Harangszó, 1935
1935-06-23 / 26. szám
212. Márángsíö 1935 junius 23. Az egyke és a magyar jövő. (Tizenhatodik, befejező közlemény.) Széchenyi István szállóigeszerű mondásaként „mi magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy még az apa- gyilkosnak is meg kellene kegyelmezni, hogy legalább vele is többen lennénk“. Száz évvel ezelőtt mondotta ezt a legnagyobb magyar, amikor Magyarországhoz még 18 millió lélek tartozott. Vájjon mit mondana ma, midőn kerek tízmillióval kevesebo hazánk lakossága? Most különösen is vigyáznunk kell minden életre s meg kell becsülnünk minden értékünket. Gazdag emberen megengedhetnek maguknak egy kis költekezést, tékozlást: marad még nekik; a koldusnak azonban minden kis fillért gondosan meg kell takarítania. A nagynépes- ségü nemzeteknek: a szlávoknak, németeknek, angoloknak, olaszoknak talán nem annyira fontos minden ember; nekünk magyaroknak azonban felbecsülhetetlen értéket jelent, drága és pótolhatatlan minden egyes lélek. Mégis milyen kincsnek tekintik azok is az emuer- életet; s mindent elkövetnek annak gyarapítására. Mussolini pl. törvényt hozatott már, meiyoen minden 3ü éven felüli állami alkalmazottat, hivatalnokot nő- siilésre kötelez; különben súlyos adóval róják meg. Azonkívül évente többszáz szegény lánynak a kelengyéjéről maga az állam gondoskodik. Annak a régi római birodalomnak a szelleme elevenedik meg mindebben előttünk, amikor a liktorok tisztelegtek az utcán az áldott állapotban levő nők előtt. Ha a 42 milliós olasz nép ilyen megbecsülésben részesíti a gyermeket, a családot s ilyen eszközökhöz nyúl embeianyagának szaporodása érdekében, hogyne kellene nekünk védelembe vennünk minden életet s elősegítenünk a népesség növekedését; mikor mi számra nczve alig egyötödét tesszük. Az ifjúságot, a gyermeket szokták a jövőnek nevezni. Annyiszor halljuk e mondást, hogy már egészen megszoktuk s szinte tartalom nélküli, szépen csengő szólamnak tartjuk csupán. Pedig megdönthetetlen s komoly tartalmú valóság. A gyermek az a virág, melyből egy nép jövőjének a gyümölcse fejlődik. A virágot amúgyis sok veszély fenyegeti; hátha még magunk is tépjúK, szaggatjuk azt! Ha virágba-borulását megakadályozzuk. na bimbó korában sem tanúsítunk iránta kíméletet. Deák Ferenc mondotta valamikor az egy évben kétszer ujjoncot kérő Ferenc Józsefnek: „Felseg, a magyar anyák egy évben csak egyszer szülnek“. Ma oda kellene módosítanunk e mondást: „Sok magyar anya egy életen át csak egyszer szül“. Hogy hova vezet ez s milyen kilátásokat nyújt a jövőre nézve, azt minden gondolkodni tudó ember sejtheti, láthatja. Megszívlelésre méltó, nagy igazságot fejez ki az a pár soros költemény: „Tudod, mi az anya? A gyermek nemtője. S tudod, mi a gyermek ? A nemzet jövője.* Magyar asszonyok, magyar anyák, gyermekeitek által ti tartjátok kezetekben a haza sorsát, jövőjét. Az öletekben szendergő gyermek mosolya a magyar jövő ígéretét tükrözi vissza. Minden gyermekkacaj a jövő reménységének a himnusza ... Magyar anyák panasz kodtok az élet sok terhe, mostohasaga miatt? Van is rá okotok bőven. De tucijátok-e, miből származik á nii legnagyobb bajunk és legtöbb nyomorunk? Trianonból: kifosztott, megcsonkított, megfogyatkozott voltunkból. Tőletek függ, hogy számban, erőben emelkedjék ez a nép; hogy megváltozzon Trianon s vele de a munkáját zavarta a kettő jelenléte. I ekintete néha zavaros vágyódással tévedt a szerte mutató gyermek felé... és elrontotta, amit csinált. — Essen bele a..., — szűrte a szitkot fogai között és dühösen lecsapta, ami a kezében volt. Az öregasszony egy szomorú, lemondó mozdulattal végig simította kötényét és kezenfogta az ijedtszemű apróságot. Így ment ez mindig, — aztán csendes köszöntéssel elindultak a kiskapu felé. — Végre elhalt a harangszó és szelíd béke csendje, este borult a falura. Asztalos Sándor fáradt léptekkel kiment a műhely elé, leült egy tuskóra és kétkezébe ejtett arccal sokáig nézte a rügybe bomió fák égre nyúló, sötét ágait. Egyszercsak heves mozdulattal kivágódott az utcaajtó és lihegő szóval az öregasszony állt meg előtte. — Sándor, a gyerek, — fulladozott a gyenge asszony es a férfi mintha korbács vágott volna végig rajta, pattant fél a tuskóról.-—- Mi van a gyerekkel? — markolt ökle az öreg vállába. — Beteg, félrebeszéi, — szipogott már a rémület a vékony ajkakon. — Beteg, — hullott le a férfi karja! Lehorgasztott, révült tekintete mintha magyarázatot keresett volna az udvar porában, aztán lassan megindult az elsiető öreg után. Asztalos Sándor megtérése. Irta: ifi. Gyalog István. Ott állt a háza a főutcán, zöldre festett, faragott léckerítés övezte a széles portát. A ház végében volt a műhelye, ajtaja, ablaka tárva-nyitva, — bentről serény munka zaja hangoskodott. Kemény keze alatt zenget a fűrész, sikol- tott a gyalu és kopácsolt a kalapács, ha fiatal nászpárnak nyoszolyát, öregnek koporsót csinált a faluba. Még az esti harangszóra se állt meg kezében a szerszám, csak annál lázasabban dolgozott azért is, hogy fiirész, kalapács, gyalú zajába fojtsa a betett ajtón is beszűrődő, csengve-bongva pihenésre, imára hívó harang szavát. Erős ujjai dacosan fonódtak a szerszám vasára, szemében keserű indulatok emésztő lángja lobbant az áhítat szelíd fénye helyett és sötét barázdák szántottak mély redőt a férfi homlokára. — Hej! — mert az a harangszó... Öt éve lesz már lassan, hogy egy parányi, szuszogó emberpalántát fektetett karjába a bábaasszony, ott a belső szoba ajtajában, de mosoly nem volt az arcán, öröm nem fényesedéit senki szemében a házban, mert bent a szoba habosfehér ágyán, már a halál csontkeze törölgette egy liliomarc kínos verejtékét. Hogy életet adhasson, odabent az életét adta az ő szerelmes, jó asszonya! Harmadnap kísérték ki a temetőbe annak a harangnak a szavára és neki nem volt se könnye, se egy fájdalmas sóhaja, csak rettentő keserűség, átok és dac feszítette boltozatos mellet és görcsös öklét, mikor összeszorított szája megvonaglott a káromlás hangtalan szavában: — Nincs Isten! Öt éve már, hogy perbe szállt Istennel, — azóta kerüli templomát, harangja hívó szavát és kerüli az embereket is. A gyereket felesége szülei nevelik azóta, csak néha hozza el a nagyanyja, mert —- maga se tudja, — olyan a gyerek, mint az anyja, a szeme, a mosolya és mégis... nem szívesen látja. Alig három napja, hogy utoljára nála voltak! Lassan, félösen kopogtak be az ajtón és az apró gyerekember szótlan ijedtséggel kapaszkodott nagyanyja kékfestő szoknyájába. — Adjon Isten, — köszöntött az öreg gyenge hangja. — Jónapot, —• mormogott Sándor a fogai között, aztán felkarja suta mozdulattal lökött a lóca felé. Az üreg leült egy apró sóhajjal, a gyerek fürkésző kíváncsisággal tétovázott ide-oda a csavaros, vékony forgáccsal teleszórt műhelyben. — Együttünk, ■— kezdte volna az öregasszony gyámoltalan szóval, de a férfi tovább dolgozott. Haragos zajjal formálta kezében szerszámja a deszkát,
