Harangszó, 1935
1935-12-01 / 49. szám
404. HARANGSZÓ 1935 december 1. láttára hogyan is maradhatott volna némán az a Luther, aki égő szeretettel szerette az Urat s az ő szent egyházát?! A biblia. A középkori egyház megtiltotta a biblia olvasását. Attól félt, hogy a tudatlan köznép tévtanokat olvas ki az Isten igéjéből. Ha már a pápai tilalom elvonta a hívek asztaláról a szentírást, az egyháznak arról kellett volna gondoskodnia, hogy templomi igehirdetés alakjában adjon lelki táplálékot. Az istentisztelet azonban idegennyelvű miséből, üres szertartásokból s legfeljebb száraz erkölcsi és fegyelmi intelmekből állott, így azután nem csoda, hogy Luther is — amint maga mondja — ifjúkorában semmit nem hallott az Isten kegyelméről, a Krisztus váltságáról s Krisztust haragos bírónak tartotta, aki égi trónján ülve ítélkezik. Még szerzetes korában is valósággal gyűlölte ezt a „kegyetlen“ Krisztust s rettegés fogta el, valahányszor a képét látta. Nem csoda, hiszen még papjelölt korában sem hallott semmit Krisztusról, hanem a régi iskolás tudományokkal és bölcselettel gyötörték a fiatal szerzeteseket. Az erfurti egyetemen került kezébe először a biblia. Szomjas lélekkel merült el Isten igéjének tanulmányozásában. Leírhatatlan hatást gyakorolt rá a szentírás olvasása. Tükörképet tartott a szemei elé, amelyből világosan látta, hogy az egyház mennyire letért az eredeti bibliai alapról. S ha bizonyos is, hogy a reformáció megindításában része volt az előreformáto- rok hatásának, a római útnak, a bűnbocsátó cédulák árulása fölötti felháborodásnak, mindennél többet jelentett Luther életében az evangéliom megismerése, amelyből világosan meglátta a keresztyén egyház nagyfokú megromlását. A reformáció tehát nem egy ember spekuláló agyában született meg, hanem a bibliából kelt életre s a bibliában bírja mindmáig létalapját, örök fundamentomát. De a biblia felfedezése nemcsak azért bírt Lutherre nézve óriási jelentőséggel, mert összehasonlítási alapul szolgált a ke- resztyénség eredeti tiszta alakja és az akkori romlott egyház között, hanem a saját lelke szempontjából is.- S ezzel áttérhetünk a reformációt előidéző mozzanatok utolsójának, de egyik legfontosabbikának rövid ismertetésére. Luther üdvösség utáni sóvárgása. Láttuk már, hogy milyen nehéz lelki vívódásai voltak Luthernak. Reszkető lélekkel aggódott az üdvösségéért. Szüntelenül ez a kérdés foglalkoztatta: „Hogyan győződhetem meg arról, hogy nekem kegyelmes Istenem van?“ S Luther nem tudta, de nem is akarta megtenni azt, amit szerzetestársai közül nem egy megcselekedett, hogy lelke kérdéseit olcsó megnyugtatásokkal elnémítsa, vagy a világi gyönyörűség feledtető élvezeteibe belefojtsa. Siíaupitz megértő jóbarátként állt mellette belső tusája közepette. Különösen vágyott arra, hogy Pál apostolt megértse. Első sorban a római levelet tanulmányozta. Lombardiai Péter egyik könyvének lapszélére 1509-ben tett jegyzetéből kitűnik, hogy már ekkor sokat foglalkozott a római levél I. fejezetének azzal a híres 17. versével, amely olyan nagy szerepet játszott az ő életében s amely később nyugtalanító kérdéseire megoldást is adott. Félelmetes erővel hatott rá a fent jelzett igének ez a kifejezése: „Isten igazsága“v Hogyan állhat meg a gyarló, erőtelen ember a szent Isten igazsága előtt? Végül az ige második fele juttatta el az evangéliom világosságára: „Az igaz ember hitből él“. Tehát nem külső a vallásosság, a cselekedet, a szertartás, az önkínzás ad nekem megállást, igazságot és életet az igazságos Isten előtt, hanem az Isten mentő kegyelmébe vetett hit, amelyet Isten igazságként fogad el az embertől. Egészen új világ tárult fel Luther előtt. A külsőségekkel telespékelt középkori törvényvallásból visszajutott arra a kegyelemvallásosságra, amelyet a Krisztus által ajándékozott nekünk az Isten kegyelme. S hogy tehette volna azt Luther, hogy Isten megtapasztalt kegyelméről a megtalált Üdvözítőről, lelke megnyert békességéről és átélt boldogságáról ne szóljon azoknak a százaknak és ezreknek, akik békesség, világosság, reménység nélkül a legsülyedtebb lelki nyomorúságban éltek? Azért főként 1515 után egyre tisztábban csendül ki prédikációiból és előadásaiból a bátor evangéliomi hang. Ezen a ponton válik Luther számára a reformáció személyes üggyé, amelyet nem tudományos érdekből, vagy hírhajhászatból szorgalmaz halálig tartó hűséggel, hanem, mert létkérdés volt számára, akárcsak Pál apostol számára, mikor azt mondotta: „Jaj nekem, ha az evangéliomot nem prédikálom“. Ha mármost végösszegszerűen akárjuk magunk • elé rajzolni Luther reformátori arcképét, a következőket mondhatjuk: Luther az ő reformátori munkájában Isten eszköze volt. ö egyáltalán nem akart reformátor lenni. Csak a Szentlélek kényszerítő unszolásának engedett. Ezért tudott azután olyan csodálatos hittel Istenre hagyatkozni. Öklét a bibliára szorítva, maga mögött az Istent érezve, ezért tudott megállani egy egész világ ellen. Ezért tudott olyan szilárdan hinni ügye diadalában, anélkül, hogy az erőszakot hajlandó lett volna alkalmazni. Vallotta, hogy „az ige kőszálként megáll, megszégyenül, ki bántja“. Luther az ő reformátori munkájában állhatatos volt. Ezért tudott mindvégig kitartani, akkor is, amikor az első lelkesedés ideje elmúlt és az első sikerek után csüggesztő tapasztalatokban is volt része. Ezért tudott Zwinglivel szemben is megállni anélkül, hogy az igazságból egy betűt is hajlandó lett volna lealkudni. Luther az ő reformátori munkájában nem volt túlzó. Nem kopaszította üresre a templomot, sem az istentiszteleti rendet s csak azt vetette el, ami tévelygés volt, ellenben meghagyott mindent, ami a szentírással nem ellenkezet. Mikor egyes papok túlzásba estek (kimondták például, hogy pap csak az lehet, aki nős ember s legalább egy-két gyermek atyja, stb.) Luther szembehelyezkedett velük s nem engedte rombolásba sodródni a reformációt. Luther az ő reformátori munkájában csak a lelkek javát tartotta szem előtt. Nem a tudományos vizsgálódás módszereit, nem a társadalmi élet igazságtalanságait, nem az iskoláztatás hiányosságait akarta ő megjavítani — bár ezeken a területeken is felmérhetetlen áldást jelentett az ő reformációja, — hanem elsősorban, sőt kizárólag a vallás, a lélek, az üdvösség és az egyház ügye foglalkoztatta. Luthert e tekintetben régen is, ma is sokan helytelenül értékelték. Schiller, a németek egyik legnagyobb költője 1800- ban egyik költeményében nem tud mást mondani Lutherről, mint hogy „az ész szabadságának előharcosa volt Rómával szemben“. Ma is sokan vannak, akik Lutherban csak az újkori felvilágosodás fáklyagyujtóját, az emberi művelődésnek és a szabadságmozgalmaknak egyik hősét látják. Pedig Luther szolgálatának súlypontja egészen másutt, a vallásos lélek Istennel való közössége, vagyis az üdvösség kérdésének birodalmában keresendő. A többi csak mellékterméke volt az ő lélekmentő apostoli munkájának. Luther nagy tudós, nagy nevelő, nagy író, nagy szónok, nagy emberbarát, nagy hazafi, de mindenek felett Isten prófétája, a Krisztus apostola, kinek az volt a küldetése, hogy megtisztítsa a kalmároktól az Ur templomát. Megtisztította. Legyen áldott érte az Isten szent neve! (Következő cikkünk címe : Luther a vádlottak padján). Szabó József. Evangélikus öntudat hiánya. A levita-tanító. Édesapám is az volt. Nagyrabecsü- löm valamennyit. Ök a gyengék és kicsinyek védelmezői; a hűség és lelkesedés példaadói; az önzetlenség valóságos megtestesítői. Egyházunk viharokat átélő őrtállói. Mivel általánosságban ez igy van, annál jobban fáj, ha közömböst találok közöttük. Egyik levita-tanítónk budapesti tisztviselő fia családot alapított. Menyasszonya ismerősöm volt. Izraelita apa — róm. kath. anya leánya, teljesen vallásos érzés nélkül való. A menyasszony hivatkozva vőlegénye ev. vallására, megkért, hclgy eskefésüket elvégezni szives legyek. örömmel vállaltam, mert nyilvánvaló lett, hogy ev. egyházamat ezen házasságkötésnél veszteség nem érheti. Amikor a jelzett esketési nap rohamosan közeledett, levélben érdeklődtem az esketés pontos idejéről. Válaszul azt kaptam, hogy nincs szükség az én közreműködésemre, mert: ....... a fiú szülei n em gördítenek akadályt a városligeti jáki templomban való róm. kath. esketé- siik elé. Áldásukat adták ránk.“ Ez az izraelita-róm. kath. szegény iparos leánya vőlegénye kedvéért pedig szívesen evangélikussá is lett volna. A vőlegény azonban ezt nem kívánta, mert nem hozott öntudatot a szülői házból s így születendő gyermekeit odadobta a sötétségbe. Vájjon milyenné fogják őket nevelni? A lelkészné. Az ev. lelkész esküjével, életével kötelezte el magát a szolgálatra és példaadásra. Minden körülmények között. A lelkészi szolgálat tükre a lelkész családja. A lelkész és családja együtt van a templomban, a vallásos estélyeken, konferenciákon, híveik betegágyánál. A lelkész igehirdetése elsősorban saját családjának a nevelésére szól. Evangélium-
