Harangszó, 1934
1934-11-11 / 46. szám
368. HARANGSZÓ 1Ä34 november 11. egymás elpusztítása a terve. Hja! Lucifer nem a magasságokra emel, hanem a mélybe von s az ember mégis őt választja prófétájának. S közben gyűlnek a kénfellegek a látóhatáron . . . Újabb és újabb vereség évezredek óta s „az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.“ Mert az ember nem vereségre, hanem győzelemre hivatott. Ez a teremtett világ kezd is türelmetlen lenni. Érzi, hogy ez a világ most nem az Isten világa. S ez a teremtett világ — vár. . . Ma már sóvárogva vár s ez a várakozás kezd mind nagyobb forrpontra jutni . . . Úgy van, mint a Martinkemencében forró vas, mely feszülten várja, mikor vágják ki az agyag dugót, hogy győzelmesen kicsorduljon és beépüljön és ha sokáig késnek, szétveti a kemence falait.. . Sóvárogva vár. Várnak a szigetek, melyek a víznek megmérhetlen óceánjánál is erősebben a sötétség áthatolhatat- lanabb óceánjával vannak körülvéve. Várnak a feketék és várnak a sárgák. Várnak a legmodernebb po- gányok, a fehérek is, mert fekete a lelkűk világa. Vár a Kelet; a mártírok hazájának közel 200 milliónyi népe az Ázsiába benyúló orosz síkságon és a Nyugat, mely most irtózatos vajúdásban vonaglik. Várnak az édesanyák, akik nem azért adnak életet a gyermekeiknek, hogy azok vérbeborult szemmel törjenek egymásra és kiirtsák egymást a föld színéről. Vár a leánytábor, ez a tiszta és boldog mosolygásra hivatott s a mának mégis talán legszomorűbb serege, mert meg van fosztva attól az Isten teremtette hivatásától, hogy úgy legyen, mint anyamadár meghitt fészekben fiókái között. Várnak az ifjak, akiknek nincs alkalmuk, hogy az izmaikon, agyuk szövevényein és a lelkűk szárnyain felgyülemlett erőket munkába vessék. Vár a technika. Gépei hangosan kattogják: nem akarunk átok, hanem áldás lenni az ember életében. Vár az egyház. Vár arra a nagyszerű alkalomra, amikor a Szentlélek sebesen szárnyaló fuvallata belékap vitorláiba és zendülésére megmozdulnak az egyház tagjai egy, a világot szent lángba boritó, nagyszerű pünkösdre. Vár az ember. Az egész teremtett világ sóvárogva vár! Mire?? . . . E nagy színjáték döntő fordulatára. Amikor egyszer a kulisszák mögül, amikor a sü- lyesztők mélyéből, amikor a nézőtérről, a páholyokból és erkélyállókról elöállanak és megjelennek az Istennek fiai és birtokba veszik ezt a világot. Fehér glóriás hadsereg, kiknek szeméből, kiknek a szavából, kiknek az öröméből, célkitűzéséből, munkájából, egész lényéből kisugárzik az Istentől való származás bizonysága. A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését! Nem mintha eddig nem jelent volna meg, mint az áldott eső- felleg megjelenése előtt egy-egy a sötétben utat jelölő fénylő villanás: Istennek egy-egy fia, vagy Isten fiainak egy-egy kis csoportja, mint a sereg előtt járó felderítő járőr, nem ismeretlenek. Sok áldás áradt szerte életük nyomán. Sőt volt ennek a teremtett világnak éppen ezen a csillagán egy olyan egyedül álló jelenete, amihez a fényességet maga a mennyország sugározta s melyhez az énekkart angyali seregek szolgáltatták. Amikor megjelent maga az Isten Fia ezzel a programmal: „Tüzet bocsátani jöttem a földre és mit akarhatnék mást, minthogy már lobogjon“. Megjelent s a célja nem volt kisebb e tűzzel, minthogy e meny- nyei tűzből lépjenek elő Isten fiai. Mert igaz, hogy Isten országa négy pilléren nyugszik: Jézus életén, Nagy Sámuel próbája. Irta: báró Podmaniczky PAl. 3 Alig mondta végig, megakadt. Hiszen ez a munka hamar elfogy. Ha igyekszik, alkonyaira elkészül. S ha alkonyaira nem is, holnap, fölöstökömre minden bizonnyal. S akkor mi lesz? Nyáron nem szaggatják a csizmát. Hébe-hóba akad majd egy kis talpalás, fejelés, foltozás ... Megpihentette a kalapácsot. Föltekintett. Szembenézett valakivel. Nyájas tekintetéből kemény, szúrós, pillantás ütközött ki. Jó darabig farkasszemet nézett azzal a valakivel. Majd fölkapta a kalapácsot, egyetlen ütéssel belevert egy szöget a sámfába s még hangosabban, még dacosabban énekelte az előbbi verset: Trutz sátánnak, a sárkánnak, Tarthatom ötét tsúfságnak, Trutz a nehéz keresztnek, Magam adtam Istennek. Az utolsó szónál újra megpihentette kalapácsos markát az asztalon és újra szembe akart nézni a gonosz, a hívatlan vendéggel. De az akkorra már elkotró- dott. Noha láthatatlan volt, Nagy Sámuel valahogy mégis iátta két szarvát, amint majd beleütközött vélük a szemöldökfába s lompos farkát, amint majd beleszorúlt az ajtónyílásba. S mintha hallotta volna még a patáinak a kopogását is . . . FölragyOgott az arca. Bólintott egyet. Úgy látszik, valaki mondott neki valamit s erre felelt igennel. S aztán dologhoz látott. Mire megkondult a déli harangszó, mind a két csizma föl volt vonva a sámfára. Borcsa asszony ma nagyon forrón tálalta föl a levest. De az ura ma nem zsörtölődött miatta. Kapóra jött neki. A párolgó lévesbe csak olykor-olykor merítette belé a kanalát, aztán megfújta egyszer, kétszer, háromszor, aztán még mindig várt egy darabig, míg annak rendje-módja szerint elhült az a kanál leves. Mindez arra volt jó, hogy mosolygó, bizakodó arccal, csillogó szemmel elmondhassa azt, amit az elméje úgy forgatott, alakított, kalapált készre, mint a kovács az üllőn az izzó patkót. — Asszony, lásd, megsegít az Isten . . . Került valamicske munka is . . . S amikor mégis elcsüggedtem, tanácsot is adott az Isten . . . Holnap mindent rendbe teszek még s szerdán hajnalban Győrbe megyek . .. Megkérem a német tímárt: adjon hitelbe annyi bőrt, hogy fölkészülhessek a pápai vásárra . . . Csak megteszi ... Sosem vásároltam hitelbe nála ... Jól ismer ... Aztán meg egy hiten vagyunk . . . Minden jól lesz .. . Pápán jó vásárt csinálok . . . Megfizetem az adóssá-
