KIS HARANGSZÓ 1935 március 31. SZILÁGYINÉ SÍRJA. Rozoga szekéren úgy vonszolják végig, Nagyváros utcáin, szegény mosónénit. Révedez a szeme, reszket öreg karja, Nem oda lép lába, ahova akarja. Amint leviszik a szegényház kapuján, Bezárják mögötte az ajtót mogorván. Leteszik egy ágyra, se vigasz, se jó szó, Jobb lesz kendnek öreg, a csendes koporsó!" Hat hónapja fekszik már a beteg ágyon, „Haljuk meg, — nyöszörgi — ez a kívánságom". Egy gyermekleány sir csak az ágya mellett, Nincs vigasztalása a végtelen keservnek. „Nagyanyám, ne fájjon a szived hiába, Virágot ültetek holttested sírjára". Hat halottat gyüjtnek egy rakásra össze, Rokoni szív, hitves nem zokog fölötte. Úgy temetik el két hideg sírba őket, Nem hívnak sem papot, sem a kesergőket. Koporsó, szemfedö. virág, fejfa nélkül. Melyik simái sírjon árvája szivébül ?! És mégis tavasszal, hogy kint mező virul, Kicsi unokája temetőbe indul, Majd e sírra borul, majd meg arra hajlik, Óh szív meg ne szakadj, hát melyikben porlik?! Mindkét sírt egyformán virággal ülteti. Majd itt áll meg sírni, majd amazt öntözi. Hat szegénynek, kiknek csak bú volt a világ. Édes álmot susog a tavaszi virág. H. B tiszt b. A SZÓLNAK-A K ^kis-harangokP’ Rádiója még nincs a K. H.-nak. A posta azonban hozott leveleket az ózdi M. Gy. Sz.-böl. Ami bennük van, azokból állítom össze ezt a helyszíni közvetítést. Itt ül velem szemben Farkasinszky Lajos, a M. Gy. Sz. gyűjtés multévi győztese. Tisztelendő nénijétől megtudom, hogy egyszerű gyárimunkás fia. Ketten vannak az öccsével, ő IV., öccse 1. osztályos. Apja nem is evangélikus, de a mi templomunkba jár s igaz evangélikus embereket akar nevelni fiaiból, akikkel sokat foglalkozik. — Mit éreztél, Lajoskám, amikor megtudtad, hogy te gyíijtöttél legtöbbet a rózsaszín tagsági jegyen? Bikf~bú. írja: Farkas Zoltán bácsi. 5 Úgy kezdődött, hogy a sánta Longa egy nap lankadtan hullott le a konyhájában a fekvőhelyre. .Didergett és vacogott a foga, de úgy, hogy még a falu közepén is meglehetett hallani. Pedig odakint olyan napfény szikrázott, hogy mi, gyerekek, egy lábos olvadt zsírrá folytunk volna szét alatta. S a szegény Longa meg mintha csak a sátora egy darab elkerített északi sark lenne, kegyetlenül vacogott órákhosszat. Rázta a hideg, mint a kiskutya a rongyot. A felesége ott sírt-rítt mdllette: „jaj, a gonosz szellemek, jaj, a gonosz szellemek!“ Elővette a szent kaurginfa gyökeréből faragott rusnya formájú bálványukat, az úgynevezett fétist, csókolgatta, imádkozott hozzá, szagos füveket gyújtott meg előtte, csak kergesse el a gonosz szellemeket az urától az északi sarkjukkal együtt. A gonosz szellemek el is vitték az északi sarkot, de akkor meg jöttek más szellemek s egy hordó tüzes poklot döntöttek rá szegény Longára. Olyan melege lett egyszeriben, mintha a pokol kellős közepébe pottyant volna bele. Szinte fuldoklóit a melegtől. A verejték elborította és patakokban folyt le róla. Aztán meg mintha tényleg a pokolbeli lassú tűzön sütögetnék, épen dlyan hólyagos sebek keletkeztek a bőrén, mint mikor megégeti magát az ember. S épenúgy fájtak is. Amelyitek megégette a kezét a tüzes kályhánál, az emlékszik rá, hogy bizony órákhosszat kellett miatta sirdo- gálni. Nem akart szűnni az éles, sajgó fájdalom. Szegény Longa is így érezte magát. Csakhogy ő nem a bőrének fil- lérnyi kis helyén, hanem az egész testén mindenütt. Ugy-e, nem csodálkoztok rajta, hogy üvölteni, ordítozni kezdett fájdalmában. Az emberek odarohantak hozzája s az egyik hideget, a másik meleget, némelyik szárított füveket, megint másik nyers, összeaprózott cakibonusz- leveleket ajánlott rája. Longa mindegyiket ledobálta magáról. S csak üvöltött tovább. Hiába próbálták füstölni, hiába tettek vele akármit, csak jajgatott és üvöltözött egyre.
