Harangszó, 1934
1934-11-11 / 46. szám
1934 november 11. HARANGSZÓ 369. Jézus halálán, Jézus feltámadásán, Jézusnak a lelkekbe való bevonulásán, de itt hozzátehetjük még: Jézus lelkének emberi lelkeken keresztül való diadalmas, győzelmes kicsapódásán, , . . : Isten fiainak megjelenésén ! Most már e felvonás döntő jelenetét várja sóvárogva a világ, mert ösztönösen érzi, hogy ha Isten fia megjelennék, megváltoznék a világnak most annyira szomorúan, sötét képe. — Nem lenne többé nyögés a szava) hanem Halleluja lenne a melódiája. Megváltoznék az egyháznak képe. Nem egymással szemben álló táborok lennének többé, melyeknek egyik főténykedése a lélekgyilkoló, családi életek boldogságát megmérgező reverzálisok s hatalmi térítések hajszolása. Úgy lennénk, mint az egymásmellé helyezett színes ablakszemek, melyek más-más színben vetítik a nap fénysugárkévéjét s előragyogna az élet napjának : az örök Isten lényének teljes gazdagsága. Megváltoznék a családok képe s lenne mindegyik egy-egy darabja, kis kertje a mennyországnak. Megváltoznék a társadalom berendezettsége, a művészet lelke, a sajtó le- hellete és minden, mert megjelennék Isten országa a földön. A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. De vájjon honnan, melyik táborból lépnek elő az Isten fiai? Oh, milyen balgaság lenne azt hirdetni: én vagyok az az egyetlen tábor, én vagyok az egyedül üdvözítő egyház! Mikor oly világosan harsogja az Isten igéje: „Nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves előtte, aki őt féli és igazságot cselekszik“. (Ap, csel. 10. 34, 34.) Másutt pedig: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.“ (Róm. 8. 14.) Teljes készséggel elismerjük, hogy Isten fiai ott is találhatók azok között, akiknek tízezrei ezekben a napokban (kath. nagygyűlés) ellepték a fővárosunk főtereit és megszívlelendő beszédeket mondottak a családi élet hivatásáról és tisztasága áldásairól. Ezen a téren teljesen azonos a véleményünk. Evangélikus egyházunk eleitől kezdve egyik legszentebb feladatának ismerte, hogy őrködjék az Isten rendelte családi élet épsége és tisztasága felett. S Isten iránti hálával mutathatunk rá, hogy sok-sok evangélikus család, közte sok hűséges, puritán életet élő prezbiter, egyházfelügyelő, tanító és lelkészcsalád — Isten kegyelméből sok szépséget és értéket vitt bele az életbe és hisszük, igy lesz ez a jövendőben is. Testvéri szívvel ismerjük el, hogy Isten fiai ott is találhatók azoknak testvértáborában, akiknek ajkáról oly erőteljesen zúg fel: „Te benned bíztunk eleitől fogva . . .“ Századok lelkét leheli Isten fiainak a fővárosunk különböző pontjain álló országos református kiállítás. Menynyi hithűségről, áldozatos szerétéiről, imádságról beszél a múltból s mennyi erő és ígéret a jövendőre. Az egész hitünkkel, ujjongó lelkünk minden örömével és élőreménységgel valljuk, hogy Isten fiai ott is vannak azok táborában, akiknek lángleikü reformátora kiszabadította a könyvek könyvét a véka alól és magasra emelve odahelyezte az emberiség asztalára, hogy a világ világossága: Jézus fényljék mindazoknak, akiknek drága szent örögségképpen jutott a könyvek könyve és annak mélyeiből a lélek sugallatára összeállított igazi üdvrendszer: az ágostai hitvallás. Akiknek ilyen szent örökségük van s akiknek különös hivatásuk, hogy hirdetői legyenek az Isten szent Fiában az Ur Jézusban kiáradott kegyelmének, azoktól joggal várhatja a teremtett világ, hogy az istenfiúság ereje kiütközzék rajtuk. Mert miként is jelennek meg az Isten fiai ? got. . . Aztán következik Veszprém . . . Meglásd, egykettőre lesz annyi, hogy foglalót adhatok a Forintos Ádám tarka borjas tehenére . . . Csak süss holnap elég pogácsát, hogy cserben ne hagyjon a tarisznya . . . Az embernek bolondsága. A széles, méltóságteli út mentén, ott, ahol fölkapaszkodik reá az a dűlöút, amelyen a dömölkiek járnak, ha Győrbe igyekeznek, állt ekkoriban a Gyilkos-csárda. Senkise tudta, hogy szolgált rá erre a csúnya névre. Jámbor ember volt az öreg János gazda, aki benne a bort mérte. Olyan jámbor volt, mint a báránykák, amelyeket kora ifjúságától fogva mindaddig terelgetett, míg a gyapjúból megszedte magát s öreg napjaira pásztorból kocsmáros lett. S a jámbor kocsmároshoz rendszerint csak jámbor utasemberek tértek be. Aki igaztalan úton jár, kerüli az igaz ember házatáját. Mostanában mindazonáltal megtörtént, hogy egy haramia is bevette magát János gazdához. A gazember, aki három vármegye országújának az utonállója már majdnem egy éve s akit most már mindenfelől szorongat a sujtoló igazság keze, azt beszélik, nyár derekán három napig meglakta a Gyilkos-csárdát. János gazda künn áll a tornácon. Nincs dolga. Üres az ivó. Ezért is figyeli, kémleli az utat: nem kö- zelget-e vendég. Innen mindent jól lát. Látja, ki jön Győr felől, ki jön Sopron felől. S ha akarja, ha nem rösteli a kitekintést a ház oldala mellől, láthatja azt is, aki a dülőúton közeledik. De az ilyen különben is csak egy-két jó szóra tér be. Hitvány ember, aki alighogy elindult hazulról, máris megszomjazik. Mert ezen az úton csak környékbeli ember jár. A Talpas kutya a ház mögött megint a tyúkokat hajkurázza. János gazda nem hallgathatja tétlenül az aprómarha jajveszékelését. Aztán meg fiatal a kutya, még rá is kaphat a csirkepecsenyére. Megfordul tehát s magához képest két hosszút lépve, már ott van a tornác végiben s a könyöklőn kihajolva, már rá is ripako- dik a Talpasra: — Csiba te! Talpas menten fölfigyel a gazdája szavára. Abbahagyja az eddig amúgy is mindig csúfos kudarccal végződött vadászatot. Nagy alázatosan, farkcsóválva indul el a tornác irányában. Ifjúi tapasztalatlanságában csontot remél. De gazdája már ügyet sem vet reá. A dülőútat kémleli. Nézi merőn, mint aki olyasmit lát, amit jól szemügyre kell vennie. Egylovas kocsit lát az úton. A kocsis gyalog szállt s az egyik lőcsnél fogva tolja a kocsit. Ezen nem volna csodálkozni való, de János gazda mindjárt első pillantásra észrevette — pásztorembernek éles a látása —; hogy a kocsi üres. Ha rakott szekérrel megy, emberséges gazda, ha bírja erővel, segít igavonó barmán, de hogy valaki még az üres kocsit is tolja, ilyet ki látott. (Folytatjuk)
