Harangszó, 1934
1934-11-18 / 47. szám
1934 november 18. HARANOSZÓ 377. ugyan nem hittem, hogy meghal — s igazam is lett — de hát az én öreg hittestvérem mégis csak a halál küszöbén állónak érezte magát. Elbeszélgettünk. Megkérdeztem, hogy szokott-e templomba járni? „Hát... nagy ritkán“ — feleli s hamiskásan elmosolyodik. „Mikor vett utoljára Úrvacsorát?“ Rázza a fejét: nem emlékszik. Együttes erőfeszítéssel kiszámítjuk, hogy 52 éve van már annak, hogy utoljára járult az Úr asztalához. „Hát aztán nem érezte soha e félszázados idő alatt, hogy szüksége volna az Úr kegyelmére?“ — „Nem én — mondja keményen — nem csaltam, nem loptam, nem öltem meg senkit...“ Különös nekem ez a keménykötésű szittya magyar. Nekiszeg- zem a kérdést: „Hisz-e a feltámadásban?“ — „Eh — legyint — nem jött még onnan vissza senki.* Elhallgatok. Szomorúan. Úgy érzem, hogy sziklafalba ütköztem. Oh, Istennek Szentlelke, hogy fogod megtörni ennek az eltévelye- dett pogánynak a lelkét? De a nagy csend valahogy bántja az öreget. Emelt hangon megszólal: „De azért ne higyje, tisztelendő úr, hogy én olyan Istentől elrugaszkodott pogány vagyok: én az én hitemet megtartom, ahhoz ragaszkodom s azt el nem hagyom...“ „Ejnye, bátyám — felelem, mikor utolsó szavai is elvesztek a szoba csendjében — ha Isten igéjét nem hallgatja, az Úr kegyelmére nem áhítozik és a feltámadásban nem reménykedik: miben is áll a maga hite?“ Néz rám sértődötten: egy ember, aki 75 éves korában, a halál küszöbén sem hallja meg az Isten szavát... K A múltkoriban meglátogattam egyik betegemet. 40 éves asszony. Csont és bőr. Csupa fájdalom, tétlenségre kárhoztatott szenvedés. ürömmel fogad. Elmondja szenvedéseit s mikor elhallgat, magamban kérem az Istent, hogy oly szavakat adjon nekem, melyek magukon viselik az ő fájdalmakat enyhítő, sebeket bekötöző áldását. És a golgothai kereszt erejéről kezdek beszélni. De már az első mondatnál félbeszakít az asszony: „Oh, tudom tisztelndő úr, hogy az Úr megsegít. Én csak hozzá fordulok minden fájdalmamban. Éjjel-nappal imádkozom és ha nagyon nehéznek érzem a keresztet, fogom a bibliámat és az énekeskönyvemet és kimegyek a kertbe és ott olvasok és fohászkodom. És az Úr enyhülést ad, az Úr meghallgat és megsegít. Csak az Úr ért meg. Már gyermekkorom óta őrá bízom minden utamat...“ És beszél-beszél. Bibliai idézeteket mond. Bizonyságot tesz. Hallgatom. És valami furcsa érzés fojtogat : ez az asszony szaval, De aztán leintem magamat: nem lehet az. És mikor elhallgat, így szólok hozzá: „Kedves Testvérem, hála legyen az Urnák, hogy ilyen bensőséges közösségben él vele. Ha így vagyunk, akkor a legjobb, ha őhozzá fordulunk. Imádkozzunk hozzá együtt!“ Az asszony rámnéz, elhidegíilt arccal; ujjai játszanak a párna szegélyén. Vállat von, ajka le- biggyed, végre unottan így szól: „Hát ha épp akar a tisztelendő úr...“ Hát én akarok. S imádkozom. De érzem, hogy nem vele, hanem egyedül imádkozom. Annál forróbban kérem az Urat, hogy segítse meg őt és adja meg neki az ő igazi vigasztaló, erötadó közösségét. Mikor végzek, nem tartóztat. Hidegen búcsúzik. Örül, hogy megyek. Látszik rajta, hogy bosszús Az irgalmas samaritánus. A kapu elé érve döbbenve látja, hogy nagy a baj. Nagy Sámuel akkor ér föl lovával a kapaszkodón. Csak a lovával. Mert kifogta s á kocsit lennhagyta a kapaszkodó alján. Nyilván úgy gondolta, hogy elég szegény párának, ha fogyaték erejével egymaga fölvergődik az útra. Fölérni csakugyan fölért, de, íme, már térdre is roskad. Gazdája szelíd szóval biztatja: — Tündér, jó lovacskám, ne hagyd el magad! Itt az istálló: megpihentetlek, megabarakoltatlak. Aztán hazamegyünk s ki nem mozdulunk hazulról, míg csak meg nem gyógyulsz . .. Hiába beszélt már annak. Egy keserveset nyerítve még föltápászkodott, egyet lépett, aztán elvágódott, épen keresztbe az úton. Nagy Sámuel egy ugrással a fejénél termett. Megragadta a kötőféket, hogy fölsegítse. De a Tündér hosszan elnyújtotta a fejét s elrúgta magától mind a négy lábát. Kicsibe múlt, hogy János gazda szerencsétlenül nem járt, mert ő is azt hitte, csak elbukott az állat s csak éppen talpra kell segíteni. Miközben hátrált egy lépéssel, ki is mondta, amit látott: — No, sógor, ennek vége . . . Nagy Sámuel nem szólt, nem felelt. Úgy állt, hogy ép beletekinthetett a végsőt vonagló állat szemébe. S csak nézte, nézte, hogy arra a két okos szemre miként borúi rá a halálos hályog. . . János gazda is csak szótlanul állt a helyén. Tudta, hogy jó pajtása szívét most olyasvalami hasogatja, mit akkor érez az ember, ha egyszer s mindenkorra búcsút kell vennie valakitől. Tudta, hogy a Tündér hosz- szú évek óta szolgálta hűségesen a gazdáját. Egyik másik párja szebb is volt, erősebb is nála, de rendre kidőltek mellőle — az utolsó talán aratás idején — ö meg csak járt a gazdájával türelmesen egyik vásárról a másikra . .. Bár nehezére esett, mégis Nagy Sámuel törte meg a csöndet. — Látod, pajtás, a hitetlenségem mívelte ezt. Nem volt maradásom otthon. Fortélyos ésszel segíteni akartam magamon. Nem tudtam megvárni, míg az Isten segít. Elhallgatott. Lett volna még mondanivalója, de mirevaló a sok beszéd. Aki érti a szót, kevésből is ért. De meg különben is megnehezedett a nyelve, szédülés kerülgette. Onnan volt ez, hogy sötét, fekete mélység tátotta felé a torkát s neki — akár akarta, akár nem — belé kellett meresztenie szemét ebbe a mélységbe. Mi lesz már most? Oda van a Tündér.;. Hogy mehetne el a pápai, veszprémi vásárra, amikor Isten, íme, a Győrbe vivő úton is föltartóztatja? Hogyan állíthatna borjas tehenet a jászol mellé, amikor már a Tündér helye is'üres? Mi lesz vele? A sötét, fekete mélység mintha gonosz, éhes örvénnyé változott volna és vonná lefelé, egyre mélyebbre . .. Arra eszmélt, hogy János gazda vállon ragadja: — El kell takarítanunk a Tündért az útból... Valami uraságnak a hintája jön .. . (Folytatjuk)
