Harangszó, 1934
1934-12-09 / 50. szám
404 HARANGSZÓ 1934 december 9. amelyet senki sem kerülhet el. Ez pedig — amint tudjuk — a népiskola. Mi is hát a népiskola? Gyermekeink második otthona, hova örömmel és szívesen küldhetjük őket. Valójában minden szülő csak akkor igazán nyugodt, ha szeme előtt van gyermeke. Ha nem látja, már aggódik miatta. Nyugtalan még akkor is, ha csak a szomszédba megy játszani. De mikor azt látja, hogy csemetéje nyakába akasztott tarisznyával, vagy iskolatáskával lépi át az otthon küszöbét, megnyugvás tölti el a lelkét. Ilyenkor nincs miért aggódnia, hiszen gyermeke jó helyre: az iskolába megy. Oda, hol a családi hajlékon kívül a legnagyobb biztonságban van, hol szeretetteljes szigorúsággal őrködnek fölötte és ha még valami baleset érné is Őt, van valaki mellette, aki bekötözi megsebzett ujját s minden tekintetben segítségére van. Az iskola áldott szellemi műhely is, ahol a világ legfontosabb, legfelelősség- teljesebb munkája: léleknemesítés, lélek- idomitás folyik. Úgy testben, mint lélekben törpén, erkölcsben, szellemben fejletlenül lépi át a gyámoltalan embercsemete annak küszöbét. Ott oltogatják bele sok-sok türelemmel és fáradsággal mindazokat a hasznos ismereteket, melyek szükségesek ahoz, hogy a mindennapi kenyérért folyó eszeveszett tülekedésben megállják helyüket s létfenntartásukat biztosítani tudják. Az ev. iskola azonban még sokkal több ennél. Hivatása az, hogy a teremtő és világfenntartó Isten munkájának részese s az ö Anyaszentegyházának építője legyen itt a földön. Az a feladat vár rá, hogy a gyermeklélekben előhívja és kiformálja az Isten képmását, megmutassa a reábízottaknak az élet igazi célját s az ahoz vezető egyedül helyes utat, tehát megismertesse velük a mi Üdvözítő Krisztusunkat, aki önmagára mutatva mondotta: „Én vagyok az út, az igazság és élet, senki sem mehet az Atyához, ha nem én általam“. Az evang. iskola hivatásának e rövid vázolásából is bátran levonhatjuk azt a következtetést, hogy az iskola alapvető munkája nélkül komoly evang. keresztyén hitéletről sem lehetne beszélni. Az elmondottakban benne van, hogy az evangélikus iskola nemcsak általános nevelési tényező, hanem az a csengő gyermekhang a felnőttek kórusában, mely folytonosan erősödve egyszer át fogja venni a vezérszólamot, hogy hatalmasan zengjen az ének akkor is, amikor az apák ajka már örökre elnémult. Igenis, az iskola a gyülekezeti élet szempontjából is a jövő letéteményese. Azok nevelődnek benne, akik át fogják venni tőlünk a templomkulcsot, a gondnoki számadó könyvet s a presbiteri tisztet s mindazokat az értékeket, melyeket mi is dicső őseinktől örököltünk. Iskola nélkül, bizonyára nem volna gyülekezet sem. Amilyen mértékben igaz ez a megállapítás, éppen olyan mértékben igaz az is, hogy evangélikus iskola sem volna gyülekezet nélkül. Minden evangélikus iskola egv-egy evangélikus gyülekezet hitének a gyümölcse. Valamennyit azok építtették, akikben élt a mi nagy reformátorunk lelke, aki szent meggyőződéssel vallotta: „Nincs nagyobb bűn, mint a gyermeknevelés elhanyagolása“. Bizonyos vagyok abban, hogy gyülekezeteinknek iskolaépítő népe is azokat a gondolatokat forgatta lelkében, melyeket Luther Márton így fejezett ki: „Mennyit költünk évenként puskára, utakra, gátakra, hogy biztosítsuk az ország jólétét, hát mért ne költenénk a szegény, elhagyatott ifjúságra is?!“ De vájjon minek tekintjük mi az iskolát? Gyermekeink második otthonát látjuk benne, vagy olyan félig nemesítő intézetnek, félig kínzókamrának tartjuk, melybe kénytelen-kelletlen küldjük ei gyermekeinket? Áldott szellemi műhely szemünkben, amelyben egykor eltöltött időnkre boldogan emlékszünk vissza, — vagy olyan „mesterség“ a tanító munkája, melyet figyelemre sem érdemesítünk? — Tudunk-e úgy nézni iskolánkra, mint őseink hitének gyümölcsére, vagy eljárunk mellette, mint egy rideg középület mellett? Csak bírálni, korholni tudjuk, vagy van iránta hála a szívünkben és van buzgó imádságunk is érte? Iskolánk arculatán büszkék vagyunk-e azokra a vonásokra, melyek a mi munkánk eredménye? Rá merjük-e nyugodt önérzettel mondani azokra: „Ezek pedig a mi hitünk gyümölcsei?“ — Avagy egészségtelen tantermek hiányos felszerelését kell takargatnunk?! Nem tudom mit felelnek gyülekezeteink mindezen kérdésekre. Csak azt tudom, hogy amelyik iskolafenntartó az iskolájától vonja meg a szükséges anyagi és‘erkölcsi támogatást, az önmaga alatt vágja a fát, saját utódait rontja, vagy rövidíti meg és gátat vet az Isten országának a földön való megvalósulása elé. Minden gyülekezet, mint társadalmi szervezet, fontos nevelési tényező is. A gyülekezeti élet az iskolai nevelés szempontjából igen nagy fontosságú. Az iskolás gyermek is tagja a gyülekezetnek, kinek a gyülekezeti élettel kapcsolatban megvannak a maga feladatai és kötelességei s azokkal együtt vele él a felnőtt gyülekezettel s azok megoldásával erősödik hozzá mindahhoz, amit gyülekezeti életnek nevezünk. A hitben erős gyülekezetben megerősödik a gyermek hite is. Szeretném ezt a gondolatot egy-két gyakorlati példával megvilágítani. Az iskola arra tanítja a gyermeket, hogy az egyház a mi édesanyánk, amely ■ féltő aggodalommal figyeli lelkünk fejlődését s hordozza imádságaiban sorsunkat bölcsőtől a sírig és amint az édesanya szíve vérén neveli fel gyermekét, hogy ember váljék belőle, az egyház is a legdrágábbat: a Megváltó kiömlött véréről szóló evangéliomot adja táplálékul, hogy azon nevelődjünk Isten gyermekévé, Krisztus követőjévé, igazi keresztyénné. De mit gondol a gyermek, ha látja, hogy a felnőttek gyülekezetének nagy része nem hallja meg a harang szavát, amely állandóan és kitartóan szólítgatja, hívogatja az Úr színe elé, akik mint a hálátlan gyermek nem tudnak imádságos szeretettel lehajolni a mi lelki édesanyánk értünk dolgozó és imádkozó kezére s nem fogadják el a nékik felkínált kegyelmi ajándékokat?! A gyermek mindig éles szemmel figyeli a felnőtteket és mindig kész utánozni őket. A gyülekezeti élet minden megnyilvánulása, az istentiszteleteken való részvétel s az azon való viselkedés, az Úrvacsorával való élés gyakorisága, az arra való előkészületnek s az azzal való élésnek módja, az elöljárókkal szemben tanúsított tisztelet és a gyülekezet cselekvő hitének bizonyságai mind-mind hatással van a gyermekre. Az iskolában hiába prédikálunk a legnagyobb ékesszólással a gyermekeknek arról, hogy egyházunkat mindannyiunknak gyámolítanunk kell, ha odahaza azt látja, hogy presbiteri hivatalt viselő atyja az egyház szükségleteire nem jó szívvel adakozik. Belőle sem lesz jókedvű adakozó sohasem. De ha a templomi szószékről vasárnap- ról-vasárnapra hallja, amikor a lelkész felolvassa azok neveit, akik a mai általános nyomorúság közepette a kevésből is meghozzák áldozataikat, akkor szinte felesleges az iskolának a gyülekezeti jótékonykodásról beszélni. Mert ne felejtsük el, hogy a jó példa, fél nevelés. Azért ha gyülekezeteink fontosnak tartják, hogy az utánuk következő nemzedék hűséges gondviselője legyen apáink minden áldozatra kész hitének, akkor nekik kell — az ősökhöz méltóan — bizonyságot tenniök élő hitükről. Mert minden szavunk, élő, vagy alvó hitünknek minden megnyilvánulása olyan, mint az anyamadár éneke, mely gyermekeink ajkán és szívében tovább fog zengeni akkor is, amikor mi már rég porladunk valahol. Az Isten kegyelme engedje, hogy gyülekezeteinkben a felnőttek példája nyomán egyházszeretet, hithűség és áldozatkészség plántálódjék a gyermekek szívébe s az diadalmasan éljen évszázadok múlva is evangélikus egyházunk javára és Isten dicsőségére. Kuszák István. DIÁKFIAM ELMENT. Ürül a ház. Fogy lakója. Szomorú lett ismét Néhány hónap óta. (Előbb mentek innét, Kiket megsirattunk S vissza sem várhatunk.) A szemünk most újra könnyes, Kis udvarunk árva. Ej, ebadta kölyke, Most tudjuk, mily drága! Pszt, ajakam, meg ne hallja! Nehogy kárát vallja! Jaj, pedig de nehéz . . . Nélkülöznünk szemét. Dalos-füttyös száját....' Elment szegény, — kellett! Nem a miénk többé. Ahogy tölünk tellett; Anyja imakönyvét, Apja kemény tekintetét Adta vele útra — S rábíztuk az Urra! Őrszigeti (Reichel) Lajos. IIIIHlllllllllllllllllBllllllllllllllllllIHlllllllllllllllHlllllllllllllllllllHIIIIIIIIIIIIIIIIIIII Terjesszük a „HARANGSZó“-t! |IIIIIH|HIIH||ll>lll|||li!l|||lllll||||lill||||llll||||liil||||llill|l|llim||llll||||lil|||||llll||
