Harangszó, 1934

1934-02-11 / 7. szám

1934 február 11. HARANOSZŐ 51. leknek teljesítését látva, nyugodt lélekkel s örömmel láthassa, hogy te mindenben evangélikus ember­hez méltóan akarsz cselekedni. Újkígyós. Újkígyóson az Úrnak 1933. éve de­cember hó 17.-én új evangélikus temp­lomot avatott fel dr. Raffay Sándor bá­nyakerületi evangélikus püs­pök. Csodálatos, szinte hihe­tetlen esemény. Újkígyós község a hatal­mas Wencheim birtok kellős közepén fekszik, szegény föld­nélkülieknek a faluja. Alig van annak a földet szerető földmí­ves népnek egy-egy pár hol- dacskája. A földreformmal kapcsolatban jutottak egy pár holdhoz. A földreform folytán kihasított földsávon alakult az új telep: Szent Imre-telep. Itt épült az új kistemplom, 200 méterre a hatalmas csabai egy­ház határától. Itt vergődtek 10 éve elhagyatottságban, az evangélium vigasztalása nélkül híveink. Próbáltak összeverőd­ni, foglalkoztatta őket a temp­lomépítés gondolata, de a mai nehéz gazdasági helyzet, amely az újtelep terjeszkedését min­dennapi életét is kétségbeejtő hely­zetbe hozta, lehetetlenné tette ezt a megmozdulást. De ami az emberek előtt nem lehetséges, az Isten előtt lehetséges! A csabai evangélikus nagy­templomból az őrt állók meglátják a végeken a pusztulást. Nem fon­tos, hogy kik látják meg, hanem az a fontos, hogy az Isten lelke megmozgat­rázkódott, mintha kivetni akarná magá­ból e gondolatot. Órák hosszat ül egy helyen, maga elé néz s meg se mozdul. Nagynéha egy-egy könny is jelentkezik szemében. Most is ott ül a ház megett a filagó- riában. Arca bágyadtan fehér s kifeje­zése gyászosabb, mint fekete öltözéke. Két nagy könnycsepp csüng alsó szem­pilláin. Valami belülről visszahúzza őket, hogy alá ne peregjenek. Talán még a szivében parázsló dac. Kívülről még va­lami beléjük kapaszkodik s húzza őket alá. Talán egykori hitének még megma­radt szikrája. Hirtelen feláll, erélyes mozdulattal kitörli szeméből a kellemet­len könnyeket. Mintha szédülne. Idege­sen végig simít homlokán, verejték ver­te ki. Megtántorodik s két kézzel az asz­talnak dől. Most lép be Dömötör László. A helyzet nem lepte meg. Gyöngéden át­fogja Rememét, mint a nagy beteget szokták s visszaülteti székére. Kjezet csókol s szintén leül. Az özvegy tudo­mást sem vesz minderről. A messzeség­be néz, mint akinek a közelben már nincs keresnivalója. Dömötör nem mer szólni, tudja, nehez megvigasztalni azt, ki elvesztette Istenét. A bibliához folyamodik. Hasonló helyzetben mindig ez bizonyult a leg­jobbnak. Ott, hol az emberi beszéd fel­mondja a szolgálatot, az Isten szava csodát tesz. Dömötör felüti a bibliát s ja lelkiismeretüket és a hatalmas evan­gélikus Sión kiterjeszti védszárnyát a veszendőbe menő elszakadt gyermekei felé. Ez az első lépése védőbástyáinak körültekintő kiépítése felé. Nehezen megy, sok akadály, nehézség mutatko­zik, de ki állhatja útját az Isten igazsága szent ügyének. örül az ember szíve, ha erre a ked­ves kis templomra tekint, de gondold el, kedves olvasó, hogy örült a szíve azok­nak, akiknek itt felzendült az ő kedves gyermekkori karácsonyi énekük. Láthat­tunk könnyező híveket, boldogságtól sugárzó arcokat. ; Újkígyóson evangélikus templom ! Már készül az új evangélikus iskola ter­ve; missziói központtá lesz Isten csodá­latos segítségével ez a falu. A tanya­világ elhagyatott lelkei várják, hogy minél előbb meg szólaljon kedves kis elkezdi olvasni Pál apostolnak a korin- tusbeliekhez Írott második leveléből az ötödik részt. Reinernét nem érdekli, de Dömötört nem zavarja ez a közöny s csak olvas. Mint a pörölycsapások hul­lanak az ige szavai az özvegy fáradt szivére. Arckifejezése veszít merevségé­ből, s mikor hallja: ,,Mert nekünk mind­nyájunknak meg kell jelennünk a Krisz­tus itélőszéke előtt,..“ — összerándul s Dömötörre fordítja arcát. Dömötör to­vább olvas. Reinerné a biblia fölé hajol s mikor a fejezet végén a parancsként ható szavakat olvassa Dömötör: „Krisz­tusért kérünk, békéljetek meg az Isten­nél! ...“ — összecsapja kezét ráboru! az asztalra s keservesen sír. Dömötör kabátzsebjébe teszi a bib­liát — mindig magánál hordja — s vár. Már nem fél beszélni s elég erősnek érzi magát, hogy világosságot vigyen ennek a szerencsétlen asszonynak a borús lel­kiéletébe. Szava sze'lid, de hangjából erő csendül: — Mondja csak, nagyságos asszo­nyom, meddig gyötri még magát? Se­gít a baján ez az önkínzás? Az Isten­nel dacol? — Nincs Istenem — volt a válasz — megcsúfolt, megvert, elhagyott. Nincs Istenem. Nekem meghalt. — Nem fél? — kiáltja László. —- Hogy beszélhet így egy nő, kit az Isten annyira megáldott?! — Megáldott?! — bólogat gúnyo­ló méteres tornyában egy harang. Még nem is olyan nagyon régen nem lehe­tett evangélikus vallást tanítani az otta­ni iskolában. Hiába volt minden közben­járás, még a kultuszkormány sem tudta ezt a törvénytelen állapotot megváltoz­tatni. Ma békességgel áll ott az evangé­lium háza. Ujkigyóson már volt, bent a faluban evangélikus imaház, volt levitá­ja, de úgy látszott nem tud ott gyöke­ret verni az evangélium. Ma egészen más a jövő kilátása. A nagy anyaegyház bizalmat öntött a csüggedő, elárvult, elszakadt gyermekei szívébe, kezdenek önállóan él­ni, tervezgetni, remélni és örülni az evangélium vigaszta­lásának. öröm látni, hogy a már-már elfelejtett énekeket mily lelkesedéssel éneklik. Minden új itt, új az a közön­ség, amely kialakulóban van, Krisztus egyháza, amelynek összetartó kapcsai a szeretet, a testvériség érzései most ko­vácsolnának össze. Milyen ál- dásteljes kép az elhidegiilt lel­kek felmelegedését látni, látni a templom járástól elszokott híveket. Azt se tudják, hogy jöjjenek be a templomba, hogy hogyan viselkedjenek. Több egyházból verődtek össze, még nem alakult ki az egyöntetű­ség. Ha ezt olvasod, kedves érdeklődő, lehetetlen, hogy ne hasson ez lelkesítö- leg reád. Ott ülsz templomodtól nem mgssze, megszoktad, elközöoyösültél iránta. Tanuld meg szeretni templomo­dat, az igehirdetést, szép evangélikus énekeinket, tanuld meg becsülni azt, amid van evangéliumi egyházadban. Figyelmeztessen az újkigyósi templom san Reinerné. — Mi áldás volt, nincs már. Hol a férjem, a fiam? Persze gaz­dag vagyok. Nyűg ez, Dömötör úr, mély csúfot üz velem s a szemebe nevet. — S legyint hozzá, mint akinek hiába be­szélnek már. — A férje, nagyságos asszonyom, az égben van s onnan néz alá, ép ide ránk s nagyon fáj neki, hogy ilyen hitetlen felesége van, kinek oly ostoba elvei van­nak. Szinte hallom, amint feljajdul: Mál- vin, a Krisztusra kérlek, békélj meg az Istennel! Reinerné megdöbben s önkéntelenül az ég felé néz. — Igen — folytatja Dömötör — ön egyre azt hangoztatja, mennyire szerette férjét, de nem restelli, hogy oktalan ma­kacsságával szomorúságot okozzon neki még az örökkévalóságban is. Az asszony kutató szemekkel mered Dömötörre: — S ön hiszi, hogy van örökkévaló- ság? — Nem hiszem, de tudom. — Pat­tan a válasz. — Mindent kétségbe vo­nok, hogy a nap világít, hogy virágoz­nak a fák, hogy az embernek van szive, de ezt az egyet nem. Ha örökkévalóság nincs, akkor minden-minden hiábavaló. A napfény, a gyümölcs a fán, az ember keblében a szív. Minden, minden, örök­élet nélkül, mit törné magát az ember a földön? Hogy sírjába zuhanjon vele, amiért küzdött? Hiábavaló a munkám, Az újkigyósi ev. templom.

Next

/
Thumbnails
Contents