Harangszó, 1934
1934-11-25 / 48. szám
384. 1934 november 25. HARANGSZÓ tyén testvéreim! Ennyi vallási önérzet és ennyi hitbuzgóság hallatán, ami egyetlen szóból repül felénk egy hithü zsidó szájából, meg kell szégyenülnünk! Szinte megszédültén álltam zsidóm előtt s alig tudtam egy-két szóval, kinyögni, hogy miért is jöttem. Eszembe jutottak a mi vasárnapjaink. Leperegtek lelki szemeim előtt a mi vasárnapjaink képsorozatai, hétköznapi szürkeségükkel vagy lármás vásári zűrzavarukkal. Lármás, dévaj mulatozásaink, sport- eseményeink, kiállításaink, népünnepélyeink, vásáraink, vikendezé- seink s ifjúságunk duhaj utcai zsi- bórigása avatják ünneppé a mi szombatnapunkat, a vasárnapot. Arcpirulva állok a mi egész keresztyén világunkat megszégyenítő és megcsúfoló egyszerű zsidó bölcs szava előtt. „Ilyenkor?!“ Szégyen- Tetemben szeretnék a föld alá sü- lyedni. — Egy kis tartozásom van, azt széretném kiegyenlíteni, — felelem a meglepődés kínosan fojtogató hangján. — Ma szombatom van, ma nem fogadhatom el, de talán tessék majd holnap, — csúfolódik tovább az én zsidóm. „Talán holnap?!“ Holnap! Amikor nekem van vasárnapom, amikor én az igét hirdetem, amikor szívszorongva lesem, hogy kis templomunkban többen vagy kevesebben vannak-e, mint máskor! Holnap, amikor testem-lelkem nyugalmat, csendet és áhítatot kíván, holnap elmehetek ismét oda, ahol majd a város piacán ezernyi közömbös lelkű keresztyén vásári .lármájával szentségteleníti meg a vasárnapi áhítat szent csendjét. Szeretnék holnap oda elmenni, de korbáccsal a kezemben, hogy kiverjem az üzletekből, a piactérről azt a sok közömbös, érzéstelen lelkű keresztyént, kik ott üzleti, anyagi előbbrevalósággal bambán, tunyán szegik és sértik meg a nagy parancsolatot és szentségtelenítik meg az Úr szent napját! Vagy szeretnék holnap kiállani a piac kellős közepére és hangos zokogással elsírni bánatomat keresztyéni, evangéliumi öntudatunk ily csúfos elvesztése felett. Hangos sírásom talán felrázná a szunnyadó, vagy mélyen alvó, de még romlatlan lelkeket, talán elriasztaná kétségbeejtő zokogásom azt a sok keresztyént a vasárnapi vásározástól?! Vagy ha ez sem használna, kedves testvérek, akkor szeretnék ott vasárnaponként félelmetes szörnyeteg, ijesztő rémként megjelenni, hogy vissza, hazatereljem temploNagy Sámuel próbája. Irta : báró Podmanlczky Pál. 5 Amint megdörzsölte a "Szemét, hallotta is a lovak patkóinak a csattogását, a kerekek zörgését. Megint csak tehetetlenül, tanácstalanul álltak né- háhy percig. Hogyan vonszolják félre a nehéz állati tetemet? Szíve mélyén mindkettő beismerte, hogy ahhoz bizony fiatal erő kellene. Végre csak úgy találomra nekifogtak. Egyik a fejét emelte, a másik a. hátsó lábát húzta. Akkorra azonban már ott állt mögöttük a hintó. Prüszköltek a lovak, rázták szerszámukat s hetyke hangon rájuk recsentett a kocsis: — No, mi lesz atyafiak? Félre azzal a döggel! A két öreg hátrafordult. János gazda megszólalt: — Láss Istent, ember: tesszük, amit tehetünk . . . A kocsis csak türelmetlenkedett: — Hamar, hamar! A kanonok úr őnagyságának sietős az útja . . . Nagy Sámuel uram tudta, mi a tisztesség. Látván, hogy a kanonok úr önagysága amúgy is ép kihajol a hintó ablakán, levette süvegét s elébe lépett: — Adjon Isten jó napot nagyságos uramnak! Meg- követem alázattal:, szegény lovam itt, az úton adta ki a páráját; csak győzzük erővel, mentén szabaddá tesz- szük az útat. A kanonok úrnak összébb rándúlt borzas szemöldöke, A kárvallott nem az ő hitén van. Ezt megértette maiba ezt a szerencsétlen, boldogtalan, magyar keresztyén népet. Szeretném őket csak egyszer, egyik szombaton keresztülvezetni ezen a városon, de egyenként, hogy lelkűkre üljön, megejtse szívüket a szombatnapnak — keblükből rég elűzött — igazi, szent, isteni áhítata. Szeretném, ha az áhítat e nagyszerű italából csak egy cseppet is meg tudnék velük itatni, hogy az megédesítse fanyar életüket. Szeretném nekik ott megmutatni és megértetni velük: — Nézzétek azt a sok zsidót, akit tán irigyeltek, mert verejték nélkül, nálatoknál talán sokkal könnyebben él, vagyonosodig gyarapszik! Nézzétek meg őt — ne- csak hétköznapján, szombatnapján is. Tanuljátok meg tőle az ünnepnap igazi megszentelését, igazi hit- buzgóságát. Testvéreim! Ha ti is boldogulni akartok ebben a nyomorúságnak mondott, keserves életben, menjetek el előbb és tanuljatok még hitbuzgóságot. Tanuljátok meg előbb, hogyan kell Istent félni, szeretni, imádni, törvényeit tisztelni, ünnepeit megszentelni. Majd ha ezt megtanultátok, reátok is özönével szakad az áldás, de amíg ezekhez nem értetek, áldástalan, eredménytelen marad minden jóigyekezetetek! abból, hogy nem „dicsértessék“-kel köszönt. De azért odaszólt a bakra huszárjának: — Pista, lódulj, segíts! A kényes huszár kelletlenül engedelmeskedett. Előbb azonban lesegítette gazdáját, aki kilökte az ajtót és így adta értésére, hogy elzsibbadt lábait meg akarja jártatni addig, míg újra indulhatnak. Szerencsésen földet érvén, önagysága egyet-kettőt lépett, aztán odaállt a Tündér eltakarításával vesződő emberek elé, miközben, az őszi napsugár késztetésének engedve, szétvetette rókamálas köpenye két szárnyát. — Ki vagy, honnan való vagy? — ereszkedett le Nagy Sámuelhez. Az abbahagyta a Tündérrel .való veszödést s fö- detlen fővel, tisztességtudóan adta meg a feleletet: — Nemes Nagy Sámuel csizmadiamester vagyok Nemes-Dömölkről. A kanonok úrnak nem volt ugyan semmi kétsége sem Nagy Sámuel uram eretnek mivolta felől, de azért mégis ki akarta ugratni a nyúlat a bokorból. — Bizonnyal nem tértél be Kis-Mária-Cellben pompás új templomotokba és nem könyörögtél Mi Asz- szonyunk csodatevő képe előtt az ő segítségéért., ezért ért útközben a baj . . . Nagy Sámuel kiegyenesedett s megvillanó szemmel, hátravetett fejjel felelt: — Megkövetem alásan nagyságos uramat: az evangelica religiot vallom!
