Harangszó, 1934
1934-02-04 / 6. szám
44. HARANGSZÓ 1934 február 4. Ti vagytok hivatva kiűzni az Anti- krisztust templomunkból! Óh jertek hát, hozzunk itt égy nagynak látszó, kis áldozatot s járjunk ezentúl ünneplő szívvel és hétköznapi flanel- vagy kartonruhában Isten házába, hogy azok is bemerészkedjenek, akik évek hosszú során át száműzve voltak a szent hajlék drága áldásaitól. Hit'buzgó Nőegyletek! Teremtsetek ti — ha máskép nem lehet — egy egyszerű, olcsó templombajáró, ünnepi ru- hakötényfélét, vagy tegyétek általános templombajáróvá azt a ruhát, melyben a szomszádba szoktatok járni. Tegyetek gyülekezetenként fogadalmat ezen egyszerűségre, mely egyházunknak is egyik alapja. Szívleljétek meg ti uriasszonyok e nagyhorderejű eszmét s járjatok elől, úttörő példával! Tudom jól, furcsán hangzik fületekben szerény indítványom. Szinte hallom is gúnyos kacajtokat; innen-onnan talán még illetlen megjegyzéseket is hoz felém a szél, de állom szent meggyőződéssel és erős hittel indítványomat. Nem lehet, hogy az átkos gazdasági adottság a templombajárás áldását is kisajátítsa a szerencsésebbek számára. Elvitathatatlan és kisajátíthatatlan közkincs az, mit boldognak, boldogtalannak, szegénynek, gazdagnak egyaránt hozzáférhetővé kell tennünk! Megértéssel. belátással, szeretettel, azzal a jóleső, önmeggyőző tudattal, hogy a templom sem a szépségversenyeknek, sem a divatbemutatóknak, hanem egyesegye- diil a lelkiépülésnek, a vigasztalásnak, a bűnbánatnak és az imádságnak magasztos, szent helye. Reichel Lajos lévitalanitó. Iskola, szülő, gyermekek. Január végén az amúgy is meglevő gondjaink, aggodalmaink eggyel szaporodnak. Alig van ház, alig van család, mely ettől mentes volna. Várjuk gyermekeink félévi bizonyítványát, tanulmányi értesítőjét! Mennyi édes, ártatlan öröm, mennyi gond, aggódás, gyermeki szepegés húzódik meg e szavak mögött: értesítő, bizonyítvány!? Mennyi ígérettel akarnánk sokszor minden kellemetlen meglepetéstől szabadulni s a sors kíméletlensége folytán mégsem sikerül elkerülni a rossz bizonyítvány bosszantó következményeit. Hamar készen vagyunk az ítélettel: „Hát bizony lelketlenség attól a tanító s tanár úrtól... stb.“ Talán olyan tanár, tanító is van, aki egy kicsit tévedett, — de melyikünk az, aki ne tévedett volna? — arra azonban kevesen gondolnak, hogy hátha tényleg a gyermekben a hiba? ... s nem. foglalkozik eléggé iskolai tennivalóival. Arra meg még kevesebben gondolnak, hogy vájjon mi, szülők megtesz- szük-e kötelességünket a gyermekkel, az iskolával szemben. Ott állunk-e mellette szeretetünkkel, gyengédségünkkel, biztató szavunkkal, tudásunkkal, türelmünkkel, amikor erre annak olyan nagy szüksége van? Kevés olyan gyerek van, aki minden biztatás, figyelmeztetés nélkül odaül a könyv mellé s addig fel sem kel onnan, míg minden dolgát a lehető legjobban el nem végezte. Aki ilyen, azt már valószínű a példátadó szülői gondoskodás, munkaszeretetre, kötelességtudásra nevelés eredményezte. Többször is szemtanúja voltam annak, ahogyan okos, művelt s amellett minden percét úgyszólván munkában töltő édesanya fogadta az iskolából hazatérő fiát, lányát: „Gyere csak drága gyermekem! Hát hogyan múlt el a délelőtt, miből feleltél? Milyen lett a dolgozatod? Ki felelt a kis pajtások közül? Tudott-e? Te tudtad volna-e azt, amit tőle kérdeztek? Lásd, de jó, hogy elkészültél? Ugy-e nem féltél, hogy felelni kell. Menj csak be és rakd el mindenedet, ebédig készítsd elő a délutáni tennivalóidat! Apád is jön pár perc alatt s ebédelünk. Nézd! ez lesz az ebéd, a Te kedvedért főztem ám! Istenem csak hát mindenkinek ilyen ebédecske jutna“ stb. stb. Csupa időszerű dolog, szeretet, gyengédség, az életbe, a napi foglalkozásba illő élmény, érdekesség. Ebéd után másfél órai pihenés, beszélgetés a napon, vagy jó levegőn, azután együtt vették át az összes másnapi leckét, előre megbeszélték a láthatáron feltűnt iskolai dolgozat vázlatát, sőt a legutolsó iavítást is a mama horgolása, kötése, foltozása mellett intézték el. Megy az egy kis akarattal, elhatározással s azzal a tudattal, hogy a saját gyermekéért mindent meg kell tennem, mert annak a jövőjéért, a leikéért én tartozom számadással. S ha így elkészülve megy valaki másnap az iskolába, az nem fél, nem retteg az előadástól, nem jön zavarba, nem lesz ideges, mert nem kell a fejét kibúvókon, apró svincfliken törni, nem akar olcsó, könnyen elérhető eredményeket. Láttam már olyant is, ahol a szülők gonddal barázdált arcát örökösen a közöny, a fáradság, a mindennel elégedetlenség sötét fátyla takarta. A veleérző, cirógató, biztató meleg szülői szeretetet sohasem érezte a gyerek. Az anya, az apa gondolatai nem is a családi fészek körül, hanem azon kívül álló hiúsági, érvényesülési lehetőségek körül kalandoztak. Életük igazi értékéről, céljáról: gyermekeik neveléséről egészen megfeledkeztek. Anyának, apának a társaság, a ruha, a feltünniakarás, az előretörés volt a legfőbb vágya s teher a legszentebb szülői kötelesség: a gyermekeik munkája iránti érdeklődés. Pedig így csak szerencsétlen Zemplén Dénesek nevelődhetnek. Ezeknél a szülőknél a gyerek jövője mellékes, azt hiszik, hogy az megél majd az ő jóhírük, jómódjuk, előkelőségük, gazdagságuk árnyékában. És nem így lesz, mert azt a hírnevet, előkelőséget, vagyont az idő változásai megtépázzák, sőt sokszor semmivé zsugorítják, de a gyermekük lelkén ott marad a nyoma ennek a szeretetlenségben, közönyben leélt, minden bensőséges kapcsolat nélkül való cslaládi életnek. Az ilyen gyermek leikéből hiányzik egy megmérhetfen emberi érték, erkölcsi erőforrás, amiből később az akarat ereje, lelkesedése táplálkozhatna. Az élete célját, értelmét nem találja sehol, a családi élet tartalmatlan voltai, fásultsága elfelejtette benne életre kelteni. A sok közül ez is egyik oka annak, miért boldogul az egyik gyermek köny- nyen az iskolában s miért nyűgözik le a másikat a közöny, a kedvetlenség bilincsei? A gyermeki lélek olyanná fejlődik, amilyen a környezete volt a fejlődés korában. Amit kiqsi korán látott, hallott, érzett, az marad neki a legdrágább helyről, a szülői házból eszményi életcélul. Azután indul, azt hiszi legszentebbnek, legjobbnak, azzal van átitatva a lénye, rrjinden csepp vére, minden sejtje. Édesapa! Édesanya! A te életed után milyen életcél marad a gyermeked számára? Hogvan vártad s várod az iskolából hazatérő fiadat, lányodat? Érez- te-e a szeretetedet, segíteni, gyámolíta- niakarásodat, türelmedet? Érzed-e te az Istentől s a vérségből rád háruló nagv és szent kötelességet. felelősséget? Vagv előbbre való a saiát szenvedélved, hiúságod, kényelmed kielégítése? Tudod-e, hogy te már nem magadért élsz, hanem csak a gyermekeidért? Vessetek hát szigorúan számot magatokkal és akkor előre tudnotok kell, miiven bizonyítványt hoz haza a gyermeketek s abból a bizonyítványból a ti lelketek képe ragyog, vagv sötétlik. Ez még csak az első félév. Még talán lehet javítani a helyzeten, mire vége lesz az esztendőnek?! Az iskolának van egy második féléve is. Az életnek is. Orbán Károly. A szupplikáció. Lapunk mai számában tettük közzé és köszöntük meg azokat a szíves adományokat, melyeket nvári szupplikáció- ra kiküldött theológusaink a felsorolt gyülekezetekben Otthonunk szorgalmas szegénysorsú lakói támogatására a múlt nyáron gyűjtöttek. Tudom, hogy sokan vannak lapunk olvasói között olyanok, kik erre a célra is szíves készséggel adakoztak, épen ezért elmondom itt, hogv miért küldjük ki évröl-évre theológusainkat szupplikálni, hogyan megy végbe a gyűjtés s milyen annak erkölcsi és anyagi eredménye. Teszem ezt azért is, mert vannak olyanok is, kiknek az a meggyőződésük, hogy a szuppükációt, mint idejét múlta gyűjtési módot ma már fegiobb lenne teljesen elhagyni. Azoknak, kik netán így gondolkoznak lapunk olvasói között is, legegyszerűbb lenne talán csa azt felelnem, hogy legyenek szívesek gondoskodni arról, hogy derék theológusaink támogatására más úton kanjuk meg azt a körülbelül 2000 (Kettőezer) pengőt kitevő összeget, mely Otthonunk pénztárába ezen az úton évről-évre befolyik. Ehelyett azonban inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy a szupplikáció célja nemcsak az. hogy adományokat gyűjtsenek theológusaink. hanem egyben az is, hogy megismerjék híveink a mi jövendő lelkészeinket már tanumányaik idején s viszont theológusaink is megismerjenek lehetőleg minél több egyház- községet s annak életét. Erre aztán nem lehet mondani sem azt, hogy ez felesleges, sem azt. hogy ezt más úton is meg lehet tenni. S épen ezért az a meggyőződésünk, hogy megfelelő módon gyakorolva a szupplikáció is csak egyházunk javát szolgálja. Arra meg kár egy szót is vesztegetni, hogy ez milyen terhet jelent gyülekezeteinknek. Első sorban is azért, mert a szuppükációt még
