Harangszó, 1934

1934-02-11 / 7. szám

52. HARANGSZÓ 1934 február 11. arra a missziói kötelességedre, amellyel felelős vagy a szórványokban élő elha­gyatott hittest'véreidet illetőleg. Dr. Szeberényi Gusztáv. A Misszióegyesület 25 éves jubileumi ünnepségei Budapesten. „A misszió korszakában élünk“, — mondotta D. dr. Ihmels Károly, a Lip­csei Misszió igazgatója február 2.-án a Luther-Otthonban, azon a vacsorán, amelyet D. báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő adott németországi vendégünk tiszteletére. A missziónak, a küldetésnek gondolata sziíkségképen előtérbe nyomul a keresztyénség s így egyházunk munkájában is. Ennek tulaj­donítható. hogy a Misszióegyesület 25 éves jubileumát egyházunk legmagasabb hivatalos tényezői felhasználták arra, hogy kifejezést adjanak érdeklődésük­nek. amellyel az egyesület rendeltetése, hivatása, munkája iránt viseltetnek. Február 2.-án délben tartott díszköz­gyűlésen az egyetemes felügyelő az egyetemes egyház, D. dr. Raffay Sándor püspök a bányai egyházkerület, ifj. dr. Victor János a református misszióegye­sület, Scholtz Oszkár dr. a KIÉ, dr. Deák János a fakultás és a Theológus Otthon, Nitschinger János az Orsz Ev. Tanítóegyesület, Irányi Kamill a szé­kesfehérvári misszióegyiesület, ifj. dr. Jánossy Lajos a révkomáromi gyüleke­zet nevében üdvözölték az egyesületet, D. Ihmels Károly pedig a Lipcsei Ev. Luth. Misszió üdvözletét és jókívánatait hozta el körünkbe. A jubileumi ünnepségek középpont­jában ez a díszközgyűlés állott, amelyet dr. Molnár Ovula ítélőtáblái bíró, az egyesület világi elnöke nyitott meg. az imám, a maga aggódó könnye, a sze­retet? Verje ki a fejéből ezeket az őrült gondolatokat. Olyanok ezek. mint a mérges gázok, melyek fojtanak, ölnek s melyektől nagyon tanácsos óvakodni! — Tudja. Dömötör úr, mit vesztet­tem én az életben? — Semmit, csak kapott; — vágja rá hevesen Dömötör. — Férje az Istené volt s az övét vette vissza csupán, mi­kor haza szólította. Nem vesztett sem­mit. de megkapta azoknak az éveknek a boldogságát, melvek alatt együtt élt férjével. S ennek emléke megmaradt. Ezt nem vette el senki. Ez az öné. De ön ezt is a sárba tiporja. Látja, mily igazság­talan maga. Nem vádolja a lelkiismeret? S ha Isten azt a néhány nagyon boldog évet sem adta volna — hatalmában volt — akkor minek az elvesztése felett pa­naszkodna most? Reinerné tágranyilt szemmel nézi Dö­mötört, mintha mennél több világossá­got akart volna magába engedni. Csak úgy szívta magába Dömötör szavait s balzsamként ömlöttek el szíve nagy se­bén. Kissé megnyugodott s érzései ki­mondhatatlan fájdalomba olvadtak. — Dehát a fiamat, miért kellett el­veszítenem!? — Szakadt fel a sóhaj lei­kéből. Mint a tőrbe esett madár vergődött a szerencsétlen asszony. Dömötör meg­sajnálta s szelidebbre fogta szavait. — Tibor is Isten kezében van. Le­igen értékes pontja volt a közgyűlésnek Scholtz Ödön esperes, tb. elnök, az egyesület alapitó elnökének felolvasása. Részleteket olvasott fel az egyesület történetéből, de ismertette a hazai evang. kiilmissziói munka régebbi törté­netét is, amely visszanyúlik Wimmer Gottlieb Ágost felsőlövői lelkészig, te­hát 80" esztendős múltra (tekinthet visz- sza. Scholtz Ödön műve az egyesület kiadásában rövidesen megjelenik s az ismertetett részletekből máris kitűnt, hogy a mű egyházitörténeti szempont­ból is nagyon értékes lesz. Gáncs Ala­dár, az egyesület fáradhatatlan titkára határozati javaslatot terjesztett a köz­gyűlés elé, amelyben felsorolta az egye­sület jubileumi alkotásait; ezek közül megemlítjük, hogy az Egyesület három, egyenként 25 pengős pályadíjat tűz ki tanítóképzőintézeti növendékeknek bib­liai történet külmissziói feldolgozására és 25 pengős pályadíjat theológiai hall­gatóknak külmissziói gyermekistentisz- telet kidolgozására. Torda Gyula az Apostol című költeményt szavalta el, melyet 1909. febr. 2.-án, az Egyesület megalakulásakor Pozsonyban tartott vallásos estélyen szavaltak először. A jubileumi ünnepségek alkalmából február 2.-án tartott istentiszteleten Né­meth Károly esperes, egyházi elnök hir­dette az igét lános 15. 16. alapján; a kelenföldi énekkar Weltler Jenő kar­nagy vezetésével énekelt, az oltári szol­gálatot Broschkó G. A. és Scholtz Ödön végezték. Értékes konferenciai előadásokat tar­tottak február 1. és 2.-án dr. báró Pod- maniczky Pál „A misszió múltjának üzenete“, Turóczy Zoltán „Jelenünk missziói üzenete“ és Wolf Lajos „A jövő missziói üzenete“ címen. Turóczy Zol­tán előadását az egyesület ki fogja ad­ni. D. Ihmels Károly „Képek és jefek indiai munkánkból* címen tartott előadást. gyen bárhol is. Tibor nem halt meg s megkerül. Reinerné megkapta Dömötör kezét s úgy nézte. — Ha gyilkosságnak esett volna ál­dozatul, — folytatja Dömötör — bizo­nyára maradt volna utána valamilyen nyom. mely ezt a féltevést igazolná, de a csendőrség egy havi nyomozás után is nélkülözi ezt s meg vagyok győződve, hogy gyilkosságról nem lehet szó. Te­gyük fel, öngyilkos lett. Ez ellen meg nagyságos asszony tiltakozik a legeré- lyesebben, mert ismerte fiát s tudja, ilyenre nem vetemedhetett. Nem is volt rá oka. Gazdag. Mindenki szerette, cso­dálták képességeit, nagy jövőt jósoltak neki. Mind olyan mozzanatok, melyek kizárják, hogy öngyilkosságra gondol­junk. — Akkor mi lett vele? — Kiált fel kétségbeesetten Reinerné. — Ezer s ezer féle az eshetőség, mely távol tarthatja otthonától. Talán valamilyen célja van vele!? Ki tudná? Még az édesanya sem ismerheti gyerme­kének minden vágyát s gondolatát. Egy tetterős ifjú meg éppen kiszámíthatat­lan ilyen tekintetben. Egy azonban bi­zonyos: bárhol is legyen a fiatal Reiner, Isten kezében van. Ez pedig megnyug­tatásul elég lehet, nagyságos asszo­nyom. Várjon és imádkozzon. Majdnem biztosra veszem, Tibor visszatér. Meg­magyaráz mindent s ön szégyelni fogja A február 1.-én a K1E nagytermében tartott szeretetvendégségen igen sokan vettek részt s érezhettük az összetarto­zás tudatából fakadó testvériséget és jóbarátságot. A vendégségen Broschkó G. A., Morhács Márton. D. Ihmels Ká­roly, Johnson Gisle szólaltak fel. Sza­valatok és énekek gazdagították a ven­dégség programmját. Wagner Viktória és Becht Zsuzsanna Weltler karnagy ve­zetésével páros éneket adtak elő. Ke­mény Lajos budapesti esperes irásma- gyarázatot tartott. A február 2.-iki vacsorán jelenvoltak D. Ihmels Károly, Beines Zoltán az Or­szágos Luther-Szövetség elnöke, Sándy Gyula, a Lufther-Otthon elnöke s egyhá­zunknak még más vezető férfiai, továb­bá a Luther-Otthonban lakó egyetemi hallgatók és főiskolások. A vacsorán D. Ihmels Károly és dr. Molnár Gyula in­téztek beszédet a jelenlevőkhöz. — Az egyesület jubileumára vidékről is töb­ben eljöttek, különösen Szarvasról és Székesfehérvárról. Azzal az imádságos érzéssel távoztunk az ünnepségekről, hogy Isten áldó kegyelme volt velünk s ebben a kegyelemben bízva folytathat­juk munkánkat. Megemlítem még, hogy D. báró Radvánszky Albert és D. Ihmels Károly február 2.-án délben a német bi­rodalmi követnek, az egyesület elnök­sége pedig D. dr. Raffay Sándor püs­pöknek voltak vendégei ebédre. — D. Ihmels Károly február 3.-án Győrött, február 4.-én Sopronban tartott előadá­sokat. N. K. Morzsák külmissziói egyesületünk jubileumi ünnepségéről. A misszió az egyház éleimcgnyilváru­lása. — A misszió az élet Urának való engedelmeskedés — A misszió a keresztről magát, hogy ilyen kicsinyhitű volt. Csak ne feledjen imádkozni!. Az édesanya imáit a jó Isten különösképpen szokta meghallgatni, ha azok elveszett gyer­mekéért keresik fel. — Nincs hozzá semmi reményem már, Dömötör úr, — mondja Iemondólag Reinerné. Ha fiam élne még, a poklok fenekéről is feljönne, hogy a nyakamba boruljon. Hiszi annyira s;l;retett. Nem 'átom én már többé. Nem tehetek róla, de nem hihetem. Belátom, ezen gyötrő­désem nem segít. Bele kell nyugodnom. Mondjuk. Isten rendelése, mert akárhogy is csűrjük-csavarjuk csökönvös eszünk­kel a dogot, végül mégis rájövünk, hogy Isten intézkedik s nem lehet ellene sza­vunk. Meg is nyugszom benne, de hogy fiam még egyszer hazajöjjön ..., hogy még egyszer lássam ..., ez ... ez .. S itt felzokog az özvegy, hogy Dö­mötörnek majd a szíve hasad ketté. — Nem úgy van, asszonyom, — vi­gasztalja —. ha Istenben bizik, minden jóra válik. Tett ő már ennél nagyobb csodát is. Reinerné tagadólag rázza kezét: — Ne ... ne. Ne akarjon, Dömötör úr bennem reményt ■ ébreszteni. Ön ké­pes rá, érzem. De ne tegye. Jobb így. a bizonyosság, hogv nem látom többé. Ne akarja, hogy ámítsam magamat. A re­ménykedő felett szikla lóg, mely min­den pillanatban megindulhat, hogy rá­zuhanjon s összetörje. Nem remélek én

Next

/
Thumbnails
Contents