Harangszó, 1935

1935-01-01 / 1. szám

1935 január 1. HARANGSZÓ 3. Újra életre kelt Még egy érzés bennem Amit he] de régen Szemétre vetettem. Büszkén, nem törődve Dobtam be a sárba, Azért vagyok mostan Évekre bezárva . . . Hogyha az életbe Kikerülök újra, A szeretetetek Jön velem az útra. Ezt a mai napot Emlékem megőrzi Legyetek áldottak Krisztus követői. Tragikus életű, szerencsétlen ember önvallomása áll itt előttünk, akinek lelke szinte kiált az életben soha nem érzett szeretet után. Élete romba dőlt, de érzi, hogy a romok között ott van még „tisz­tán egy kis lélek.“ Ennek megmentése és hozzá hasonlóan sok száz és száz léleknek a megmentése azonban csak akkor következnék be, ha a társadalom, amelybe majd kikerül, meghallaná ezeket a se­gélykiáltásokat. Bizo­nyítja ez a példa továb­bá azt, hogy az életnek ezekben a mélységeiben is meg van az Isten felé vezető út, az Ő szerete- te után való epedés, szomjúság. Mindezt azon­ban nem emberi ékes­szólás, hanem az isteni ige keltette életre, amely „élesebb, minden kétélű fegyvernél, elhat a szív­nek és léleknek, az izek­nek és velőknek meg­oszlásáig.“ Az orgona. Az egyház hangszere, a hangszerek királynője. Igen sok helyen azonban nem egyéb ócska, rosszul kezelt sípládá­nál. Évtizedek pora elhangolja az orgo­nát, megnémít egyes sípokat, templomi bogarak sípba hullott tetemén keresztül zörögve tör utat magának a hang, a kis­méretű templomnak sok párájától meg­duzzadt alkatrészek nem zárnak tökéle­tesen, alkalmatlan időben megszólalnak illetéktelen sípok, az egész összekötő­szerkezet meglazul, a hangsor hiányos lesz, az egész orgona — mint a rakon­cátlan gyerek — csak bosszúságot sze­rez a körlillevöknek. Gondozzuk helyesen az orgonát, mert az egyház hangszere. A legtökéle­A kelenföldi templom új orgonája. tesebb Istent az ő hajlékában dicsérjük botránkozások nélkül. Lehessen az or­gona engedelmes szerszám az orgonista kezében. Megszólalása titokzatos föl­döntúli világ nyugalmát és fenséges de­rűjét árassza ránk s minden zavaró mo­mentum nélkül emelhesse lelkünket az Istenhez éneklés áldott magasságába. Lehessen az orgona szelíd hangja be­szédes szószólója Isten békéjének, le­hessen az orgona szélesen ömlő hatal­mas hangtömege bátor támogatója az ember könyörgésének és a fényes, ra­gyogó, harsogó, ujjongó zárójáték az orgonán adhassa nekünk Isten szerete­tének és hatalmának boldog bizonyságát. Ha lehet: építsünk nagyobb, szebb, tökéle­tesebb orgonát. Evangé­likus egyházunk, sajnos, kevés helyen dicseked­hető orgonájával. Nem vagyunk igényesek eb­ben a tekintetben. Pedig nem is a mi igényeinket kellene nézni, hanem az istenszolgálatot. Semmi sem lehet elég sok és elég jó ehhez. Szóljon az ég királyához a földi hangszerek minél nagy­szerűbb királynője. Ve­zessék művész kezek, hogy az orgonának hoz­zánk szóló hangja minél értelmesebb legyen s Is­tenhez való beszéde mi­nél tökéletesebb. Legyen az orgona­kérdés ügye minden evangélikus hívőnek kü- lön-kiilön ügye, hogy a közös lelkesedés ebben legbeszédesebbnek is sürgősebb a dolga minthogy be­széljen: aranyat keres, aranyat talál. Nagy Sámuel uram mindjárt elejével félreállt. Fe­jét elöntötte a forróság, szeme előtt elsötétedett a vi­lág . .. Ott áll, nekitámaszkodva a tornác egyik oszlo­pának. Kövér cseppekben ül ki homlokára a veríték. Törölgeti majd az egyik, majd a másik ingeujjával. Elkészültek. Az utolsó poltúra öreg Nagy Sá- muelné kezében vált ketté. Az sem volt fukarabb a töb­binél: dupla arannyal fizetett az is. Ekkorra azonban már kicsordult Borcsa asszony szívéből az álmélkodás és az öröm: — Jaj, Istenem, csudatevő Istenem, hogy így meg- könyörültél rajtunk! S rámeresztette szemét a halom aranyra, mint va­lami eleven csodára. De nem csodálhatta sokáig, mert szemét egy-kettőre elöntötte a könny. S amint kevés­sel ezelőtt a szomorúság, most az öröm szorongatta a torkát. S amint az imént még a kereszt alatt roskado­zott a válla, most a boldogság nehezedett reá úgy, hogy támaszt kellett keresnie. A menye ott állt mel­lette. Olyan jó volt ráborulni a vállára és hullatni az édes gyönyörűség könnyeit. . . A fiatal asszonynak jött meg legelébb a szava: — Bizony, most már mindenünk lesz Isten nagy jóvoltából ... A Csillag helyébe csakugyan megvehet- jük a Forintos Ádámék tehenét... Vehet az édesapám megint két lovat... Bort is vásárolhat, legényt is fo­gadhat s lesz mit vásárra vinnie . .. Egyszeriben csak elakadt a szava. Amint támo­gatta, biztatta napát, riadtan fölkapta a fejét és János gazdára fordította a tekintetét: — Jaj, tán bolondot is beszélek! János bácsi, ki- telik-e mindez ebből? De az megnyugtatta: — Kitelik belőle, Julcsa lányom, persze hogy ki­telik, ne félj! A két gyerek eddig szájtátva bámult. De most, hallván, amit az anyjuk beszél, őket is elfogta az öröm mámora. — Hallod, Miska, miénk lesz a Forintosék Csákó tehene! — kiáltott föl Annus. — Hallod, Annus, vásárra megy a nagyapánk: kerül megint vásárfia! — örvendezett Miska. S örömükben — az egyik erre, a másik arra — nagyokat szökellve szétszaladtak. János gazda nem tudta, mitévő legyen. Majd a pénzt, majd az embereket nézte. Megtörülte a szemét, mintha az álmot dörzsölné ki belőle. — Hogy ilyesmit is megér az ember! — szól fejét csóválva. Tekintete most ráesett öreg Nagy Sámuelre. Az még mindig ott állt a tornác oszlopa mellett. Üres te­kintettel meredt maga elé, szó nem jött az ajkára. (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents