Harangszó, 1934
1934-02-11 / 7. szám
1934 február 11. HARANOSZŐ 51. leknek teljesítését látva, nyugodt lélekkel s örömmel láthassa, hogy te mindenben evangélikus emberhez méltóan akarsz cselekedni. Újkígyós. Újkígyóson az Úrnak 1933. éve december hó 17.-én új evangélikus templomot avatott fel dr. Raffay Sándor bányakerületi evangélikus püspök. Csodálatos, szinte hihetetlen esemény. Újkígyós község a hatalmas Wencheim birtok kellős közepén fekszik, szegény földnélkülieknek a faluja. Alig van annak a földet szerető földmíves népnek egy-egy pár hol- dacskája. A földreformmal kapcsolatban jutottak egy pár holdhoz. A földreform folytán kihasított földsávon alakult az új telep: Szent Imre-telep. Itt épült az új kistemplom, 200 méterre a hatalmas csabai egyház határától. Itt vergődtek 10 éve elhagyatottságban, az evangélium vigasztalása nélkül híveink. Próbáltak összeverődni, foglalkoztatta őket a templomépítés gondolata, de a mai nehéz gazdasági helyzet, amely az újtelep terjeszkedését mindennapi életét is kétségbeejtő helyzetbe hozta, lehetetlenné tette ezt a megmozdulást. De ami az emberek előtt nem lehetséges, az Isten előtt lehetséges! A csabai evangélikus nagytemplomból az őrt állók meglátják a végeken a pusztulást. Nem fontos, hogy kik látják meg, hanem az a fontos, hogy az Isten lelke megmozgatrázkódott, mintha kivetni akarná magából e gondolatot. Órák hosszat ül egy helyen, maga elé néz s meg se mozdul. Nagynéha egy-egy könny is jelentkezik szemében. Most is ott ül a ház megett a filagó- riában. Arca bágyadtan fehér s kifejezése gyászosabb, mint fekete öltözéke. Két nagy könnycsepp csüng alsó szempilláin. Valami belülről visszahúzza őket, hogy alá ne peregjenek. Talán még a szivében parázsló dac. Kívülről még valami beléjük kapaszkodik s húzza őket alá. Talán egykori hitének még megmaradt szikrája. Hirtelen feláll, erélyes mozdulattal kitörli szeméből a kellemetlen könnyeket. Mintha szédülne. Idegesen végig simít homlokán, verejték verte ki. Megtántorodik s két kézzel az asztalnak dől. Most lép be Dömötör László. A helyzet nem lepte meg. Gyöngéden átfogja Rememét, mint a nagy beteget szokták s visszaülteti székére. Kjezet csókol s szintén leül. Az özvegy tudomást sem vesz minderről. A messzeségbe néz, mint akinek a közelben már nincs keresnivalója. Dömötör nem mer szólni, tudja, nehez megvigasztalni azt, ki elvesztette Istenét. A bibliához folyamodik. Hasonló helyzetben mindig ez bizonyult a legjobbnak. Ott, hol az emberi beszéd felmondja a szolgálatot, az Isten szava csodát tesz. Dömötör felüti a bibliát s ja lelkiismeretüket és a hatalmas evangélikus Sión kiterjeszti védszárnyát a veszendőbe menő elszakadt gyermekei felé. Ez az első lépése védőbástyáinak körültekintő kiépítése felé. Nehezen megy, sok akadály, nehézség mutatkozik, de ki állhatja útját az Isten igazsága szent ügyének. örül az ember szíve, ha erre a kedves kis templomra tekint, de gondold el, kedves olvasó, hogy örült a szíve azoknak, akiknek itt felzendült az ő kedves gyermekkori karácsonyi énekük. Láthattunk könnyező híveket, boldogságtól sugárzó arcokat. ; Újkígyóson evangélikus templom ! Már készül az új evangélikus iskola terve; missziói központtá lesz Isten csodálatos segítségével ez a falu. A tanyavilág elhagyatott lelkei várják, hogy minél előbb meg szólaljon kedves kis elkezdi olvasni Pál apostolnak a korin- tusbeliekhez Írott második leveléből az ötödik részt. Reinernét nem érdekli, de Dömötört nem zavarja ez a közöny s csak olvas. Mint a pörölycsapások hullanak az ige szavai az özvegy fáradt szivére. Arckifejezése veszít merevségéből, s mikor hallja: ,,Mert nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus itélőszéke előtt,..“ — összerándul s Dömötörre fordítja arcát. Dömötör tovább olvas. Reinerné a biblia fölé hajol s mikor a fejezet végén a parancsként ható szavakat olvassa Dömötör: „Krisztusért kérünk, békéljetek meg az Istennél! ...“ — összecsapja kezét ráboru! az asztalra s keservesen sír. Dömötör kabátzsebjébe teszi a bibliát — mindig magánál hordja — s vár. Már nem fél beszélni s elég erősnek érzi magát, hogy világosságot vigyen ennek a szerencsétlen asszonynak a borús lelkiéletébe. Szava sze'lid, de hangjából erő csendül: — Mondja csak, nagyságos asszonyom, meddig gyötri még magát? Segít a baján ez az önkínzás? Az Istennel dacol? — Nincs Istenem — volt a válasz — megcsúfolt, megvert, elhagyott. Nincs Istenem. Nekem meghalt. — Nem fél? — kiáltja László. —- Hogy beszélhet így egy nő, kit az Isten annyira megáldott?! — Megáldott?! — bólogat gúnyoló méteres tornyában egy harang. Még nem is olyan nagyon régen nem lehetett evangélikus vallást tanítani az ottani iskolában. Hiába volt minden közbenjárás, még a kultuszkormány sem tudta ezt a törvénytelen állapotot megváltoztatni. Ma békességgel áll ott az evangélium háza. Ujkigyóson már volt, bent a faluban evangélikus imaház, volt levitája, de úgy látszott nem tud ott gyökeret verni az evangélium. Ma egészen más a jövő kilátása. A nagy anyaegyház bizalmat öntött a csüggedő, elárvult, elszakadt gyermekei szívébe, kezdenek önállóan élni, tervezgetni, remélni és örülni az evangélium vigasztalásának. öröm látni, hogy a már-már elfelejtett énekeket mily lelkesedéssel éneklik. Minden új itt, új az a közönség, amely kialakulóban van, Krisztus egyháza, amelynek összetartó kapcsai a szeretet, a testvériség érzései most kovácsolnának össze. Milyen ál- dásteljes kép az elhidegiilt lelkek felmelegedését látni, látni a templom járástól elszokott híveket. Azt se tudják, hogy jöjjenek be a templomba, hogy hogyan viselkedjenek. Több egyházból verődtek össze, még nem alakult ki az egyöntetűség. Ha ezt olvasod, kedves érdeklődő, lehetetlen, hogy ne hasson ez lelkesítö- leg reád. Ott ülsz templomodtól nem mgssze, megszoktad, elközöoyösültél iránta. Tanuld meg szeretni templomodat, az igehirdetést, szép evangélikus énekeinket, tanuld meg becsülni azt, amid van evangéliumi egyházadban. Figyelmeztessen az újkigyósi templom san Reinerné. — Mi áldás volt, nincs már. Hol a férjem, a fiam? Persze gazdag vagyok. Nyűg ez, Dömötör úr, mély csúfot üz velem s a szemebe nevet. — S legyint hozzá, mint akinek hiába beszélnek már. — A férje, nagyságos asszonyom, az égben van s onnan néz alá, ép ide ránk s nagyon fáj neki, hogy ilyen hitetlen felesége van, kinek oly ostoba elvei vannak. Szinte hallom, amint feljajdul: Mál- vin, a Krisztusra kérlek, békélj meg az Istennel! Reinerné megdöbben s önkéntelenül az ég felé néz. — Igen — folytatja Dömötör — ön egyre azt hangoztatja, mennyire szerette férjét, de nem restelli, hogy oktalan makacsságával szomorúságot okozzon neki még az örökkévalóságban is. Az asszony kutató szemekkel mered Dömötörre: — S ön hiszi, hogy van örökkévaló- ság? — Nem hiszem, de tudom. — Pattan a válasz. — Mindent kétségbe vonok, hogy a nap világít, hogy virágoznak a fák, hogy az embernek van szive, de ezt az egyet nem. Ha örökkévalóság nincs, akkor minden-minden hiábavaló. A napfény, a gyümölcs a fán, az ember keblében a szív. Minden, minden, örökélet nélkül, mit törné magát az ember a földön? Hogy sírjába zuhanjon vele, amiért küzdött? Hiábavaló a munkám, Az újkigyósi ev. templom.
