Harangszó, 1934
1934-01-21 / 4. szám
1934 január 21. HARANGSZÓ 27. maradiságot tanúsítja és irtózik minden u. n. újítástól, ami talán alapjában véve nem is újítás, hanem valami helytelen szokás kiküszöbölése. Hogy csak egy példát említsek. Néhány éve a lelkész távollétében egy kis magyar gyülekezetben végeztem az istentiszteletet. Hallgatóim legnagyobb része a legújabb divat szerint ötözött falusi földmívesleány és asszony s néhány férfi volt. Az isten- tisztelet végén megszólít egy „oskolá- zott“ (néhány gimnáziumi osztályt végzett) gazda s azt mondja: „Nagyon szép és jó volt, tisztelendő úr, de engedje meg,valami,.hibádzott“: a végén nem tetszett mondani: „mind ezeknek utána“ és „adjon néktek ideig és örökkévaló békességet". Én u. i. ahogy gyülekezetemben szoktam, az ároni áldást e szavakkal vezettem be: „Fogadja az Urnák gyülekezete azt az áldást, amellyel az Úr az ő népét megáldani rendelte“ és az áldás szavait szóról-szóra mondtam Mózes IV., 6, 24. szerint e szavak kihagyásával „ideig és örökkévaló“, amelyek a biblia szövegében nincsenek meg és különben is nincs semmi értelmük. Szóval falusi embereink sokszor ilyen dolgokon akadnak fenn s van olyan, aki ilyesmi miatt képes lelkészét megbántani és egyházának hátat fordítani. Sajátságos, hogy a legtöbb falusi ev. ember, de még a városi is, minden az általa megszokottól eltérő szokást, vagy egyházi gyakorlatot, még ha kézenfekvő is annak biblikus volta, szeret „pápista szokás'-nak minősíteni és bélyegezni. Múlt ősszel egyik tekintélyes magyar gyülekezetünkben jártam rokonlátogatóban. Egy eddig csak hírből ismert családnál, amelynek két leánya okleveles tanítónő, szinte az volt az első kérdés — tudták, hogy németnyelvű gyülekezetben működöm —, hogy nálunk, Baranyában is az a ..pápistás liturgikus istentisztelet“ divik-e? Igyegadhatja. Lovagias szellemben neveltek áldott szüleim, tehát tisztelem a nőt, a menyasszonyomat pedig (meghatottan) egész szívemmel szeretem, tehát az ő templomában is megesküdnék. Margit (felkiáltva): Jaj de jó maga, Laci. Áldja meg érte az Isten. Anya: Hadd csak leányom. Mért mondja: „megesküdném . ..“ Ott fognak esküdni. Más templomban nem! Hogy az én leányom eretnek templomban ... Laci (felkiált): Micsoda? Eretnek? Vagy úgy? Most már látom, hogy — tévedtem. Én azt hittem, hogy bennem egyebet nem látnak, mint az embert, aki tisztelettel, igaz szívvel közeledik a házukhoz s akiben annyira bíznak, hogy a család drága gyöngyét, Margitkát, nyugodtan reám bízzák s ime most tűnik ki, hogy vallásom az én legnagyobb bűnöm, legsötétebb hibám. Anya: Azt nem mondtam, de a leányom ... Laci: Ugyan, ugyan. Ha bennem eretneket látnak, akkor ... Margit: De én szeretem magát. Laci. (Melegen megfogja a kezét, szemébe néz.) Laci (melegen): Tudom. A szív megérzi a szeretetet, nem keli annak beszéd; a szó csak ront rajta, elhomályosítja, mint a gyémántszemet a lehelet; keztem magyarázni, hogy a liturgikus istentisztelet, a váltakozó éneklés, lelkész és gyülekezet között bibliai eredetű, hisz az ószövetségi zsoltárok jó részét is váltakozva énekelték pap és gyülekezet. Sőt amikor említettem, hogy németországi tanulmányaim alkalmával az volt a legmeghatóbb élményem, amikor a gyónás alkalmával a bűnbánati imánál a gyülekezet helyén, a lelkész pedig az oltárnál térdre borult, az egész család hangos hahotára fakadt és az egyik tanítónő indulatosan rázta fejét, hogy ő ilyen pápista eltévelyedést még nem látott. Hiába igyekeztem bibliai helyekkel megerősíteni a térdelve való imádkozás biblikus voltát (pl. Apóst. csel. 20, 36.), be kellett látnom, hogy itt semmi okoskodással célt nem érek. A vitát végül egy jelenlevő úr ezzel a legkevésbbé bölcsnek mondható kijelentéssel zárta le: „Az istentisztelet mindenféle silling- sallangtól meg kellene tisztítani, még a közös éneket és imát is el kellene törölni, mást nem hagynék meg, mint a prédikációt és a „Miatyánk“-ot. Ez az eset kirívó példája annak, hogy gyülekezeteink tagjai, akik sokszor vallási téren még a legelemibb dolgokkal sincsenek tisztában, okoskodnak, kritizálnak és belekontárkodnak oly dolgokba, amelyekhez valójában nem értenek és sokkalta bölcsebbeknek érzik magukat egyházunk hivatott vezetőinél. Bízzák híveink az ev. istentisztelet vezetését az arra hivatott egyénre, a gyülekezet lelkipásztorára s tartsák magukat az apostoli intéshez: „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak leikeitekre, mint számadók, hogy ezt örömmel míveljék és nem bánkódva, mert ez néktek nem használ“. Zsid. 13, 17. Sokkal jobb szolgálatot tennének templomba járó híveink egyházunknak, gyülekezetünknek, ha nem engednének olyan rossz szokásokat felburjánzani, nem is kételkedem a Maga szerelmében. édes Margitka . .., de a szívünk közé, ide áll, közénk ékeli magát a türelmetlenség. Anya: Nem. Az anyaszentegyház. Laci : Hagyjuk. Rémes vérszívó szörnyeteg az az anyaszentegyház, mely szerető szíveket szakít el egymástól, boldogságukat megtalált lelkeket kerget' a boldogtalanságba, c'ak azért, hogy a papi érdek, a klerikális uralom teljesebb legyen. Az evangélium egyháza, melynek hű fia maradok nem ilyen; az a béke és szeretet egyháza, az nem boldogtalanítja a lelkeket, hanem építi azokat. Én nem kívánom, hogy Margitka elhagyja vallását, de ne kívánják tőlem sem, hogy az enyémet eláruljam. Nem mehetek a katholikus templomba, mert annak olyan ára van, aminőt tilt lelkiismeretem fizetni? Az én gyermekeim csak evangélikusok lehetnek. Anya: A leányom csak holttestemen keresztül megy eretnek templomba. Laci: Akkor ... Margit: De az Istenért, mit beszélnek, miről van szó? Laci (hevesen): Arról, hogy rever- zálist adjak. Abból pedig semmi sem lesz. (Folytatjuk.) amelyek befelé gyülekezeti, vallási életüket legyengítik, kifelé pedig egyházunk tekintélyét rontják, lelkészüket elkedvetlenítik és sokszor elkeserítik. Vannak emberek, akik mindenhová megkésve érkeznek. Legyen az színház, vagy kultúr-est, vagy miegyéb, amikor az előadás javában' folyik, egyszerre csak suttogás, tolakodás, méltatlankodás, mert X őnagysága jónak látta az előadás megkezdése után félórával, vagy órával jelenni meg' és a jelenlevőket késői megjelenésével megzavarni és bosz- szantani. Vannak gyülekezeteink, ahol a hívek jórésze így tesz az istenházával. Mikor már mindenki helyén van és a gyülekezet áhítatba merülve hallgatja Isten igéjének hirdetését, egyszerre csak nyílik az ajtó, ruhasuhogás, léptek zaja stb. éppen úgy, mint a színházban. moziban, vagy mulatóhelyen. Ugyebár, ha valaki kései érkezésével megzavarja embertársának szórakozását, az sem vall valami nagy lelki finomságra, műveltségre, akármily előkelő öltözék legyen is az illetőn, de kérdem, amit az ember megenged magának embertársával szemben, megengedheti-e azt magának Istennel és az ö szent hajlékával szemben? Inkább ne lépd át Isten házának küszöbét, minthogy kései érkezéseddel megzavarjad felebarátod áhítatát és a gyülekezet imádkozását s talán megbotránkozást okozol azok között, akik lelkűket viszik az Úr elé. Vannak falusi magyar ev. gyülekezeteink, ahol az a csúnya és botrányos szokás dívik, hogy a férfinép, apraja-nagvja az oltári szolgálat alatt a templom előtt lődörög: a legények a templomba későn érkező leartyókaí mustrálják, á férfiak pedig pipálnak, sőt nem egyszer trágárságokat beszélnek, amíg a gyülekezet kis töredéke a templomban áhítatosko- dik. S mikor felcsendül az u. n. fő- vagy prédikációs ének, akkor nagy robajjal a templomba törtetnek, kioltva a többiek leikéből az áhítatnak még a legkisebb szikráját is. Atyámfia, még nem gondoltad meg, hogy ezzel mennyit ártasz gyülekezetednek, egyházadnak és végeredményben saját lelkednek is? Dicsérem e tekintetben azt a szép szokást, amely a tolnai és baranyai német ev. Gyülekezetekben honos. Ott addig harangoznak, amíg a gyülekezet apraja- nagvja el nem foglalta helyét a templomban. Utolsónak a lelkész lép be a Gondnokokkal, a harangszó elnémul, a gyülekezet feláll, az orgona felcsendül gs megkezdődik az istentisztelet. Ezentúl már senki sem lép be a templomba, senki sem zavarja kései érkezésével az istentisztelet menetét. Nem lehetne-e ilyen szokást magyar gyülekezeteinkben is meghonosítani? S ha ott vagy a templomban, viselkedj ott úgy, hogy lássék rajtad: az Úr színe előtt állsz, hogy ott vagy, ahol halhatatlan lelked megfürdik az örök élet forrásvizében. Azt hiszem, sokkal szebb és meghátóbb látványt nyújt egy térdreboruló, az imádság hangjainál áhítatba merült gyülekezet, mint oly gyülekezet, ahol egyik az óráját nézi és mint olyan „akinek az ő hasa az ő Istene“ a leveses tálra és a húsosfazékra gondol s alig birja bevárni a szent szolgálat végét, vagy ahol asz- szonyok és leányok egymás ruháját szemlélgetik és odasugják egymásnak: „hol varrattad?“, „kinél vetted a szövetet?“, „kitől való a divatlap?“, „a Jós
