Harangszó, 1934
1934-03-11 / 11. szám
82. HARANGSZÓ 1934 március 11. Mit üzen március idusa a magyar szülőknek? Irta : Egyed Aladár. Apáknak mondom: „Nekünk az Isten parancsolta meg, Hogy fenn virrasszunk s rakjuk a tüzet“. Melyik ez a tűz? Hol vegyétek ezt a tüzet? Abból az ezeréves pásztortüzből, amelyet Árpád gyújtott meg először, mikor a vereckei szorost átlépte s amelyből • minden ősmagyar leikébe jutott egy siikra. Történelmi magyarokat neveljetek fiaitokból, akiknek lelkében életadó erővé válik a múlt minden nagysága, szívében tengerré dagad a nemzetért hullatott könny és vér, akikben „reszkessen Zrínyi fényes álma, zokogjon a bujdosó kurucok keserve, lüktessen a negyvennyolcas honvédek tüze, Petőfi yére“. Nemzeti ideálokért él- ni-halni tudó ifjúságot neveljetek, amelyikkel azonban teljesedjék be egy magyaf író > álma is, hogy ez az ifjúság legyen „a*gon- dolat vitorlája, a,gyár akarata, az üzlet győzelme is“. A történelmi múlt emlőin nevelt ifjúság vérében benne él a magyar életakarat napiparancsa: a magyarság Trianon után is lesz. Ez az ifjúság a kitűzött cél felé, a biztos győzelem reményével halad, mert nem emberi erőbe, vagy ármánykodásba, hanem Istenbe í veti Ki a keresztet értünk is hordozta. bereknek nincs rendben a dolguk felebarátjukkal. S amíg ez nincs rendben, addig hiába való minden hazafias ünneplés. Az igazi ünneplés jogának ez a második feltétele különben függvénye az elsőnek. Nem jöhet addig rendbe a mi viszonyunk felebarátunkkal, amíg rendbe nem jött az Istennel. A betlehemi angyal először fölfelé mutatott: dicsőség a magasságban Istennek s csak azután mutatott a földre: békesség a földön a jó embereknek. Majd ha a magyar fel tud nézni az égre, hogy megkeresse ott az Isten kegyelmes orcáját, akkor meg tudja keresni kibékülő szeretettel a társa kezét s akkor lesz igazi ünnepe ennek az országnak ! A biblia emberei nem spekuláltak Istenről, hanem közösségben éltek vele. * A mi egyetlen feladatunk : rászabadítani az evangéliumot a világra. Tanulj meg imádkoznií Irta: dr. Schlitt Gyula. 6 Minden szem rajta függött. Ragyogó szépségében csábító volt. Somló Berci nagy elhatározásra készül. Táncra kéri fel az idegent. Zavarban volt, nem tudta, milyen nyelven szólítsa meg a szép hölgyet; jobban mondva csak magyarul beszélt s nem tudta, hogy álljon elő? Magyar szóval nem akarta megsérteni a hölgyeket s így nemzetközi mozdulatokra, a mimikára bízta vállalkozását. Odaáll, mosolyog, hol az egyikre, hol a másikra néz. Koronczaiéknak tetszett a játék s azonnal felismerték a helyzetet, ők is mosolyognak. Somló bátorságra kap s kezet csókol. A vendégek visszafojtott lélekzettel lesték, mint fogja Berci megjárni szemtelenkedésével? Semmi rendreutasítás. A hölgyek mosolyognak s egy kézmozdulattal hellyel kínálják. Irigység kandikál elő a szemekből. Bercinek minden sikerül. Hiába a bátraké a szerencse. Berci meghajol s oly mozdulatot tesz, melyből még a zulukaffer is megérti, hogy táncra hívják. Emma felpattan, Somló karjaiba dobja magát s a cigány felé kiáltja: Tangó! Őrült taps zuhog a kávéházban. Emmának fejébe száll a hódolat s észnélkül adja át magát a tánc forró ritmusának. Remekül táncolnak. Kissé tapadós a tánc, de finoman s előkelőén lejtik. Majd leülnek s Emma tölt. Berci a bolondulásig van a boldogságtól s izzad. Mint a villám rohan át agyán, ezek a hölgyek Palit fogtak benne, hogy fizesse a cechüket. S amint végig néz a drágaságoktól roskadozó asztalon, a haja szála is égnek mered. Kezében remeg a pohár s inni sem mer. Emma észrevette Berci zavarát s annál igézöbben kínálja. Berci csak tortát evett, ennek tudta az árát s tudta, hogyan kell enni. A két hölgy kacagva mulatott vendégén. Ilyen jól még Amerikában sem mulattak. Koronczainé a pezsgőre mutat, uj- jain ötöt számol s a cigányok felé mutat. A pincér megérti s rohan az öt üveg pezsgőért. Bercit kiveri a víz. Térdét dörgöli remegő kezével, szeretne szabadulni s nincs rá mód. Nem tudja magát megértetni, hogy sürgős ügye van s nem maradhat. Borzasztó helyzet. A pincérek egyre hordják a drágaságokat. Se vége, se hossza. A cigány is telhetetlen. Az egész banda kaviárt szürcsöl. A cimbalmos meg úgy zabálja a ringlit, mintha sült tök volna. Rettenetes népség. Berci végre is elszántan feláll, magára mutat s az ajtó felé. Emma már nem bírja tovább. Kitör belőle a nevetés, hátradől a fotöjben s megszólal magyarul: — Üljön le, maga kis szamár, ne féljen, nem kell fizetnie! — S az orra alá tart egy csomó százdollárost. Koronczainé majd megpukkad a kacagástól. — Ezt jól csináltad, lányom! Bercinek leesett az álla s egészen hülye arcot vágott, mikor az oly édesen zengő anyanyelvén szólalt meg az a kis száj s szamárnak mondta. Meg akart immár ő is szólalni, de csak dadogott, így még nem tették lóvá. Restelte. — Hát... hát... nem idegenek a hölgyek? — kérdi akadozva. — Hát... hát... nem... — utánozza Emma Bercit. Somló magára talál s homlokára üt: — Valóban szamár vagyok, hogy is gondolhattam egy percig is, hogy ez a bájos leány, más legyen, mint magyar. Rettentő ostoba voltam. — Semmi baj, — mondja Koronczainé, — érezze jól magát köztünk. Bercinek nem kellett ezt kétszer mondani, odainti a cigányt s huzatja eszeveszetten. Nagyokat iszik, a keze sem remeg. Egyszerre azzá lett, a mi. Könnyű, parkett-figura volt. Annyit fecsegett a két hölgynek, annyi léhaságot s ostobaságot, hogy már maga is megsokalta. S a hölgyeknek ez tetszett. Somló mindenáron tudni akarta, kihez is van szerencséje. Nem csupán Emmának csillogó két szeme tette kiváncsivá, hanem egy kicsit azok a dollárok is a retikülben. Emma csak annyit mondott, hogy átutazóban vannak. Tengerpartról jönnek. Ez Bercit lehangolta. Szomorú nótákat huzatott s még nagyobbakat ivott. Erőt vett rajta a magyar hangulat. Dirigálja a cigányt és sír. Nótába önti Emma előtt nagy szerelmét
