Harangszó, 1935
1935-05-26 / 22. szám
176. HARANGSZÓ 1935 május 26. érzés. Ez okozza, hogy az életversenyben, éppen mert küzdelemhez nem szokott, arra nem nevelték, egyszerűen lemarad. A családok büszkeségeiből és nagyra hivatott reménységeiből így lesznek az iskolában és künn az életben félreálló, letört, szánalmas exisz- tenciák. De előfordulhat a másik eset is: hogy az elkényeztetett egyetlenkén nem a „fogyatékosság-érzés“ lesz úrrá, hanem továbbra is az elhibázott nevelés által belerögződött zsarnoki hajlam. Mint eddig otthon, szüleivel s környezetével szemben, úgy az életben másokkal szemben is minden áron érvényesíteni akarja a maga akaratát. E törekvésből folyólag az ellenállásra kifejlődik benne a dac, a makacsság; ami azt eredményezi, hogy teljesen elveszíti embertársainak a rokon- szenvét, szeretetét. Nem talál barátokat; magára marad egészen. S végül ismét csak odajut, hogy önmagával meghasonlott, emberkerülő, életunt válik belőle. S akit nem tanítottak meg az egyik legnagyobb földi erényre, az emberi boldogulás egyik legfontosabb, legnélkülözhetetlenebb kellékére, az igénytelenségre, lemondásra: igen gyakran habozás nélkül kész és képes az „utolsó érvre“,—az életről való lemondásra. A statisztika is azt bizonyítja, hogy az agyonkényeztetett gyermekek nyúlnak legkönnyebben s legelőbb az öngyilkos eszközhöz. Milyen fájdalom már ez is a szülőnek: látni, hogy az ő dédelgetett, drága kedvencét mint tépázza kíméletlen,ül az élet; látni, hogy akit ő mindenkinél többnek, különbnek tartott, mások mögött mint szorul háttérbe; hogy akinek ő olyan fényes jövőt szánt, nem boldogul, nem tudja megállni helyét az életküzdelmek között. Ehhez járul, hogy jóságáért, szeretetéért maga is legtöbbször hálátlanságot nyer cserébe. A tapasztalat ugyanis azt igazolja, hogy éppen az agyon kényeztetett gyermekek okoznak későbbi magaviseletükkel legtöbb keserűséget a szüleiknek. Mert minél elnézőbb a szülő a gyermekéhez, gyakran annál durvább az hozzá öregségére. A kényeztető szeretetért kíméletlenség a jutalom; s megtörténik nem egyszer, hogy az ütést, amit a gyermeknek kellett volna kapnia kicsiny korában, a szülő kénytelen elszenvedni felnőtt magzatától. S mert az egykés szülők kényeztetik el legjobban gyermekeiket, ők részesülnek a legtöbb mellőzésben, sze- retetlenségben gyermekeik részétől. Különös magvetés a szülői dédelgetés: nem gyöngédséget, szeretetet, hanem inkább szeretetlenséget terem. Talán isteni büntetésképen azért, mert az az egyetlenkére pazarolt szeretet rendesen bűnös, tisztátalan forrásból fakad. Az egyetlenke kényeztetésével a szülők olyan ostort fonnak, mely legelőbb s legtöbbször önmagukra csap vissza. A szülői kényeztetés mellett károsan befolyásolja az egyke nevelését továbbá a testvérek hiánya. Hiszen tapasztalati tény, hogy amint a folyó vize a tovasodort kavics érdességét lassanként lekoptatja, úgy kopik le a gyermeki léleknek sok ferdesége, visszássága is a másokkal, közelebbről a testvérekkel való érintkezésben. Mert ha néha-néha elő fordul is közöttük holmi nézeteltérés, azért egymással szemben megtanulják az engedékenységet, elnézést és lemondást is. Meg ha talán nem volna is meg bennük az erre való készség, a szülők okos közbelépése, beavatkozása rászoktatja őket a kölcsönös szelídségre s egymás iránt való türelemre. A társas ösztönök és érzések helyes fejlődése onnan a családból indul ki s a testvéreknek egymáshoz való viszonya szabja meg az irányát. Az egyke nélkülözi ennek a legelemibb gyermeki és testvéri közösségnek a nevelő hatását; aminek következtében az életben összeférhetetlenné, nehéz természetűvé válik, aki engedni nem tud és nem akar. S az eredménye megint csak az elhibázott élet, a boldogtalanság. kíss Samu. nem találhatunk a szegény megboldogult számára. Kezdjük hát itt az ásást. Megkezdték csákánnyal, folytatták ásóval a kemény munkát. A sírvereni egyre mélyült, a sárga göröngyhalom folyton emelkedett körülötte s míg egy- szercsak Marci bosszúsan fakadt ki: —- Ejnye, a köservetességit! Sir volt itt. Látod, sógor, a csontokat? — Csakugyan, a szomorú világát! Már most mit csináljunk a kiásott csontdarabokkal, sógor? — Dobáljuk a bokorba. Jó helye lesz ott. A sír elkészült, várta az új lakóját. A sírásók felkapaszkodtak a sírgödörből. S akkor vette Gyuri észre, hogy csizmája oldalát kivágta valami. — Jaj, a szomorú világát! Mi tette tönkre a drága csizmámat? Keresgélt a hantok szélén s végre egy pléhtáblára bukkant. — Ez volt, ni! Látod, sógor, valami írás is volt rajta? Tán el is lehet még olvasni. Ketten betűzték a megkopott írást s végre kisilabizálták: „Kicsi a ház, de az enyém“. Marcinak, a nép jámbor, hívő fiának a lelke mélyén felpislant valami kis fénysugár. Megdöbbenve kapott a fejéhez: — Sógor! Valami eszembe jutott. világon?! Ugy-e, nem mondhat ki az emberfia ennél szebbet? — Tisztelt májszter úr. Nincs semmim a világon, fejszémen és fűrészemen kívül, azért én csak egy igazmondást tudok: „Nagy az Uram Jézusom háza s abban nekem is van résezm“. János megsértődött, féloldalra fordulva dörmögte haragosan: — Mondásnak lehet az is szép, de igazság csak az én szép kis házam! Arról én nem tehetek, hogy irigyek az emberek... Úgy megharagudott, hogy több látogatót nem hívott meg. Csak belülről, az ablakából lesegette, hogy az arra haladók közül kik bámulják meg az ő szép házát? Őszi időn épült a házikó, mégis már november elején beköltöztek Hasznosék, noha oly nedvesek voltak a falak, hogy fűtés idején vízcseppek gyöngyöztek a falon. így esett meg Jánossal a végzetes nagy baj: meghűlt, tüdőgyulladásba esett és szilveszter napján újabb kis házat kapott kint a köztemető egyik sarkában. Kajdócsi Mihály szobafestő tréfára hajló ember volt. Olajfestékkel kis pléhtáblára festette János szép mondatát: .„Kicsi a ház, de az enyém“. Kivitte azután a táblácskát a temetőbe s az új, örökös lakást nyert barátja fejfájára függesztette. És János most nem lesett ki, hogyan bámulja meg az újabb, kicsi házat a temetőt látogató asszonynép. Fiatal felesége újból férhejz ment. Eladta János első házikóját s az új em- 1 herével messze, távoli faluba költözött. A második házikót senki sem gondozta. Nem ültetett reá senki sem virágot. A sirhalom beroskadt, begyepesedett. Ócska fenyőfa sírkereszjte már a második évben elkorhadt, kidőlt. Negyedik évben minden nyoma eltűnt a házikó-sírnak. Egy évtized múlva pedig senki sem tudta volna megmondani, hol alussza az ; egykor oly boldog Hasznos János cipészmester az édes síri álmát? Aki tudta volna, az öreg Kabos Bandi sírásó is felcsapott egyszer úrnak: addig-addig építgetett másoknak házakat, míg egyszer neki épített egyet Póré Marci, az új, külsővárosi építőmester. A háromszál kesebajúszú Póré Marcinak második házikót a kedves napa asszonya részére kellett fel-, azaz leépítenie. S Marci, miután életében nem nagyon kedvelte a pergő, éles nyelvű napát, halálában, pár száz pengő juss nyomaték miatt is, annál nagyobb szeretet szállta meg iránta szívét: nagyon szép helyet keresgélt számára a megtelőfélben levő temetőben. így akadt meg fürkésző tekintete néhai Hasznos János nyomaveszett sírhelyén. Vele volt ásóval felszerelve Pál Gyuri sógora. . — Nézd, sógor, ennél szebb helyet
