Harangszó, 1935
1935-04-28 / 18. szám
1935 április 28. HARANQSZÓ 143. 1900-ban 1930-ban ebből r. kát. Keménygadány — — 186 140 131 Keszü — — — — 612 527 521 Kisasszonyfa — — 487 414 406 Kisbodolya — — — 162 143 143 Kisdér — — — — 312 235 234 Kovácsszénája — — 277 224 223 Kővágószőllős — — 796 716 705 Magyartelek — — 429 345 330 Martonfa — — — 361 351 349 Málom — — — 509 497 494 Monyoród — — — 578 565 565 Ócsárd-------— — 6 07 551 545 Ózdfalu — — — 530 394 387 Pazdány — — — 101 95 94 Pécsaranyos — ■-5 04 477 468 Pécsbagota------— 1 75 (1920) 165 164 Püspökdogád — — 679 605 599 Regenye — — — 390 307 302 Siklós — — — — 5791 (1910) 5740 3984 Szabadszentkirály — 851 976 954 Tengeri — — — 232 190 190 Turony ----- — — 3 89 313 171 Vásárosszentgál — — 634 588 573 Vázsnok — — — 309 289 287 Zók — — — — 374 323 322 Az ezer lélekre számított 20 szaporodási arányszámot el nem érő 38 baranyai község közül is 19 úgy szólván szintén tisztára katolikus: szap. ar. szám osszlakósság ebből r. kát. Cseledobóka — — 18 224 224 Egerág--------— 1 7 873 851 Egyházbér — — — 1 1 873 851 Eilend — — — — 4 507 503 Garé — — — — 9 447 324 Harkány — — — 11 858 468 Kistapolca — — — i — 198 112 Kövágótőttös — — h)í 6 501 497 Mecsekalja — — — 15 2021 1921 Lippó — — — — 19 852 753 Pellérd---------— — 1 6 1239 • 1221 Peterd — — — — 16 512 334 Pécsdevecser — — 3 259 259 Sellye — — — — 17 2164 1377 Siklósbodony — — 2 241 239 szap. ar. szám Összlakosság ebből r. kát. Sumony — — — 3 525 506 Szilvás — — — — 18 343 325 Szőkéd ------— — 3 628 626 Villány------— — 16 2239 2080 Befejezésül még az országos átlagon jóval alul maradó 10 alföldi községet sorakoztatunk fel szap. ezrelék Osszlakósság ebből r. kát. Bátmonostor — — 35 2504 2441 Bátya — — — — 33 3620 3588 D rágsz él — — — 34 539 539 Fájsz — — — — 23 3253 3146 Felsőszentiván — — 33 2801 2777 Foktő — — — — 5 1580 1548 Kiszombor — — — 37 5008 4488 Kunbaja — — — 14 3056 3022 Miske — — — — 7 2761 2737 Síi kösd------— — 19 3936 3790 Ezekkel az adatcsoportosításokkal azonban — mint már említettük is — semmi támadó szándék és cél nem vezet bennünket. Nem a római katolicizmusnak a rovására akarjuk írni ezeket a szomorú tényeket s nem a római katolikus vallásban eredőknek hirdetjük és valljuk azokat. Az erkölcsi életnek sok-sok területe van, amely igen is s jogosan hozható okozati viszonyba magával a vallással, ha úgy tetszik: a feleke- zetiségeel; de az egvke semmiképen sem tartozik ezek közé. Abban az értelemben t. i. mintha azt kimondottan valamelyik felekezet bűnéül lehetne beállítani s felróni. Van természetesen vallási tartalma s vallási oka is, de ez általános; s nem olyan, amely a felekezetek közti viszonyban egyik felekezetnek a másik rovására való elsőbbrendiíségét és fölényét igazolná. Miértis ez ellentámadással csak arra a rosszhiszemíí- leg és tudatosan terjesztett állítás téves voltára akartunk rámutatni, amely az egykét a protestáns vallás gyümölcsének tulajdonítja s benne a protestantizmus életképtelenségét és csődjét látja. Nem! Hallgasson el hát végre a gáncsoskodó vád és szűnjék meg a kárörszépnek látják azt, mint a valóságban talán sohase volt. Közben pedig, míg a mi történetünk szereplői kis falutokban csöndes életüket élték, vészes felhők tornyosultak a világ fölött. Villám cikkázott át a déli égboltozaton, baljós mennydörgés felelt reá keleten és reászabadúlt a szerencsétlen emberiségre a rémek réme, a háború. Gyilkos ekéje végig szántotta a világot és a felhasitott barázdába beletemetkezett sok millió fiatal emberélet és zuha- taggá nőtt a könnyözön, amivel a népek vesztett boldogságukat siratták. Mikó Gyurkát is elvezényelték a regementjével a harcok mezejére, hol ingyen osztogatják a halált és egyike lett ama rettenthetetlen fiatal hősöknek, akiket „vörös ördögök“ néven ismert az ellenség és eszeveszetten futott előlük. Gyakorta hoz Mikóékhoz egy-egy rózsaszínű lapot a tábori posta: „Édes anyám, lelkem, nehogy énmiattam a szemét kisírja! Visszavisz még engem csöndes hajlékunkba a jó Isten, meg a maga imádsága. Hamarosan végetvetiink ennek a nagy marakodásnak, kiakolbo- lítjuk a muszkát innét a Kárpátokból s karácsony szentnapját már együtt ünnepeljük!“ Azután husvétra, majd aratásra ígérte hazajövetelét, közben csak úgy mellékesen megemlítette az aranyvitéz- ségi érmet is, melyet maga az ezredparancsnok tűzött a mellére, akkor hirtelen elmaradtak a levelek s esztendő múltával se hallatszott semmi hír a derék huszárról. Sürgető tudakozódásra az a válasz érkezett az ezredparancsnokság- tól, hogy Mikó György vitézőrmester nevét nyilvántartják, nem ugyan az elesettek, de az eltűntek lajstromán. Lett erre nagy szomorúság a családban, a halvány reménység alig tudta enyhíteni. Az édesanyja nem tudott belenyugodni, hogy ne lássa többé viszont szíve gyermekét, hogy annak a csontjai is ott porladjanak sok ezer jó vitézével együtt valahol a volhyniai síkságokon. Föl-föl- neszel álmából éjjelenként: „Ha'llga, nagyanyó, nem hallotta kend? Kopogtatják ott künn a kisajtót!“ „Aludj leányom, aludj Isten oltalmában, nem a mi fiúnk az, száraz diófaág verdesi csak az ablakot!“ „Maradt még több is“ — vigasztalják, derék, jó gyerekek, öröme, támasz- sza lesz bennük! Igaz, igaz. De mikor mindig az volt a legkedvesebb, a legkii- lönb, akit többé nem ölelhetünk! Pedig az ő sorsuk még nem a legsötétebb, az ő fájdalmukra még van vigasztalás, mert elesni a harcok mezején, a szent hazáért ontva ifjú vérét, férfihoz méltó, szép, dicső halál. De mit szóljanak odáát komáék, akiknek az egyetlen fiát lepedőben hozták haza egv napon, halottan. Korcsmái verekedés közben, melvet ittas fővel mindig ő kezdett egv kis szúrás szíven találta Bencze Gyulát. Lehet-é elképzelni egv emberéletnek ennél szégvenletesehb végét?! Szegény Benczééket végkép lesé itotta, a porig alázta ez a csapás. Életük javakorában még. kész öregemberek. Hiába már szép cserepes házuk, sok szántóföldjük, viruló gazdaságuk, nem törődnek többé semmivel. Sok verejték hullásuknak ki látja hasznát, tehetetlen vénségíiknek gyámolója ki lesz? Keservesen bűnhődik, ki gyarló ember ésszel a Végzet útjába vág! Megtalálták már az utat a templomba és ott próbálnak keresni enyhülést. Mert szerencséje az embernek, hogy végső kétségbeesésében még mindig marad egy mentsvára, ahol befogadják, az örökkévaló Isten. Mikóék pedig, mikor egy tavaszi estén a szénagyüjtésböl hazaértek, egy sá- padtarcu fiatal katonát láttak üldögélni nagyanyó mellett a tornácon. Egy mankó volt a kezeügyébe, mert az egyik lábát térdben levágták. Örömsikongással ismertek reá, a Gyurka volt. Súlyos sebesülten feküdt sokáig egy orosz kórházban, most mint rokkantat hazabocsá- tották. Ölelték, csókolták, majdhogy az ölükbe nem vették, „óh csakhogy a drá-
