Harangszó, 1934
1934-12-09 / 50. szám
1934 december 9. HARANGSZÓ 403. községből. Három leánya ma már asz- szony, sőt unokája is „ágendázott“ már — és egész idő alatt evangélikus lelkész nem lépte át házuk küszöbét. Leányait ép úgy, mint unokáit, református lelkész oktatta, konfirmálta. * Egy másik helyen 54 evangélikus adózója volt a református gyülekezetnek. Formálisan kivetették reájuk az egyházi adót — minden egyezség néikiil —, sőt a fizetni nem tudókat vagy nem akarókat végre is hajtották. Minderről az illetékes anyagyülekezet semmit sem tudott. Nem folytatom tovább. Bárhová mentem, mindenütt éreztem, láttam a felszálló port, egyházunk közönyének porát. Mindegy. A közöny melegágyában kitermelődött egy sajátszerü növény, neve: mindegy. Gyümölcse másnak édes, nekünk evangélikusoknak méregkeserű. „Az teljesen mindegy, hogy evangélikus, vagy református.“ Mindegy hol keresztelte- ted vagy konfirmáltatod gyermekedet. mindegy ki esket vagy temet. .. „Mivel úgy is mindegy, legyenek a gyermekek egy hiten." Mindegy? Nekünk is mindegy, hogy 500 négyzetkilométer területen alig van gyermekünk? Úgy látom az embereknek mégsem mindegy. Lépten-nyomon találkozom evangélikusokkal, akik magukat még evangélikusoknak vallják, de gyermekeik már másvallásúak. Minden ilyen találkozásnál eszembe jut egy megrázó jelenet, a holtnak nyilvánított férj találkozása a volt. feleségével, aki azóta másnak lett a felesége. Az öröm és döbbenet vibrált a szemében, mosoly és sírás vonaglott az arcán, utólag született gyermekeit féltön húzta magához. — Valami ilyen örömmel vegyes fájdalom suhan át az arcokon, amikor bemutatkozom: evangélikus lelkész vagyok. Azután jön a menAz enyingi imaterem és oltára. tegetődzés, még egy esetben sem maradt el, pedig nem kívánom. Tudom, hogy megjelenésem sokak szívéből keserűséget vált ki, egy ilyen megkeseredett szívű asszony azt a kérést szegezte mellemnek: „Miért nem jött korábban?!“ Én e kérdést fájó szívvel továbbítom, nemcsak nekem szólt, sőt nem is nekem szólt. Hö. Iskola és gyülekezet. Jó néha felvetni azt a kérdést: vájjon mi lenne az emberből nevelés nélkül? Mivé fejlődnék, ha kiszakítanák a családból s megfosztanák nemcsak az iskola, hanem a társadalom nevelő hatásától is? Könnyű megtalálni a feleletet. Valami emberalakú, elfajzott szörnyeteg lenne az Isten képére teremtett emberből. Vadabb az erdő s mező vadjainál. Sivárabb, önzőbb, vérszomjasabb lelkületű állat minden más állatnál. Hogy nem vagyunk ilyenek s hogy nem úgy rontunk neki az életnek, mint a puszták vadja, harapásra készen, mindenki ellen csatára készülten, hanem, hogy tudunk hinni szépségben, jóságban, hogy van szívünkben szeretet, megértés, türelem, hit- és jóravaló akarat, azt mind-mind annak a csodálatos, szinte kezdet nélküli és meghatározhatatlan végű folyamatnak köszönhetjük, amit röviden nevelésnek mondunk. A nevelés tényezői közül egyedül az iskola az, melynek az emberré nevelés a kitűzött célja. De az iskolák hivatása tekintetében is vannak fokozatok. Azé az iskoláé az elsőség, mely a legegyetemesebb hatású, Mi lesz ennek a vége? Ezt figyeli, lesi Nagy Sámuel uraimék két unokája, az Annus, meg a Miska. Annus, az idősebbik nagyapjától örökölt barna szemét meregeti s bíztatja jó pajtását, a Bodrit: — Bodri, ne engedd magad csúffá tenni! Az öccse, Miska nagyanyjáéhoz hasonló kék szeméből akárki kiolvashatja, hogy ő meg a Csőri pártján van. Azt óvja, inti: — Csőri, vigyázz! A két ’ellenfél különben nem szorul biztatásra, jó tanácsra. Bodri tudja, mi a becsület. Már ugrik is Csőri felé. Ravaszul, hirtelen. Senki sem vehette észre, hogy készülődik. Ha valaha, akkor most megkapja a gaz Csőrit! De ennek sem kell a szomszédba mennie ravaszságért, ügyességért. Egyet lebben s Bodri csak a hült helyére ugorhatik. Mire bosszúsan körülnéz, Csőri már fönn csörög nagy csúfondárosan az öreg almafán. Annus, meg Miska fölbámulnak reá. Ennek a mulatságnak tehát vége. De ha ennek vége, akad más. Ha a Csőri fölrepülhetett az almafára, ők meg fölmászhatnak reá. Ma még úgy sem voltak odafönt. Pedig a szép piros almák olyan kívánatosán mosolyognak reájuk odafentről, hogy összefut a szájukban a nyál. Meg aztán: maholnap úgyis meglesz az almaszüret s a kamrába nincs szabad bejárás... Meg aztán: reggel sem laktak jól . . . Csak amolyan kisebb csuporral kaptak tejet, az sem volt tele ... Hiába lány az ötéves Annus: egy-kettőre fönn van a fán. Hiába öccse az öccse: megy utána, mint a mókus. Igaz, nem mennek magasra, mert nem is szükséges. Csak ki kell nyujtaniok a kezüket s az ízes, édes almával elverhetik az éhségüket. S ott meg is telepedhetnek mindjárt. Az egyik vastag ágon megülhetnek, mögötte a másiknak nekivethetik a hátukat. S olyan jó idefönt. Mert innen láthatnak mindent, ami az udvaron történik s ha egy kissé előrehajolnak s félrehajtják maguk előtt az ágat, messze ellátnak a nagy utcán is. Most is jön valaki. Kemény lépteiről megösmer- szik, hogy férfiember. Hogy ki, azt nem látják, mert már egészen a kerítés tövében jön. Már meg is áll. Anyjuk, nagyanyjuk künn van, a ház falán akadt valami tatarozni valójuk. Már szóba is elegyedtek azzal az emberrel. Ismerős, mert szíves szóval köszöntötték. Nagyapjukat tudakolja. Azt hitte, már hazakerült. A gyerekek figyelik is, meg nem is, amint szó szót követ: — Volna neki valami átadni valóm. A szomszéd Babos Ádánrék két fia megint csak azzal a karikással istentelenkedik. Annak a pattogásától-nem lehet hallani lentről a szót. Anyjuk, nagyanyjuk szava egymásba ütközik. — Hogy még az ilyen is gondol ránk ... Én meg nem állom, megnézem . . . A karikások megint csattognak-pattognak. Közben beljebb kerülnek az udvarra. Most már a tornácról hallatszik a szó. (Folytatjuk.)
