Harangszó, 1935
1935-01-20 / 4. szám
1935 január 20. HARANGSZÓ 27. Tiszteletlenség’, ha valaki késön érkezik az istentiszteletre, vagy végét be nem várva távozik onnét. Mit mondanának arról az emberről, aki előkelő ebéden, hova meghívást kapott, csak akkor érkeznék meg, mikor a vendégsereg már a pecsenyénél tart s mielőtt bevégzödik az ebéd, felkelve eltávoznék? Amellett, hogy sok mindentől megfosztaná magát, joggal neveznék tiszteletlen bugrisnak. De az ilyen meghívásoknál vigyáz is mindenki a pontosságra. Csak az Isten házával szemben nem érzik tiszteletlenségnek egyesek azt, hogy késve érkeznek s a végét meg sem várva elszaladnak. Pedig a templomban az uraknak Ura terít nékünk asztalt. Igaz, néha legjobb igyekezet mellett is elkésik az ember az Isten házából. S talán e tekintetben is elmondható, hogy jobb későn, mint soha. De mit szóljunk ahoz, mikor valaki hanyagságból, vagy fegyelmezetlenségből következetesen elkésik. Ismerünk helyeket, ahol megrögzött szokássá vált, hogy a templomi gyülekezet zöme, odakünn tereferél, míg odabenn néhány asszony suttogja a bevezető énekeket s csak a prédikációra tódul be a tömeg. Ez nem istentisztelet. Az istentisztelet a bevezető ének első szavától a záróének utolsó szaváig tart. Aki csak úgy a közepe táján kukkant be az istentiszteletre s végét se várva távozik, az megfosztja lelkét sok áldástól, zavarja mások áhítatát s tiszteletlenséget követ el Isten és az ö háza ellen. Fegyelmezzük és neveljük magunkat e téren is. Éhez természetesen az is szükséges, hogy maga az istentisztelet is pontosan kezdődjék. Terjesszük a „HARANGSZó“-t! Ifjúsági munka a gyülekezetben. Irta: Seebach András. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy időnként egyesületeinkben kitörnek a forradalmak. Van egy csoport, ameily forradalmi úton akar változtatni a helyzeten és puccs árán akarja kezébe venni a vezetést. Ez a jelenség különösen a nagyobb egyesületben szokott előfordulni, melyben lekötött energiák vannak s amelyek érvényesülési teret keresnek maguknak. A mi lébényi ifjúsági egyesületünkben is megkíséreltek a nem bib- liás alapon működni akarók egy puccsot. ők a táncmulatság s a műkedvelő előadások pénzszerző vágányára szerették volna eltolni a komolyan induló munkát. Ez természetesen nem sikerült. Uralomra nem juthatván, távoztak az egyesületből. Fájdalmas volt távozásuk annál is inkább, mert a távozók kétharmadát képezték az egyesületi tagoknak. Legyünk kevesen, de igazak, mondottam, de a bibliát a tánccal fel nem cseréljük, ha még oly kevesen maradunk is. Megmaradt az egyesületben a tagok egy- harmada, vagyis az a csapat, amely megindítója volt az ifjúsági munkának. Ez volt az a mag, melyre fel lehetett építeni a keresztyén ifjúsági munkát a szó legnemesebb értelmében. A megmaradt kis csoporttal még fokozottabb tevékenységet fejtettünk ki s nyilvános vallásos és hazafias ünnepélyeket is rendeztünk. A forradalmárok ezt látva, részben magukbaszállva, másrészt, mert bántotta őket az egyesületenkívülliség, szép lassan, szinte észrevétlenül egyenként és párosával visszaszállingóztak az egyesületbe. Mi természetesen szívesen és örömmel fogadtuk őket, mintha mi sem történt volna. S ma ezek mind buzgó tagjai az egyesületnek. Táncmulatság rendezésének kérdése azóta szóba sem jött, de nem is akarnak rendezni a fiúk. Sok vezető arról panaszkodik, hogy a fiúk nem érdeklődnek az ifjúsági munka iránt s nagyon gyenge az ifjúsági összejövetelen való részvétel. A baj gyökerét sok ilyen esetben nem a fiúkban, hanem magában a vezetőben kell keresnünk. A hiba ott van, hogy a vezető vagy az egyik, vagy a másik végletbe esik. Vagy diktátora az egyesületnek: parancsol jobbra-balra a fiúknak úgy, hogy azok alig jutnak szóhoz; vagy annyira vezetője az ifjúsági munkának, hogy mindent maga akar végezni. Nem mer kis feladatokat sem a fiúkra bízni, mert azt hiszi, senki sem tudja megcsinálni, csak ő. A vezetőnek igazi értelembe vett vezetőnek kell lennie: segítenie, irányítania kell a fiúk tevékenységét. Demokratikusan, közösen kell elhatározni a dolgokat az ifjakkal s közösen kell azokat végrehajtani is. Ekkor fogják érezni, hogy ez az ő közös ügyük és nem rájok kényszerített valami. Az igazi vezető barátja a fiúknak. Nemcsak az összejövetelen foglalkozik velők, hanem akkor is, mikor nincs közöttük s imádkozik értök. Nem ábrándul ki a fiúkból, mikor bűnt, rosszindulatot fedez fel bennök, hanem annál nagyobb szeretettel foglalkozik velők, hogy megnyerje őket. Az igazi vezető sohasem a „csoportújának a vezetője, hanem Jánosé, Pistáé stb. Nem ítélkezik a fiúk felett, hanem négyszemközt beszél ve- 1ök. Neki nem „fogásai“ vannak, hanem szereti a fiúkat és felelősséget érez irántuk. Az igazi vezető célja tehát nem saját hiúságának legyezgetése, nem unaloműzés és lézengés különféle célok után, nem a kultúra terjesztése és társadalmi eszmék propagálása, nem nemzeti célok, egyházi érdekek szolgálata elsősorban, hanem: „Egy társaságba gyűjteni mindazokat az ifjakat, akik Jézus Krisztust Megváltójuknak és Isteközeledett az etetés ideje. Csak a tücskök cirpelése hallatszott, csak a hazamenetelre gyülekező gulya ko- lompjai kondultak egyet-egyet... Nagy Sámuel megkapta a feleletet arra, amit kérdezett. S mivel a szíve csordultig megtelt örömmel, az ajkán megszólalt az énekszó: Uram enyim vagy, én tiéd Már vagyok, Maradok, Ki szakaszt el tőled: Tiéd; mert értem halálra Szent véred, És tested, Adád keresztfára. Majd nekilátott a rakodásnak. Jól ment a munka, de amikor már félig meg volt rakva a szekér, nagyon megkívánta a kővetkező verset is. Megpihent hát egy kissé s villájára támaszkodva elmondta azt is: Enyim vagy, mivel megfoglak Lelkemmei, hitemmel. Jézus, téged tartlak. Oh jussak, hadd jussak hozzád! Hol vígan Tapsolván, Dicsérem Uramat. Megrakodott, hazahajtott. Már benn volt az udvaron, már le is szállt a szekérről, akkor látja, hogy a tornácon ott áll a lelkipásztora, Perlaki Gábor uram. Tisztességtudóan elébe járult s köszöntötte. Az vállára tette a jobbját és szemébe nézett. Olyan mélyre fúródó tekintete volt, hogy kevés ember állta. De Nagy Sámuel uram tiszta, barna szeme most sem tért ki előle. — Hallom, mi az újság nálatok — szólt a lelki- pásztor. — Nehéz napom volt — felelte Nagy Sámuel. Perlaki Gábor szemében kérdés villant föl. Nagy Sámuel elértette s megfelelt reá: — De megint tapasztaltam, hogy igaz, amit az Ür mond: „Én vagyok e világnak ama Világossága: aki követ engem, nem jár a setétben, hanem életnek világa lészen annak“. Perlaki Gábor uramnál nem állt könnyű helyen a szó. Akkor szólt, ha kellett. S az ilyen ember a kevés beszédből is ért. Most is megértette Nagy Sámuel szavából, hogy neki itt már nincs mondanivalója. Köszönt és ment. Nagy Sámuel nekilátott, hogy kifogja a lovakat. A fia már fönn állt a szekéren s várta, hogy a felesége fölérkezzék a padlásra. Majd az fogja beljebb hányni a szalmát az ablakból a padlás belsejébe. (Folytatjuk.)
