Harangszó, 1935
1935-01-13 / 3. szám
1935 január 13. HARANGSZÓ 19 hez csatlakoztak. Majd amikor az üldözések következtében Ollárban megszűnt az evangélikus élet, a zalaistvándiak a szintén közeli Szentgrót oltalmát és gondozását vették igénybe, ahol mint végvárral bíró helyen, még a vallásüldözések évtizedéiben is szabad vallásgyakorlattal rendelkezett a lakosság, az evangélikusok anyagyülekezete pedig egészen 1725-ig fennállott. Azonban csakhamar itt is leáldozott a vallásszabadság napja! Az ellenreformáció pusztító áradata nem hagyott elhorítatlanul egyetlen talp alatnyi helyet sem. A zalaistvándiak is elvesztették templomukat. A közelben sem volt egyetlen olyan helvség sem, amelynek templomába eljárhattak volna. A gyülekezeti élet ekkor mint a buvó patak, a föld alá rejtőzött és hosszú időn át nem adott jelt magáról. Közel egv évszázadon át élt itt ígv az evangéliom népe, pásztor nél kül, templom nélkül, egyházi szervezet nélkül. Legfeljebb nagy ritkán iártak el az 50—60 kilométerre fekvő ősi, artikuláris nemesdömö'ki templomba. Bár türelmes és művelt földesuraiktól, a gróf Festetich-család tagjaitól üldöztetést nem kellett szenvedniök, a hosszú időn át tartó szervezetlenség és pásztori gond hiánya természetesen megritkította soraikat. Azonban a legnagyobb rész még így is hűséggel kitartott hite mellett és reménykedve várta az igazságosabb, békésebb idők elkö- vetkezését. • • Végre a hosszú elnvomatás után új élet hajnala derült fel egyházunk életének egén, amikor II. József, ez a felvilágosult, művelt és igazságos Mivel pedig a Türelmi Rendelet azon rendelkezésének, mely 100 evangélikus család együttlétét kívánja meg ahhoz, hogy templomot, iskolát építhessenek, papot és tanítót tarthassanak, Zalaistvánd egymaga megfelelni nem tudott, hozzá csatlakozott Puszta- szentlászló, Barlahida, Gyülevész, Kerecseny, Zalaszentgrót, Zalaszent- mihály, Szepetk ev. lakossága és együtt fogtak hozzá a gyülekezet megszervezéséhez. 1783-ban sikerült megszerezniük a vármegye engedélyét, 1784—ben pedig már megépítették templomukat is. így lett Zalaistvánd Nagykanizsától fel a Balaton partjáig, majdnem fél Zalavármegye evangélikusainak egyetlen anyagyülekezete és lelkiekben gondozója. Idők folyamán tőle vált el és szervezkedett önálló gyülekezetté Pusztaszentlászló, Barlahida, Zalaegerszeg, Lenti, míg jelenleg is egy gyülekezetét képez vele Zalaszentgrót, mint filia. A gyülekezet megalakulásának és a templomépítésnek másfélszázados jubileumát Isten iránti hálával és a templomépítö ősök iránti kegyelettel ünnepelte a gyülekezet november 16.-án. A gyülekezet, miként azt már jeleztük, úgy ünnepelte meg a jubileumot, hogy oltárát megújította. A szép új oltár Lorencz Antal szombat- helyi oltárkészítő müiparos lelkiismeretes műve. A hívek örömét fokozta, sőt mondhatni teljessé tette az a kitüntető megtiszteltetés, hogy az egyházkerület főpásztora, D. Kapi Béla püspök személyesen meglátogatta a gyülekezetét, ’ résztvett annak örömében, buzdító szavaival lelkesített uralkodó 1784-ben kiadott Türelmi Rendeletében vallásszabadságot biztosított magyar alattvalóinak. A zalaistvándi új oltár és szószék. — Julcsa. Készen van az ebéd: hívhatsz mindenkit ebédelni! Nem állhatta meg, hogy el ne olvassa legalább még a következő verset: „Mindent cselekedhetem a Krisztus által, ki engemet megerősít“. Összekulcsolta a kezét az öreg biblia fölött. Elgyönyörködött abban, amit olvasott. Majd hangtalan szóra nyílt az ajka. Felelt annak, aki szólt hozzá. Megmozdult a kilincs. A menye nyitotta rá, hogy asztalhoz hívja. Akkor vette észre, hogy még nem rakta el a pénzt. Elrakta hát. Ahogy ott volt az asztalon, olyan szép renddel rakta be a láda fenekére. Aztán rázárta a láda fedelét. Nagyot csikordult a kulcs a zárban. Borcsa asszony künn az udvaron terített. Azt tartotta, becsülje meg az ember az enyhe őszi verőfényt és ne bújjék be időnek előtte a vackába. Az asztalon már ott párolgóit valami jóféle leves. A konyha felől káposztának, meg pirított szalonnának az illata inger- kedett a gyülekező háznéppel. Hiába volt az asszonyok minden jó igyekezete, egy falatot sem nyelhettek le jóízűen. Mert a nagy eset híre akkorra már befutotta Nemes-Dömölk minden utcáját. Olyan sebesen futott, hogy még a madár sem crte volna utói. Az ostoba kis Annus indította el, amikor a kerítésen át szóba állt a Babosék Boriskájával és kikottyantotta: — Az én nagyapámnak olyan poltúrái vannak hogy mindegyiknek egy-egy szép, fényes arany van a belsejében. Még pedig nem is szimpla, hanem dupla arany! Úgy bizony, gazdagok vagyunk! Volt, aki megelégedett azzal, hogy meghallotta. Volt, aki beérte azzal, hogy tovább adta. De akadt olyan is, aki nem volt rest, hanem fölkerekedett, hogy a tulajdon szemével győződjék meg a hír igaz voltáról. Ügyes ember, ha keres, talál alkalmat, amelynek a palástjába ilyenkor beburkolódzhatik. Most aztán költse el nyugodtan az ebédjét annak a háznak a népe, ahol ember embernek adja a kilincset! A szomszéd Babosnénak most jutott eszébe, hogy még nem adta vissza a borsot, amit a múlt héten kért kölcsön. Tüske Mihályné estére borjútokánnyal várja az urát, reszelt tormát akarna adni hozzá s hallotta, hogy Borcsa néne kis kertjében olyan édes torma terem, mint sehol másutt. A Szíjártó Jánosék öreg szüléje is odabicegett az utca túlsó végéről, nagy görbe botjára támaszkodva s miközben majd megfulladt a köhögéstől, minden kertelés nélkül kimondta: azért jöttem, hogy halljam, mi újság nálatok. Még férfiember is akadt, aki nem átallott kíváncsiskodni. Igaz, Baranyai Aáártonra a felesége is ráparancsolt, hogy most tüstént szaladjon és vétessen mértéket Nagy Sámuel urammal, de ez alkalommal szívesen engedelmeskedett az asz- szonynak. Bezzeg Finta Ádám a maga jószántából jött, csiklandós fülétől hajtva s hozta ugyan talpalni az cin— neplős csizmáját, de előhozakodott azzal is, hogy szép pár lovat tudna ajánlani ló nélkül maradt jó pajtásának ... (Folytatjuk.)
