Harangszó, 1935

1935-12-01 / 49. szám

1935 december 1.

HARANGSZÓ

40J.

mat“, ezt nem Péter személyére értette, hanem arra a hitre, amelyből Péter vallástétele megszületett. Néhány verssel alább ugyanannak a Péternek személyét sátánnak nevezi az Ur. De még hogyha elfogadjuk is, hogy Jézus Pétert tette meg a tanítványok fejévé, ebből még semmiképpen nem következik, hogy a pápák valóban Péter utódai, hiszen még az is kétséges, hogy Péter egyáltalán volt-e Rómában. Mégis a pápák az üdvösség elengedhetetlen feltételeként kívánták meg a hívektől, hogy őket a Krisztus földi helytartójaként tiszteljék. S ha kezdetben ültek is a pápai székben érdemes férfiak, Luther előtt és korában a legtöbb pápa valóságos világfi volt, akik kitűntek zajos életükkel, esetleg a művészetek bőkezű támogatásával, politikai hatalomra törekvő államférfiak, akik háborút épúgy viseltek s hatalmi politikájuk eszközeiben ép oly kevésbbé válogatósak, mint a világi főórák és császárok, a lelkek üdvével pedig éppenséggel nem törődtek. így azután nem lehet csodálni, hogy az alsó papságban is úgyszólván teljességgel hiányzott a lelkipásztori hivatástudat.

Pedig rengeteg volt a pap abban az időben. Egy neves egyháztörténetíró szerint a 15. század közepén a lakosság 3 százaléka pap volt, ami azt jelentette, hogy minden 100 hívőre 3 pap jutott. Németországban, ahol a földbirtok harmada az egyház kezén volt,

1,400.000 barát és apáca élt. Mainz városának 1450- ben 7050 lakosa volt s ugyanakkor volt benne 8 szerzetesi kolostor, 7 apácazárda s 22 egyéb rendi intézmény. Worms lakossága 1500-ban 7000 körül

mozgott s ugyanakkor 1500 egyházi férfiú élt benne. A kis 1000 lakosságú Góthá- ban 100 pap élt. Strassburg- ban egyetlen templomban 137. a meisseni székesegyházban 117 pap volt alkalmazásban. Ekkora papi gárda, ha hivatása magaslatán állt volna, mily sokat tehetett volna Isten országa szolgálatában! Ámde egy akkori író, Clemanges Miklós így ír erről a papságról:

„A papság nagyobb gondot fordít a pénztárcájára, mint a nyájára s inkább kész elveszíteni 10.000 hívót, mint 10.000 fillért“. Csoda-e, ha ilyen körülmények között az evangéliomi hit tiszta forrásvizei kiapadtak, vagy elposványosodtak s a keresztyén vallás Isten kegyelme Krisztusban kijelentett valóságának megragadása helyett lélektelen külső szokások gyakorlatává, babonák tömegévé, szentek tiszteletévé sülyedt?

Az erkölcsltelenség. Annak a kornak förtelmes erkölcstelensége az egyház falai közé is behatolt. A történetírók pl. megállapították, hogy X. Leó pápa hazárd-kártyás volt. XXIII. János pápa fiatal korában tengeri rabló volt. A mainzi érsek, II. Gyula pápa, Cornaro és Sforza bíborosok erkölcstelenségből keletkező vérbajban szenvedtek. Jellemző egyébként, hogy a vérbajt, amely abban a korban épúgy pusztított, mint a himlő a 18. és a tüdőbaj a 19. században, ,,a papok, barátok, katonák és hercegek betegségéinek nevezték. Jellemző az is, hogy a pápa VIII. Henrik angol király esetében Kajetán bíboros biztatására hajlandó lett volna a többnejűségbe is beleegyezni.

A szerzetesi kolostorok hallatlan ivások, dorbézolások és fajtalankodások színhelyei voltak. X. Leó pápa egy Albrecht nevű 23 éves ifjút két érsekség és egy püspökség úrává nevezett ki s ezért az új érsektől 12.000 arany dukátot kért (egy dukát körülbelül 30 pengő), mivel — úgymond — az apostolok száma

Az ige kószáiként megáll“,

is 12 volt. Albrecht ügyészei viszonlt gúnyosan azt felelték, hogy a főbűnök száma 7, tehát csak 7.000-t hajlandók fizetni. Végül 10.000 dukátban állapodtak meg. Különösen Rómában látta Luther az anyagiasságnak, erkölcstelenségnek és az egész egyházi élet kiüresedésének oly nagy mértékét, hogy az kimondhatatlan csalódást és kiábrándulást jelentett néki. Ezért nevezi később Rómát Babilonnak.

A bűnbocsátó cédulák árusítása. IV. Leó pápa, mikor a frankokat 853-ban keresztes háborúba hívta, a keresztes vitézeket arról biztosította, hogy aki közülük a Szentföld visszafoglalása közben a pogányok elleni harcban elesik, „égi jutalmat nyer“. Egyik közvetlen utóda,

VIII. János 877-ben az ilyen keresztes vitézeknek „egyházi bűneik alól való felmentést“ ígért. íme, már a

9. században megtaláljuk nyomait az egyházi búcsúnak, amely később olyan nagy szerepet játszott a középkori egyház életében.

IX. Leó, II. Sándor, VII. Gergely pápák mikor hadseregre volt szükségük, búcsú ígérésével toboroztak.

II. Urbán a harcképteleneket azzal a feltétellel mentette fel a keresztes háborúban való személyes részvétel kötelezettsége alól, ha az illető a saját költségén felszerelt maga helyett egy helyettes-harcost. Végül 1199-ben Ince pápa elismerte, hogy a háború céljaira adott pénzadomány is érdemessé tesz a búcsú áldásaira. így válik a búcsú lassanként a hívők újabb- fajta megadóztatásává, a pápák „szent üzletévé“, amely később, különösen a jubileumi búcsúk idején, hatalmas bevételi forrást jelentett a pápáknak. A Luther idejében pápáskodó X. Leó is, hogy pénzzavarán segítsen, a római Péter- templom építésének ürügye alatt búcsút hirdetett. Németországban a búcsú ügyletének lebonyolítását a mainzi érsek a Fuggerekre bízta, akik az akkori idők hírhedt pénzuzsorásai voltak. A búcsút biztosító bűnbocsátó cédulák árulásában Tetzel János dominikánusrendi szerzetes tanúsította a legnagyobb ügyességet. Tetzel Jánosnak magának is kitűnő üzlet volt a bűnbocsátó cédulák árulása, mert amint Miltitz Károly, a pápa kamarása 1519 január 22.-én írja, a Fugger bankház Tetzelnek a szükséges élelmiszeren, kocsin és három lovon kívül havi 80 arany óriási fizetést adott. Tetzelnek még a szolgája is több fizetést élvezett, mint Lipcse gazdag városának első hivatalnoka. Tetzel helységröl-helvségre járt s vásári kikiáltó módjára hangzatos beszéddel ajánlgatta portékáját, a bűnbocsátó cédulát. A meghaltak lelki üdvének előmozdításáért is pénzt szedett. Gyakran mondotta hallgatóinak: „Nem halljátok meghalt szüléitek nyögő kiáltását: Szörnyű kínt és büntetést szenvedünk s ti megszabadíthattok bennünket alamizsnáitokkal“. S közben megrázta a ládáját, amelynek ez volt a felírása: „Akinek pénze e ládában cseng, annak lelke mennyországban leng“. A nép gyertyákkal vonult a legaljasabb lélekkufárságnak e vásári ügynökéhez és szorgalmasan vásárolta a bűnbocsátó cédulákat. S mikor Luther feddő igehirdetésére egyik-másik hívő azzal felelt, hogy felmutatta a vásárolt bűnbocsátó cédulát s így Luther közvetenül is tapasztalta a förtelmes üzérkedés átkát, akkor szegezte ki a 95 tételt, amely az első jelentős lépés volt a reformáció tényleges megkezdésében. De ilyen szörnyűségek