Harangszó, 1934
1934-02-25 / 9. szám
68. HÁRANGSZÓ 1934 február 25. A taktika merev formái és a reglama rideg paragrafusai közepette lelkűkre kötöttem a rámbízottaknak mind azt, ami jó, nemes és ami nélkül a haditudomány is csak homokra épített valami. — Tombol a világháború. Egy napon fakultpiros tábori-levelezőlapot hozott a posta. Egy volt önkéntesem, immár tiszt, küldte, örömmel jelenti, hogy rendjelet kapott. Nagyon nehéz órái voltak legutóbb. Pokoli pergőtűzben 48 órán át állta helyét. A halál mohón szedte mellette áldozatait. A kétségbeeséshez volt közel. Ekkor gondolt reám és azokra az erkölcsi prédikációimra, melyekkel az önkéntes iskolai oktatást fűszereztem. Bátorították és bizalommal töltötték el egykori szavaim —• és most átsegítették a nagy veszedelmen. Kis helyen pirosabb lett az elfakult lap, a ki- ömlő csepp okozta, az öröm könnycseppjei. És különös, — talán ebben a pillanatban megszűnt lobogni a fiatal szív. Kétnapra rá egy másik papír került kezembe, fehér volt, szürke ólombetűkké!: a veszteséglista. Megint lehullt egy csepp és fekete foltot okozott: a fájdalom könnycseppje volt ez. Fiatal hősöm halála csalta ki szememből. Milyen közeli rokonok az öröm és az üröm! Testvériség a csónakban. Gyönyörű reggel van. A wörthi-tó csendes vizén kergetősdít játszanak a megtört napsugarak. Reggeli után mondja kis unokám: „Menjünk csónakázni!“ A szomszédaszta'lnál egy magányos, ismeretlen hölgy hangosan felkiált: „tarthatok önökkel?“. Csónakba szálltunk. Csak az evezők csapása adott hangot a nagy csendben. Lassan megindul a csevegés. Eközben megtudja az idegen, hogy evangélikusok vagvunk. Elereszti az evezőket, hirtelen felugrik, — majdnem felfordultunk —- s kitárva kezeit, elkiáltja magát: „Én is az vagyok!“ Ev. leányklub tagja egy felvidéki városból. Nagy volt az öröm mindkét részről. Csak idegenben lehetséges — Isten önnel, bocsássa meg, ha áhítatában zavartuk. Nem sejtettem, hogy műveltnek látszó fiatalember ilyenekkel foglalkozik, különben nem raboltuk volna el idejét. Csak csörgesse a 25 fillérjét és imádkozzon. Közben elővesz retikiiljéböl egv százdollárost s odanyujtja Dömötörnek: — Fogadja el, szívesen adom. Legalább egy ideig nyugodtan imádkozhat. Dömötör arcát halvány pír futja át. Valami kimondhatatlan érzés bizsereg idegein: mintha annak a százdollárosnak ökle lett volna és mellbe vágta. Kavarog benne a vér, szíve bomlottan zakatol s valami még bizonytalan elhatá- rczás ül fenyegető jeleivel arcára, hogy a három Koronczai megdöbben. Emma visszahúzta a százdollárosát, mintha darázsfészekbe nyúlt volna, zavartan a sofőrre néz, mintha csak tudtára akarta volna adni, jó lesz bekapcsolni. Dömötör azonban kezében érezve a bibliát, megfékezte a mélyből felzugó indulatot s egyszerre mosolygott. A legnyájasabb hangon mondja Emmának: — Tegye el, kisasszony, a pénzét. Nagy szüksége lesz még erre a százdollárosra. Megjósolom. a testvériség és az együvétartozásnak ilyen megnyilatkozása? Az úr és a juhász. Egy jó ismerősöm földbirtokos, katolikus ember, csodálkozott azon, hogy mennyire összetartanak az evangélikusok. Meséli, hogy vendége volt pusztai lakásában egy evang. földbirtokos. Az első nap ebéd után kimennek a határba. Megnézik elsőbben is a legelésző juh- nyájat. A vendég megszólítja a juhászt: „úgy-e, maga evangélikus“ — „Igen is, az volnék Isten kegyelméből, tek. úr!“ Néhány percig beszélgetnek egymással. A vendég négy napon át tartózkodott a pusztán és minden áldott napon felkereste a juhászt, a hitrokont és eldisku- rálgatott vele. Az utolsó napon parolát is adott neki és Istennek ajánlotta. A vallásos érzés milyen könnyen ledönteni tudja a válaszfalakat! Vagy csak a pusztán lehetséges ez? Az eretnekek. Egy barátom előkelő állásban, séta közben kérdezi: „elismerik az evangélikusok a Szentháromságot?“ Megállítottam lépteimet és bámultam. Megfelelő válaszom után Ő bámult. — ' Ugyancsak egy másik, egyetemet végzett úr, akivel sokszor vallási dolgokról szoktam beszélgetni mondja: „Nektek nincs dogmátok“. Felvilágosítottam, de úgy látszik nem sok eredménnyel, mert később megint előhozakodott azzal, hogy: „nektek nincs dogmátok“. Csökönyösség. Jóindulat hiánya! Ha a művelt, előkelő állású urak ennyit tudnak rólunk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogv az egyszerű emberek szemében eretnekek vagyunk. Ha a túloldaliaknak csak 30 százaléka fel volna világosítva, — akkor talán felépülhetne az aranytűd Debrecen és Pannonhalma között. így azonban továbbra is vagyunk — eretnekek! Af. Af. egyházfeltigyelö. A két nő a döbbenetből felocsúdva gunvos kacajjal felel. Koronczai azonban komoly volt. Nagyon komoly. Kezel fog Dömötörrel s megköszöni a szíves útbaigazítást. Az autó lassan indul s Dömötör nem tudja megtenni, hogy oda ne szóljon még egyszer: — Emmuska, a leánynak legszebb dísze a szerénység s a legnemesebb foglalkozása az imádkozás. Ezt ne feledje. Bár az útszélen mondja ezt egy jóakarója, fogadja meg tanácsomat. Emma még hallotta a szavakat, válaszolt is valamit, de Dömötör már nem hallotta. A két nő megbotránkozott. Micsoda őslény ez a fiatalember?! Bibliával jár s gorombáskodik. Micsoda kilátások? Micsoda társadalmi életnek néznek elébe? Borzalom. Ez az a művelt Európa? Botrány! Koronczai másként é-zett. Dömötör szavaiban meglátta az igazságot, mely úgy feküdte meg lelkét, mint valami nehéz kő. Gondo'atait a jövő foglalkoztatta, nem a mikénti szórakozás kérdése, hanem az általános pénztelenség, a szegénység s ennek kapcsolata a gyárával. Mélységek felett állott, majd bele szédült. (Folytatjuk). Kalászgyűjtés közben... Templomgyüjtő körúton vagyok s a két kezem úgy tele van kalászokkal, amiket a lelkek mezejéről gyűjtögettem, hogy muszáj őket megmutatnom. Ezen a csendes estén, amikor éjfélt kongat fölöttem a lébényi esperesünk harangos órája, bizony nehezen tudnám megmondani, melyiket hol szedtem. Az egyiket Sopronban találtam, a másikat valahol a Kemenesalján, a harmadikat a Bakony táján, a negyediket, nem, igazán nem tudom már, hiszen mostanában mesebeli csizmákban járok és száz kilométereket is lépek naponta. Pár nappal ezelőtt például Sopronban voltam s igyekeztem a theológus otthon felé. A lakószobák ablakai Olyanok voltak, mint a csukott szempillák, sehonnan sem szűrődött ki fény. Hanem az ebédlőben jó világ volt. Amikor betoppantam, a fiúk között nyujtózásra készült a vacsora utáni hangulat. Nyujtó- zását éljenbe temették a fiúk. Jól esett! Elbeszélgettünk... Jó szavak folyói folytak körül és beleszépültünk a testvériségbe. Az olyan magányos, félrevert életű embernek, amilyen én vagyok, kincsesek a testvérpercek mindig. Amint néztem ezeket a drága fiúkat, amint hallgattam a beszédjüket, lassan, lassan fakulni kezdett köröttem minden. Eggyéfolvtak a szavak, arcok, úgy tűnt fel, mintha már nem is a fiúk között lennék, hanem künn, künn, valahol az Isten földjein, ahol kalászok ringanak, igétől érlő drága kalászok, amelyeket megzizegtet előttem a Magvető. De ez csak pillanatig tartott, aztán a vízió eltűnt, igaz voltáról nem beszélt más, csak az elém guruló pénz. Lehetett vagy harminc pengő. Tulajdonképen nem történt más, csak feltöretett a theológus persely. A beavatatlanoknak megüzenhetem, hogy sárgaszínű, négyszögletes portéka ez a jó öreg jószág, ami nagyobbára akkor tátja fel a száját, amikor valamelyik testvéremnek nem nagvon sürgős a levesevés és a többi. Igazán megható, milyen szegény igényű egy ilyen per- selvszáj. Azt mondják a fiúk, 2 fillér ellenében csöndesen üldögél tovább. Talán a szerénységének köszönheti, hogy néha fejedelmi lakomákra hívta a jóság, amit azzal bizonyítok, hogy 5 pengősök is gurultak ki belőle. Áldott bánatpénzek, milyen örömös sorsot részelt ki néktek az Isten! Mert azt el is feledtem mondani, ez a persely azért töretett fel, hogy a barlahidai kis evangélikus templom hamarább felépülhessen. Köszönet érte! Tudod, testvér, arról a templomról van szó, amelyikre te is elküldötted már az adományodat. Jó, hát javíts ki, csak elhatároztad, hogy segíteni fogsz, de még nem volt érkezésed rá. Úgyis tudom, hogy zörget nálad az Isten lelke ebben az ügyben. Nem is azért mondom, csak jól esett ezt a perselydolgot elmesélni, ha már a kalászaimról van szó. Tulajdonképen ott akartam folytatni, hogy máshol is, jártam ám, nemcsak Sopronban. Otthon vagyok lassan az egész országban. És úgy van az jól, hogy a kalászokat ezer mező termi az ölembe. Már a Bakony táján is aratgattam.
