Harangszó, 1934
1934-11-25 / 48. szám
1934 november 25. HARANGSZÓ 385 j Kunsí Irén | A magyar protestáns missziót gyászbaborította az a Németországon keresztül érkezett hir, hogy Kunst Irén Kínában működő magyar ev. misszionáriusnö nov. 9.-én Kínában meghalt. Előzőleg egy nagy kínai rablóbanda kezéből szabadult meg, amely azonban mindenét elvette. — Utána tífuszba esett s a súlyos betegséget a sok viszontagságban legyengült idős nő nem bírta ki. Kunst Irén 1869-ben született. Mint evangélikus leány a budapest-deáktéri ev. iskolába járt, ott is konfirmálkodott. AzK. akkori budapesti skót misszió egyik angol lelkésze indította el a missziói érdeklődés utján. 31 évig dolgozott Kina Hunan nevű tartományában. Szemben a halállal. Az egyházi év utolsó vasárnapja evangélikus egyházunkban a fekete vasárnap, halottak vasárnapja. Nagyon is szükséges, hogy legalább ezen a napon egyszer mélyebben nézzünk szemébe a halál tényének. Egészen bizonyos az, hogy a halál gondolata is, mint az életnek sok dolga, akkor válik reánk nézve életkérdéssé, ha a halálnak a kérdését személyes üggyé .tesszük. Nézzünk azért ma szemébe a magunk halálának. Az elmúlás •általános igazság, hiszen szüntelenül ott lebeg szemünk előtt, valahányszor csak nyitott szemmel vizsgáljuk az élet dolgait. A mások halálát is elég gyakran van alkalmunk láthatni. Ma helyezzük elmélkedésünk középpontjába a saját halálunkat, önön elmúlásunkat. Aszerint, hogy honnét nézzük, másf Kunst Irén kínai misszionáriusnö. más arca van a mi halálunknak. A földi élet felöl tekintve olyan mint a mondat végére tett pont. Vég, melyet veszteségnek, fájdalmasnak, kínosnak és egyenesen elviselhetetlennek érzünk. Fájdalmas veszteség, ha szeretteidre, örömeidé re és boldogságodra gondolsz s melyen az sem tud változtatni, hogy a halál végét jelenti szenvedéseidnek, boldogtalanságaidnak is. Kínos és elviselhetetlen lesz, ha reádöbbensz arra, hogy a halál végét jelenti nemcsak azoknak, amiket a magadénak mondhattál, hanem vele életlángod is kialszik, végtelen sötét-* ségbe merül. De hiszen a lélek „halhatatlan“. Ebbe sem igen kapaszkodhatsz, mert ha erre építed fel a halállal szembeni magatartásodat, szemközt találod magadat a halhatatlanság Urával, Istennel, aKi nélkül halhatatlansági hit nem lehetséges. Ha az elmúlás elől menekülni akar az ember. kikerülhetetlenül Isten karjai közé fut a lelke. És itt azonnal új meg új* arccal fogad s mered felénk a halál. A halhatatlanság nem megnyugtató; de ellenkezőleg megdöbbentő lesz, mihelyt Isten szentséges szemeibe tekintesz. Reád nem úgy tekint ö, mint aki igen nagy veszteségeket vagy kénytelen magad mögött hagvni. Hiszen mindaz, ami néked az élet felől nézve drága: a boldogságod s személyed, önös szivedben találják meg magyarázatukat. Önző életednek kincsei ezek, melyekről soha sem szeretnél lemondani. Az Isten tekintete a halálban úgy mér meg: mit tettél ember azzal az élettel, melyet néked ad- tam s reád bíztam. Előtte tehát mint bűnös ember jelensz meg. A halál nem lehet más, mint büntetés: egy olyan életnek a megszüntetése, mely az ő szentségével ellenkező élet volt. A halál által Isten elnémítja életedet, mint amely néki inkább gyalázatjára, mint dicsőségére volt. A halál ekkor az Istentől való elvezetés kezdete. A halálnak ez az arca tehát még elA kanonok úr ő nagyságának eddig jobbára csak alázatos emberekkel volt dolga. Első pillantásra azt bitte, hogy Nagy Sámuel uram is ebből a fajtából való. Galambősz haja, pirospozsgás orcája, barna szeme csupa szelídséget sugárzott. De amit most mondott s ahogy mondta, az meghökkentette ő nagyságát. Mit feleljen rá? fernes emberrel van dolga, sietős is az útja: tehát csak nyelt egyet. Valami azonban mégis ki- kivánkozott belőle: — Lásd, fiam, ha hajlanál a jó szóra s Mi Asszonyunkhoz fohászkodnál, kimenekednél nagy bajodból s nem is egy. de talán két lóval érkeznél haza . . . Nagy Sámuel nem felelt mindjárt. Előbb megkereste szelíd barna szemével ő nagysága apró, szúrós szemét, kemény akarattal beléakasztotta tekintetét s nézett belé állhatatosan, könyörtelenül. Csak akkor szólalt meg, amikor amannak mégis csak sikerült valahogy lesütnie a szemét: — Tudhatná nagyságod, hogy egy a mi közbenjárónk, a Krisztus. Némelyikünk vérével is megpecsételte hozzá való köteles hűségét. Én is ezekkel tartok. Az volt a jó, hogy akkorra már ő nagysága kocsisa is segítségére ment János gazdának, meg,a Pista huszárnak és hármuknak az ereje végre elég volt rá, hogy szegény Tündért félrevonják a kerékvágásból. A kocsis erre azonmód fölpattant a bakra s már kezében is volt a gyeplőszár, meg az ostor. A huszár odaállt a hintó hágcsójához és várta, hogy ő nagyságát újra fölsegíthesse. S az nem is késlekedett tovább. Hiábavalónak vélte a nyakas nemesdömölki eretnekkel való tár- salkodást. Egy sóhajt azonban nem fojthatott el. De szép lett volna, ha így útközben egy eltévedt lelket visszavezethetett volna az akolba! Amúgy is csúfos kudarccal végződött egész útja, kárba veszett minden töredelme. Pedig micsoda reménységgel indult útnak! Mária Terézia, fölséges királyasszony beh megváltozott a te szíved indulatja az igaz catholica religio iránt! Puszta, dísztelen marad otthon a templom, amely pedig ép a te jóvoltodból vétetett el a gaz eretnekektől... A kanonok úr ő nagysága mindezt újra végiggondolta megkeseredett lélekkel. Amióta piruló orcával le- támolygott a királyasszony színe elől s útnak indult Bécs városából, hei, hányszor végigondolta ezt s megkérdezte magától újra meg újra, nem valami gonosz álomban jár-kel-e még mindig, vagy nem háborodott-e meg elméjében. Mert amint visszaemlékezett a történtekre, folyvást rámosolygott a krrályasszony nyájas ábrázatja s fülébe csengett minden muzsikaszónál kel- lemetesebb hangja, amint buzgóságát magasztalta s erősítgette, hogy nagy örömmel segíti az eretnekektől visszaszerzett templom újra való felékesítésében. $ mégis, amikor így nyájaskodott, így beszélt, ezt cselekedte! Hogy ne kelljen erre azt mondania: micsoda álnokság! Ő nagysága, mint valami eszelős, folyton folyvást azon a kérdésen rágódott: nem vétette-e el a felséges asszony? De mindannyiszor megcsendült a fülében ő felsége szava: (Folytatjuk.)
