Harangszó, 1935
1935-05-26 / 22. szám
174. HARANGSZÓ 1935 május 26. WW rr 0m+ 00 / Hosok ünnepen. Irta : vitéz Szügyi Károly. Simogató tekintetünk látta daliás alakjukat, fülünk hallotta búcsúszavukat, szivünk érezte szivük dobbanását. .. Lelkűnkben még most is ég a velük együtt átélt viharok pokoli szenvedéseinek tüze... Hétköznapjaink ezer gondja, a múló idők nyomában járó balzsamos gyógyír mégis jótékony enyhet áraszt már a fájó sebekre. Elhalkult a gyászolók gyötrelmes éjszakáinak fel-fel- siró panasza, riadozó álmaink hajnalán ma már békességes megnyugvással kél imánk: „Uram, legyen meg a te akaratod!“ A tovaszáguldó könyörtelen mai életnek csupán egy megtorpanása ez a májusvégi vasárnap, de az örökké hűséges szivek ezen a napon levetik a hétköznapi rongyaikat és felöltve a régi ünneplő ruhát, odatérdelnek az oltárok elé, nevüket hivogatón, drága emléküket ápol- gatva. — Az igehirdetők mélységes hitéből kiáradó vigasztalás, a haza megmaradt fiainak lángoló szónoklása, megértő buzgalommal oda akar vinni bennünket hozzájuk; ide akarja hozni őket mellénk közel, egészen közel. Magyar testvérem, ez ünnep bensőséges varázsát mégis máshol keresd! Jöjj, elvezetlek oda!... Két évtized idegölő hajrájában egy az, ami semmit sem változott: az édesanya összetört szive. Haja megőszült, arcán több lett a barázda, háta meghajlott,deszive ma is— mint azóta, a pergő évek mindegyikén — szent tisztaságban a mindig visszavárt hős fiáké maradt. Falusi torná- cos házikók kicsiny szobáikban, ma csatos imakönyvére hajolva találjuk az édesanyát. Elmerengő gondolata, révedező tekintete, fenn- ségessé magasztosult szelídsége nem vádol, hangtalan imája angyali szárnyakon viszi őt a messze-mesz- sze tündéri múltba, ahol boldog önfeledéssel annyiszor suttogta: „Én gügyögő kis magzatom 1“ És amint elmélyülésében már reá borulnak az alkony szürke árnyai, amikor a bölcsőtől a délceg férfikorig egy életnek minden emlékét összegyüj- tögette, mintha csak e feltünedező emlékekre a koronát tenné fel, mintha egy kedves arcot simogatna, mintha igazában neki mondaná, oly lágyan, suttogón röppennek szavai: “Én egyetlenem, hős kalonafiam!“ Igen, ez ünneplés! Ez a számot- tevés lélekbemaikoló ugyan, de a halhatatlan érdemeket megtartó, igazi tiszta életet adó és az isteni bölcs rendelésben való megnyugvást jelentő. — Bánatos édesanyák, ősz- haju vén édesapák, áldó, vigasztaló szeretettel fogjuk meg ráncos kezeteket, meghajtjuk előttetek fejünket, veletek érzünk! Nektek pedig megdicsőült hőseink, egykori derék bajtársaink, legyen békességes és könnyű az idegen föld, vigye hirül a vadvirágos sírjaitok felett lengő tavaszi fuvalom, hogy mi az édesanya drága szivének odaadásával örökké áldva emlegetjük neveiteket. Ezzel a hittel zengjük ma szent vallásunk magasba törő himnuszát: „Megváltó Jézusunk, te győzelmet vettél a halál felett!» ÉNEK. Hősök emléknapjára. (Dávid gyászéneke alapján. Sám II I, IP 27) Dallam: Jézus sebeidnek mélye. . . Hazám, annyi ékességed Világszerte elesett! ' S hiaba l Nincs békességed — Sebeik a te sebed. Hej pedig hogy‘ harcoltak, Mind csak teérted holtak. Sirasd őket, hogyha győzöd, Megérdemlik mind a hősökI Csöndes legyen a sirásod, Nehezedre bár essék; Ne hallja meg sok sirásod Ne hallja az ellenség. Ne örvendjen bátoron Nagy gyászodon, károdon; Ne is jusson az eszébe, Sok bűneit ne tetézze I Ellenséges, nagy országok Síkja, hegye, halmai: Harmat, eső hulljon rátok, Hol hőseink hamvai I Nem haragszunk mi rátok, Teremjetek virágot S gabonát bővebben, szebben : Hősök hamva engeszteljen! Szent a hamvuk, mert szeretet Szította, lángolta át: Szerették egymást szerfelett. Hőbben Istent s a hazát. Az Isten — s honszeretet Velük együtt született, Tőlük soha el nem szakadt: Ez szenteli meg hamvukat! Szerte hunyó szent hamvaik, Áldd meg, úgy áldd, jó Atyánk: Onnan keljen ki az a hit: Feisüt még a nap reánk; Elhullt annyi ékesség — De lesz újra békesség; Vérüket nem pazarolták: Újra támad Magyarország! Petrovics Pál Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! Az egyke és a nevelés. (Tizenkettedik közlemény.) Trotzendorf, a reformáció korának egyik népszerű nevelője, eredeti ember volt. Nemcsak Németországból, hanem más országokból is seregesen özönlöttek a hallgatására. Amidőn a tanterembe lépett, diákjait rendesen így szokta üdvözölni: „Jó napot nagyságos urak, polgármesterek, császári és kir. tanácsosok, tábornokok, püspökök, doktorok, művészek, kereskedők, iparosok, földmívesek, napszámosok, csavargók, koldusok, tolvajok és zsebmetszők!“ Néha magyarázatképen hozzátette: „Mert mindezek lehetnek belőletek aszerint, hogy hogyan viselitek és hogyan becsülitek meg magatokat“. ...Igaza van! Mert hogy az ember mivé lesz, azt előre nem tudhatni; az rendszerint attól függ, hogy az életúton mily irányban indul el s merre halad. Ha a házam elé az utcára kilépek, indulhatok jobbra is balra is; de minden esetben máshova jutok. S ha nem ismerem az utat, amelyen járok, az előbbre haladásom és célhoz érésem attól függ, hogy milyen tanácsot adnak, akikhez fordulok s milyen irányban kalauzolnak és vezetnek. A gyermek jövője, egyéniségének kialakulása s jelleme is attól függ, hogy mikor az életúton megindul, milyen irányítást, — nevelést kap. S ebben különösen is elhatározó az otthon befolyása, a szülői irányítás és nevelés. Nem ok nélkül mondják, hogy az életet s a történelmet 'a gyermekszobából kormányozzák. A családban nyert első benyomások rendesen maradandók és kitörölhetetlenek az érzékeny gyermeki szívből. A környezet, az otthon ráüti a maga bélyegét a fejlődő gyermek lelkére s egész jövőjére. Ebből a szempontból vizsgálva már most az egykét, elszomorító eredmények tárulnak elénk. Az egykés családok nevelése legtöbbször nélkülözi a helyes és céltudatos nevelés szabályait, kellékeit. Az egyetlen