Harangszó, 1934
1934-03-11 / 11. szám
1934 március 11. HARANOSZÓ 83. reménységét s mert érzi, hogy mint Catalaumnál, a holtak lelkei tovább vívták a csatát, a magyar történelem szent vitézei, mint exhumált és beléjük temetett megszentelt hamvak, csodálatos varázserőt kölcsönöznek hordozóiknak. Ez az ifjúság majd az akarat koncentráló erejével fog hozzá építő munkájához, ismerve egy francia író eme mondását: egy nemzet történelmében nem az élők, de a halottak játszák a főszerepet. A történelmi múlt emlőin nevelt magvar evangélikus ifjúság majd megérzi, hogy ev. egyházunknak történelmi hivatása van Csonka- Magyarországon, mert benne három nyelven egy és ugyanazon hitvallás tanítása szerint hirdetik Isten igéjét. A hitvallás összefogó egységén keresztül csonka országunkban evangélikus egyházunknak kell megteremteni tót és német testvéreinkkel azt a belső lelki egységet, amely nélkül a revízió kapujában nem állhatunk bizalommal. Anyáknak mondom: Kossuth Lajos mondta: „Akié a nő, azé a jövő“. Ne öljétek meg leányaitokban a magyar jövőt. Ha igaz az, hogy az „ifjúságán át hal meg egy nemzet“, úgy százszorosán igaz az, hogy a magyar nők s kezét csókolgatja. Könnyei meg hullottak. Mikor mosolygott, akkor is sírt. Kö- nyörgött. fenyegetödzött, hogy életét veszi. Majd meg a cigány elé pattan s járja a csárdást, mintha megveszett volna. Maid ellágyul. Leül Emmával szemben s úgy bámul a leányra, mint egy birka. Ez a lobogó természet Emmának valami új volt. Igv még nem látott mulatni. Közbe-közbe szinte megdöbbent. Magasan járt már a cigányok hangulata is. Ott húzzák már az asztal mellett. Berci a prímást csókolgatja. A dolog kezdett veszedelmes lenni s Koronczaiék kényelmetlenül kezdték magukat érezni. Különösen Emma. Már többször figyelmeztette anyját, hogy menjenek, mert Málvin néni vár. De ilyenkor Berci megvadult. Rázta az öklét, hogv inkább agyon vágja azt a Málvin nénit, de innen nem megv el senki. Már a poharakat vagdalja a földhöz. A vendégek menekülnek. Ennek nem jó vége lesz. Ismerték Bercit. Ko- ronczainé megfogja Berci hadonázó kezét, maga mellé húzza és súgva szól hozzá: — Értse meg. nekünk mennünk kell. Ne legyen már ilyen gyerek. Vendégek vagyunk János-majorban, Reiner Málvin földbirtokosnőnél. Az vár. Mennünk kell. Berci erre magába torpan. Mintha egyszerre kijózanodott volna. A mámortól felhólvagosodott természete összehuppant. Elsápadt s két kezére támaszkodva, lassan leereszkedik a fotöjbe. lelkén keresztül él tovább a magyar jövő. A magyar nő kétszer szüli meg gyermekét. Először akkor, amikor testét hozza a világra, másodszor akkor, mikor a vallásos és nemzeti lelket leheli belé a bölcső felett dúdolt altató dalával, Istent, Jézust, embert szeretni tanító imádságával, a magyar dicsőséget zengő meséjével. Magyar anyák, a ti kötelességtek leányaitokat úgy nevelni,, hogy e kettős hivatásra ők is alkalmasak legyenek! Az angol egyéni életére célozva mondja: az én házam az én váram, — mi nemzeti életünkre gondolva mondjuk, hogy a magyar családi házak ma a legfontosabb várai a magyar nemzeti életnek s ennek a várnak szent oltártüzét, mint Vesta papnője, a magyar anya őrzi. Mindent meg kell értenünk, ha egy kiváló magyar író eme szavait megértjük: „A nemzet egységét nem a közös haza, nem az együttélés teremti meg, hanem a vallásos és nemzeti lélek“. Gyengeelméjüek Otthona. Dr. Siedel életrajzában olvastam egy érdekes feljegyzést Lőhe Vilmosnak, a neuendettelsaui híres lutheránus lelkésznek és belmisszionáriusnak egyik intéTágra nyílt szemekkel néz Koronczainéra s kérdi: — Önök Reinerné vendégei? Ezt oly titokzatosan kérdezte, hogy Emmának hátán a hideg futott végig. — Sógornőm, — mondja Koron- czainé. — Akkor menjenek. — Csak ennyit mondott Berci. A hölgyek gyorsan fizettek s eltávoztak. Berci maga elé bámul, magába önti a maradék pezsgőt, feje két keze között lecsúszik a hideg márványra s elalszik. A hölgyeket még nem is igen várták fános-majorban. A két testvér örült, hogy magára maradt. Emma az éjjel nem igen tudott aludni. Nem tudta megérteni. miért csendesedett el egyszerre Somló, mikor megtudta, hogy ők Reiner- nénak rokonai. Különösnek tetszett neki. VI. FEJEZET. Dömötört ott hagytuk az út mentén, amint Koronczaiék autója után néz. Eltűnődik. Milyen csodálatos is az élet. Ez sohasem fizet az emberek által kiszabott mértékkel. Az imént látott egy embert, ki rendelkezik mindazon javakkal, melynek általában boldogító hatást tulajdonítanak s ez az ember, szerencsétlen, őt a huszonöt fillérjével a legnyomorultabb lénynek tartják és mégis boldog. A boldogság mérővesszője nem aranyból van. Édes melegség járja át s magához szozetének keletkezéséről, amit gyengeelméjüek részére létesített. Lőhe gyülekezetének szomszédságában egy gazdag parasztembernek egyetlen fia volt, de ez gyengeelméjű volt. Nemsok szeretetben részesült szüleitől, kik szégyelték, hogy egyetlen fiúk nem normális. Emeletes házuk lépcsőházában rendeztek be fiuk számára egy kis szo- bácskát, ami nagyon emlékeztetett olyan kuckóra, amilyet a házőrző kutya számára szoktak a lépcsőházban berendezni. Ott ült szegény gyengeelméjű fiú naphosszat és a nyitott kapun át kinézett az udvarra és az udvartól nem messze folyó patakra. Amint egy nap megint nézi a patakot, egyszer csak észre veszi, hogy egv kis gyermek beleesett a patakba. Abban a pillanatban odafut a gyengeelméjű és kiemeli a fuldokló gyermeket. Mikor Lőhe erről az esetről tudomást szerzett, a következő gondolatai támadtak: olyan gyengeelméjű, aki fél tudja ismerni a veszélyt és a veszély pillanatában életmentést véghez vinni, azt még meg lehet valamire tanítani, ki lehet valamire képezni; ha ez pedig lehetséges, akkor egy oly otthont vagy intézetet kell létesíteni, ahol ez a tanítás és kiképzés lehetséges. Lőhe ennek az esetnek hatása alatt otthont létesített gyengeelméjüek részére s annak a gazdag paraszt embernek életmentő, gyengeelméjű fia volt ennek az otthonnak első növendéke. Csakhamar híre terjedt, hogy Lőhe szeretetotthont, nevelő és foglalkoztató intézetet nyitott gyengeelméjüek részére s jöttek innen is, onnan is oly sokan, hogy a bérelt helyiségek csakhamar rítja bibliáiét, mintha félne, hogy valaki el akarja tőle venni a drága kincset. Hirtelen az erdőbe veszi útját. Egy alig iárt gvalogútra talál s ezen megy befelé. Mintha húzná valami az erdőbe. Mélységes csend veszi körül s a némaság kedélyére fekszik fenségével. A fáknak lecsüngő tarka lombozata olyan, mint a templomnak ezer színben pompázó boltozata. Őrködik, hogy a külvilág zaja ne zavarja itt bent az áhítatot. Ez a mélv hallgatás az Istenről elmélkedik. Dömötör átadta magát teljesen ennek a kimondhatatlan élménynek s egyre beljebb jutott. Egy domb aljához ér. A dombtetőt ellepő bokrok közül valami fehérség világít elő. Mintha fal lenne. Felmegv. Kis házikó volt. Megpróbálja az ajtót, kin vilik. Áporodott szag üti meg orrát. Már régen járhatott itt ember. Semmi bútor, teljesen üres, de a szoba padlós. Dömötör kinyitja az ablakot, hadd szellőzzön. Hirtelen határozott, itt fog meghálni. Ez neki való hely. Itt elbeszélgethet Istenével. Az egyik sarokba száraz leveleket hord s puha fekvőhelyet készít. Jó fekvés esett rait. El is aludt hamar. Éjféltájt azonban felébredt, valami zaj ébresztette fel. Legalább úgy érezte. Mintha a domb mozdult volna meg alatta. Figyel, de mély csend, csak egy szú rágja a padlót, ez hallatszik. Újra elaludt. Az isteni gondviselésbe vetett hitnek a vánkosai a legpuhábbak, (Folytatjuk.)
