Harangszó, 1935

1935-05-26 / 22. szám

1935 május 26. HARANOSZÓ 175. gyermek a család központja; ami a csillagrendszerben a nap, az ő a családban: minden körűié mozog, min­den érette van, minden hozzá igazodik. S talán még fokozottabb mértékben ott, ahol az Isten teremtő aka­ratának tudatosan és bűnös módon állnak az útjába. A szülök mintegy ösztönösen érzik meg nem született, igazabban mondva, világra nem engedett gyermekeik iránt tartozó kötelességüket s azt a megmaradódban akarják öntudatlanul is kiengesztelni; s az azoktól megvont szeretetet az egyetlenkére halmozzák. Szere- tetük így válik valóságos majomszeretetté, amely csak kárára, romlására van a gyermeknek. A majomról be­szélik a megfigyelők, hogy kicsinyeit annvira szereti s szeretetében oly szorosan öleli magához, hogy sokszor meg is fojtja. Az egyetlen gyermek is ekén esik áldo­zatul igen gyakran szülei oktalan szeretetének. Minden túlzásba vitt érzés bizonyos mértékben elhomályosítja az ember tisztán—látását s józan meg­gondolását; a harag, a düh, a bosszú vakká tesz; de azzá tehet az oktalan szeretet is. A szerelmes nem látia meg, nem ismeri fel választottjának a gyarlósá­gait. Hasonlóképen a szülő is főleg az egyetlen gyer­mekben majomszeretetének a szemüvegén keresztül csak szép és jó tulajdonságokat lát s hajlandó hibáit is erényeknek minősíteni. Rosszaságát, vásottságát „elevenségnek“nevezi;ha valami kellemetlen helyzetből meg nem engedett módon, talán hazúgsággal akarja magát kivágni: „milyen ügyes“. Ha a nagyok beszé­débe belekotnyeleskedik: „milyen okos“. Ö a legszebb, legdrágább, legkedvesebb teremtés az egész világon. A szülők mindig csak vele foglalkoznak; mindenben csak az ö kedvét lesik és keresik. Ha valamit megkí­ván, annak teljesülni kell. Kérést megtagadni tőle nem lehet; valamiben hiányt éreznie nem szabad. Féltik a fúvó széltől, sőt akárhányszor még a napsugártól is. A gyermeket ezzel a túlzott gondoskodással rászoktatják a tunyaságra, puhaságra: hiszen neki még a kis ujját is alig kell mozdítania azért, amit elérni akar; mindent készen kap fáradság, áldozat, küzdelem nélkül. Pedig nagyon igaza van a régi latin költőnek, amikor a ké­sőbbi nagyságnak egyik alapját és forrását abban látja, hogy „sokat fáradott és tűrt, izzadott és fázott gyermekkorában“. S Lutherként is a helyes neveléshez szükséges, hogy „az egyik kézben ott legyen az alma, a másikban pedig a bot“; vagyis a szeretet fegyelem­mel, szigorúsággal párosuljon. Az egykés szülök sze- retetéből azonban rendszerint hiánvzik a fegyelem; mindkét kezükben csak alma van. „lai a lelkemet“ de­hogy merné megfenyíteni, megdorgálni, tőle valamit megvonni, őt lemondásra szoktatni! Az ily módon ne­velt egvetlenke hamar észre veszi, hogy ö az első sze­mély a házban s visszaél a reá pazarolt szeretettel: zsarnokává válik szüleinek, környezetének. Mikor aztán a szülői védő szárnyak alól kikerül az életbe, melv senkit nem kényeztet, nem dédelget, be­áll a visszahatás. A gyermek, aki megszokta, hogy ő az úr. aki mindenkinek dirigál, egyszerre csak arra a keserű tapasztalatra ébred, hogy mások nem ö hozzá alkalmazkodnak; hogy aki ellenszolgáltatás nélkül, in­gyen kapott mindent, a társadalom ő tőle is kíván ál­dozatot s az emberek vele szemben is támasztanak kö­veteléseket. De éppen azért, mert eddig semmi aka­dályra nem talált, most a legelső ellenállásra megtor­pan: tétovázó, habozó lesz; s mert útjából eddig min­den nehézséget, minden parányi követ eltávolítottak, most a legelső göröngyben megbotlik: nem tud meg­állni a maga lábán és semmiféle önálló lépésre nem mer vállalkozni. A legújabb lélektani irányzat „fogya­tékosság-érzésnek“, „kisebbrendűségi érzésnek“ ne­vezi ezt, amelyben az a gyermek, vagv ifjú másokkal szemben érzi kisebbségét, tehetetlenségét s elkedvet­lenedik. Sok visszásságnak, lelkikórnak a szülője ez az Kicsi a ház, de az enyém... Irta : Csite Károly. Egyik dunántúli mezőváros főutcá­jában. a szép. új házak között egy rozo­ga, földbe sülyedt, ősi tűzfalas házikó lapult meg, hosszasan az udvarba nyúl­va. Hajdanta földművelő gazda háza volt. Bódi Kristóf, nyugalmazott hivatal- segéd, új tulajdonos, alakíttatta át a kamrát, istállót, pajtát és a félszert is apró munkáslakásokká. Ebben a száz négyszögölnyi tégla­halmaz kis tartományában uralkodott a megszürkült harcsábajúszú, büszke Bódi Kristóf nyolc szegény munkáscsaládon. Szörnyen értett ahhoz, hogyan kell a jól megadóztatott, szegény lakásbérlő­ket családostól együtt, a legalázatosab­bakká tenni. Nem volt annak előtte be­csülete, aki nem megfelelő alázatos hangon köszönt neki. Legrövidebb időn belül kiadta az útját. Egy évtized leforgása alatt csupán két fiatal lakóját nem tudta az ö köve­telménye szerinti alázatos, rabszolgalel­kűvé átalakítani: Hasznos János fiatal, újházas cipészmestert és annak jóbarát­ját, a mindig víg, nótás Kajdócsi Mihájy festő és mázoló segédet. Köszöntötték ugyan ők is, mikor szembe kerültek ve­le az udvaron, de oly kemény, alázatos­nak éppen nem mondható hangon, hogy Bódi majdnem széjjelrobbant az indulat­tól. Sőt János lázított is a lakosok kö­zött: — Mit alázatoskodnak a nyomorult göghordó előtt? Hisz a maguk pénzéből uraskodik, tömi a bendőiét pecsenyével. Annyit mondok, nem sokáig hizlalja ma­gát az én pénzemből. Amint kifizetik fe­leségem kis jussát a testvérei, házhelyet veszek a város végén s ha sárból ta­pasztok is. de építek egv kis hajlékot nem gőgösködik senki többé fölöttem a saját pénzemért... János fogadkozását még azon őszön tett követte. Megkapta a felesége jussát vásárolt a város végén parcellázott új házhelyekből kétszáznégvszöeö! telket s építetett reá egy szobás kis házikót. Igaz, hogy a jussból nem került ki telje­sen az építési költség, a bankhoz kellett kölcsönért folyamodni. De János azért boldog volt, ragyogott a simára borot­vált arca, mint az érett tök. — Ne búsulj, Julcsám! — vigasztal­ta az adósság miatt aggodalmaskodó feleségét. — Kikalapálom én azt a hit­vány kis adósságot. Csakhogy megen­gedte az Isten ezt a szent napot érnünk, hogv a magunk házába költözhetünk... Festő barátjával a ház homlokzatára pingáltatta ékes, nagy betűkkel: „Kicsi a ház, de az enyém“. Az utca túlsó so­rára állva, órákig el tudott gyönyörködni a házikóban és a szép felírásban. Meglátogatta volt lakótársait s meg­hívta őket. hogv ne resteljék a kis fá­radságot: nézzék meg az ő takaros, szép házát. A szegény munkások többsége úgy nyilatkozott egymásközt: ..Ebé a másé! Mit gyönyörködjem a máséban, mikor nekem semmim sincs.“A tucatnyi gyerekkel megáldott, közvetlen lakó szomszédja: Pál András, az öreg favágó, a legkisebb fiával, Gyurival azonban meglátogatta. János kívülről, belülről s minden ol­dalról megmutogatta asszonyos fecsegő, boldogságtól áradozó szájjal a kedves vendégnek a még kedvesebb házikóját. — Nézze, kedves bátyám, olyan, mint egy csöpp mesekastély az én drá­ga házacskám. Gyönyörűség azt nézni. De magam is rengeteget dolgoztam ám rajta. Nem sajnáltam semmi fáradságot. Éit-napot mellette virrasztottam. Ugy-e, édes bátyám, még az irigy ember sem mondhatja rá, hogy nem csodaszép. — Szép, májszter uram. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szép, — mondta az öreg favágó kényszeredetten. — Hát még az a szép felírás! Mese szép az, drága bátyám! Magam is cso­dálkozom: hogyan tudtam kitalálni! S remekelt vele Mihály barátom. Mintha csak beszélne, oda kiáltaná a házam az egész városnak, az egész nagy világnak: „Kicsi a ház, de az enyém!“ Drága, édes bátyám! Van-e még ilyen szép dolog a

Next

/
Thumbnails
Contents