Harangszó, 1935
1935-01-01 / 1. szám
1935 január 1. HARANGSZÓ 3. Újra életre kelt Még egy érzés bennem Amit he] de régen Szemétre vetettem. Büszkén, nem törődve Dobtam be a sárba, Azért vagyok mostan Évekre bezárva . . . Hogyha az életbe Kikerülök újra, A szeretetetek Jön velem az útra. Ezt a mai napot Emlékem megőrzi Legyetek áldottak Krisztus követői. Tragikus életű, szerencsétlen ember önvallomása áll itt előttünk, akinek lelke szinte kiált az életben soha nem érzett szeretet után. Élete romba dőlt, de érzi, hogy a romok között ott van még „tisztán egy kis lélek.“ Ennek megmentése és hozzá hasonlóan sok száz és száz léleknek a megmentése azonban csak akkor következnék be, ha a társadalom, amelybe majd kikerül, meghallaná ezeket a segélykiáltásokat. Bizonyítja ez a példa továbbá azt, hogy az életnek ezekben a mélységeiben is meg van az Isten felé vezető út, az Ő szerete- te után való epedés, szomjúság. Mindezt azonban nem emberi ékesszólás, hanem az isteni ige keltette életre, amely „élesebb, minden kétélű fegyvernél, elhat a szívnek és léleknek, az izeknek és velőknek megoszlásáig.“ Az orgona. Az egyház hangszere, a hangszerek királynője. Igen sok helyen azonban nem egyéb ócska, rosszul kezelt sípládánál. Évtizedek pora elhangolja az orgonát, megnémít egyes sípokat, templomi bogarak sípba hullott tetemén keresztül zörögve tör utat magának a hang, a kisméretű templomnak sok párájától megduzzadt alkatrészek nem zárnak tökéletesen, alkalmatlan időben megszólalnak illetéktelen sípok, az egész összekötőszerkezet meglazul, a hangsor hiányos lesz, az egész orgona — mint a rakoncátlan gyerek — csak bosszúságot szerez a körlillevöknek. Gondozzuk helyesen az orgonát, mert az egyház hangszere. A legtökéleA kelenföldi templom új orgonája. tesebb Istent az ő hajlékában dicsérjük botránkozások nélkül. Lehessen az orgona engedelmes szerszám az orgonista kezében. Megszólalása titokzatos földöntúli világ nyugalmát és fenséges derűjét árassza ránk s minden zavaró momentum nélkül emelhesse lelkünket az Istenhez éneklés áldott magasságába. Lehessen az orgona szelíd hangja beszédes szószólója Isten békéjének, lehessen az orgona szélesen ömlő hatalmas hangtömege bátor támogatója az ember könyörgésének és a fényes, ragyogó, harsogó, ujjongó zárójáték az orgonán adhassa nekünk Isten szeretetének és hatalmának boldog bizonyságát. Ha lehet: építsünk nagyobb, szebb, tökéletesebb orgonát. Evangélikus egyházunk, sajnos, kevés helyen dicsekedhető orgonájával. Nem vagyunk igényesek ebben a tekintetben. Pedig nem is a mi igényeinket kellene nézni, hanem az istenszolgálatot. Semmi sem lehet elég sok és elég jó ehhez. Szóljon az ég királyához a földi hangszerek minél nagyszerűbb királynője. Vezessék művész kezek, hogy az orgonának hozzánk szóló hangja minél értelmesebb legyen s Istenhez való beszéde minél tökéletesebb. Legyen az orgonakérdés ügye minden evangélikus hívőnek kü- lön-kiilön ügye, hogy a közös lelkesedés ebben legbeszédesebbnek is sürgősebb a dolga minthogy beszéljen: aranyat keres, aranyat talál. Nagy Sámuel uram mindjárt elejével félreállt. Fejét elöntötte a forróság, szeme előtt elsötétedett a világ . .. Ott áll, nekitámaszkodva a tornác egyik oszlopának. Kövér cseppekben ül ki homlokára a veríték. Törölgeti majd az egyik, majd a másik ingeujjával. Elkészültek. Az utolsó poltúra öreg Nagy Sá- muelné kezében vált ketté. Az sem volt fukarabb a többinél: dupla arannyal fizetett az is. Ekkorra azonban már kicsordult Borcsa asszony szívéből az álmélkodás és az öröm: — Jaj, Istenem, csudatevő Istenem, hogy így meg- könyörültél rajtunk! S rámeresztette szemét a halom aranyra, mint valami eleven csodára. De nem csodálhatta sokáig, mert szemét egy-kettőre elöntötte a könny. S amint kevéssel ezelőtt a szomorúság, most az öröm szorongatta a torkát. S amint az imént még a kereszt alatt roskadozott a válla, most a boldogság nehezedett reá úgy, hogy támaszt kellett keresnie. A menye ott állt mellette. Olyan jó volt ráborulni a vállára és hullatni az édes gyönyörűség könnyeit. . . A fiatal asszonynak jött meg legelébb a szava: — Bizony, most már mindenünk lesz Isten nagy jóvoltából ... A Csillag helyébe csakugyan megvehet- jük a Forintos Ádámék tehenét... Vehet az édesapám megint két lovat... Bort is vásárolhat, legényt is fogadhat s lesz mit vásárra vinnie . .. Egyszeriben csak elakadt a szava. Amint támogatta, biztatta napát, riadtan fölkapta a fejét és János gazdára fordította a tekintetét: — Jaj, tán bolondot is beszélek! János bácsi, ki- telik-e mindez ebből? De az megnyugtatta: — Kitelik belőle, Julcsa lányom, persze hogy kitelik, ne félj! A két gyerek eddig szájtátva bámult. De most, hallván, amit az anyjuk beszél, őket is elfogta az öröm mámora. — Hallod, Miska, miénk lesz a Forintosék Csákó tehene! — kiáltott föl Annus. — Hallod, Annus, vásárra megy a nagyapánk: kerül megint vásárfia! — örvendezett Miska. S örömükben — az egyik erre, a másik arra — nagyokat szökellve szétszaladtak. János gazda nem tudta, mitévő legyen. Majd a pénzt, majd az embereket nézte. Megtörülte a szemét, mintha az álmot dörzsölné ki belőle. — Hogy ilyesmit is megér az ember! — szól fejét csóválva. Tekintete most ráesett öreg Nagy Sámuelre. Az még mindig ott állt a tornác oszlopa mellett. Üres tekintettel meredt maga elé, szó nem jött az ajkára. (Folytatjuk.)
