Harangszó, 1934
1934-04-01 / 14. szám
1934 április 1. HARANGSZÓ 107. teljesen hiábavaló, értelmetlen és haszontalan. Sőt szomorúan nevetséges, erőtelen és gyámoltalan. Jól kell tudnunk, keresztyénségröl, keresztyén hitről valóban csak ott lehet szó, ahol diadalmasan felharsan a boldogbizonyosság: Krisztus feltámadott! E nélkül nincs keresztyén- ség, de nincs nagyhét, nincs nagypéntek, nincs husvét. Mert a nagyhét és nagypéntek is úgy együvé tartozik husvéttal, mint a tűz lángjában a meleg és a fény. Ugyan mit ünnepel nagypénteken husvét nélkül az ember? Egy ártatlan ember halálát, szörnyű kivégzését? Milliók haltak meg ártatlanul szörnyű halállal és nincs nagypéntekjük! Próféták, kiknek lelke a Krisztus égő fáklyája volt, testüket is szívesen máglyára adták Őérette — és nincs nagypéntekjük. Nagypéntekje és husvétja csak annak az Egynek van, aki mindent elszenvedett miértünk, még a halált is, de aki fel is támadott értünk. Bűn zsoldja a halál, de Ő legyőzte a bűnt és a halált is. De nemcsak a szenvedése s a golgothai kereszt által. A kereszt a szenvedés, a kereszt a megváltás jele, a diadal koronája a husvété: Ö feltámadott! Vedd el a nagypéntektől a húsvéti bizonyosságot, mi marad? Egy sötét, fekete szégyenfolt az igazságszolgáltatás történetében, amely fölött az érzelmesebbek könnyet ejtenek, a közönyösek pedig válvo- nogatva mennek el mellette! Vedd el hitedből a húsvéti tény bizonyosságát, mi marad? Szép tanítások és nemes igyekezetek végén egy fekete pont integet: a sírdomb- Érdemes ezért hinni és érdemes ezért élni ?! Nem bizony, akkor jobb a „minden mindegy!" Ámde Krisztus feltámadott! Oh milyen hatalmas hittel, milyen diadalmas bizonyossággal áll ott az az ember, hogy hirdesse: minden, minden hiábavaló lenne ezen a világon, nem lenne más, mint zokszóval elegyített soksok hűhó semmiért. Ámde Krisztus feltámadott!... Ér- zed-e, hogyan árad belőle az erő, a diadal?! Fogd meg kezét, hadd vezessen, — elvezet a nyitott sirhoz a húsvéti napsugárban; halld szavát, hadd kisérjep, — elkísér az életalkonyig, hogy mindvégig erőt adjon. Óh milyen meleggé lesz zengő szava: azokról szól, akik elaludtak. Elaludtak! Hol van, óh halál, hatalmad!? Boldog, akinek van húsvéti hite, mert az tudja, Krisztus azért halt meg és támadott fel, hogv Ő legyen az első, azután következünk majd mi, kiknek a halál általa csak álommá lett! Óh légy egészen a miénk, húsvéti hit, húsvéti diadal, húsvéti erő : „Tudom, hogy az én Megváltóm él s ő tagjait nem hagyja, sőt mind magához vonja!“ Ámen. Kóts Lajos. Nincsen Itt, feltámadott. őket, hogy Emma hirtelenében meglepődött s önkéntelenül is előre nyújtott kezekkel siet feléje, hogy üdvözölje. — Micsoda szerencsém van nekem, hogy ezzel a szent emberrel találkozom még ma. Igazán örülök. Egy kicsit azért haragszom, mert olyan goromba volt..., hisz tudja!... Remélem ma nem lesz oly bölcselkedő kedvében... s... egy kicsit leszáll azokról a magaslatokról..., akkor mi egészen jól fogjuk egymást megérteni..., nem gondolja?... Mint látom, tud maga kedves is lenni... rokonszenves... Igazán örülök, Dömötör úr.“ Ezzel megrázta Dömötör kezét, mintha legjobb barátját üdvözölné. Emma nekiszabadult hangulata olyan volt, mint a lobogó láng. Közvetlen kedvesség áradt minden szavából, mozdulatából, mi még Dömötört is elkábította. De mikor eszébe jutott, hogy ezek a melegen néző szemek mily megvetéssel villantak már rá, az egész viselkedést gúnynak vette. — Én is örülök, Emmuska, s remélem, összefogunk találkozni... én egy kicsit leszállók, maga egy kicsit felemelkedik s... aztán... igazán örülök. — Jó'... jó... csak azt a bibliát hagyja. Tudja, én már olyan vagyok, csak azzal szeretek foglalkozni, aminek hasznát látom. Mi amerikaiak már ilyenek vagyunk, ezen nem lehet segíteni. Egyedüli haszna pedig az embernek az, ha jól érzi magát, ha gondtalan perceket csinál magának... a biblia, legalább úgy hallom, békétlenséget visz a Ielkekbe..., folyton bírál-.ítél... kisebbít. Mondja, minek ez? Nem bírom. Nem szeretem, ha egy illetéktelen harmadik beleszól, különösen ócsár- lólag a'z életembe. — Sokkal jobb, Emmuska, ha a biblia szól bele életünkbe, mint a már fölénk tornyosuló kényszerűség. A biblia sok kellemetlenségnek elébe vág. Figyelmeztet, megvéd. Távol tartja tőlünk a szégyent, a bukást s szelíden kivezet a pusztulás légköréből. Csoda hatalom ám ez a könyv! Koronczainé összehúzott szemöldökkel figyel, valami nem tetszhetett neki s gúnyosan szól közbe: — Málvin, légy szíves s ültess asztalhoz. Ez a fiatalember éhes, talán derűsebb nézetei lesznek vacsora után. Most nagyon komor. Dömötör mosolyog. Koronczainak a vér fut az arcába s oly pillantást vet feleségére, mely ha szavakban tudna kitörni, sajnálatos jelenetnek lenne előidézőjévé. De felesége előtt indulatai mindig Ietompultan jutottak szájára, így most is. — Irma, nekem Dömötör úr komorsága sokkal jobban tetszik, mint a te vidámságod, jobban illészkedik bele az idők hangulatába s ha a biblia ilyen jellemeket farag, mint Dömötör úr, akkor valóban csodakönyv. Jegyezd meg azonban, Irma, rosszul ítélitek meg Dömötör urat s igazságtalanok vagytok vele szemben. Félreismeritek. Ez különben gyöngétek volt mindig!... Ezzel kezet fog Dömötörrel. s melegen megrázza. Emma s anyja felszisz- szentek, mintha megcsípték volna őket, elfordultak s ezzel fejezték ki a két embernek szóló megvetésüket. Dömötörnek roppantul tetszett ez a mozlulat. Amolyan konvencionális mozdulat volt, melyet a gőg bizonyos helyzetben használni szokott, hogy szavak nélkül is beszéljen és sértsen. De micsoda kicsinyes eljárás. Dömötör majdnem megváltoztatta Emmáról alkotott véleményét, mert az értelem, ha büszke is, kicsinyes nem lehet. De látta azt is, hogy ez Emmánál csak az édesanyának ösztönös utánzása volt s nem belülről indult ez a nevetséges magatartás. Megelégedéssel vette ezt tudomásul. Sző nélkül azonban nem hagyhatta a dolgot. * ' — Miért haragszik rám, Nagyságos
