Harangszó, 1934
1934-10-21 / 43. szám
1934 október 21. HARANOSZÓ 343 nyöríi kézimunkát tett le a gyámintézet asztalára. Ezután terjesztette be Zier- rnann Lajos elnöki jelentését. Elnöki jelentés. „Néhány héttel ezelőtt, éppen a kánikula napjain, Békéscsabán jártam. Az emberek szinte fulladoztak a tikkasztó hőségben s már alig bírták a munkát. Erejük megszáradt, mint a cserép s nyelvük ínyükhöz ragadt (Zsolt. 22, 16.). Aki csak tehette, az árnyékot és a vizet kereste. Különösen nagy látogatottságnak örvendezett a város legszebb terén, a csupa templom, iskola és paróchia övezte szép parkban fúrt artézi kút. Ez a kút éjjel-nappal szakadatlanul ontja és adia a föld mélyéből felszökő, pezsgő, üdítő, életetadó vizet. Egv-két szolgálat- rakész lélek ívóedénvben felfogja a frissítő italt és inkább jó szóért, mint pénzért szorgalmasan kínálgatja azt az arra járó-kelőknek. Ismételten láttam ezt a kedves képet és ahányszor csak láttam s elgondoltam, hogy mit jelent az ilyen száraz, viznélküli. avagv talán fertőzött vizű. óriási sík vidék közepette az ilyen artézi kút, a zsoltáríró szavai jutottak eszembe: ,,Boldogok (áldottak), kik ál- talmenvén a víznélkül való völgyeken, azokban forrásokat ásnak“ (Zsoltár 84, 7.). Erre a munkára vállalkozott a német- országi Gusztáv Adolf Egylet biztatására s buzdítására 74 évvel ezelőtt a Magyarhoni Gusztáv Adolf Gyámintézet. Ebben a munkában fáradozott nagynevű elődök (dr. Székács József 1860—1866, Karsav Sándor 1867—-1874, Czékus István 1875—1885) nyomán itt, ebben a szent gyülekezetben, egv egész emberi életen át (mint egyszerű gyámintézeti munkás, majd mint jegyző és 1886-tól fogva 1897-ig, mint elnök és attól fogva haláláig, mint díszelnök) boldogemlékü Zelenka Pál püspök. Erre a munkára serkentett a 12. egyetemes gyámintézeti közgyűlésen, itt ezen a szent helyen 1872 október 6.-án Rimler Károly nagyváradi lelkész és 33 év után, 1905-ben Gyurátz Ferenc püspök. Az utóbbi oly lelkes beszéddel, hogy maga a nemes miskolci gyülekezet 15.000 aranykoronát tett le adományképpen a Gyámintézet oltárára. Ebben a boldog és áldott munkában áll immár 10 év óta a mi szeretve tisztelt, fáradhatatlan világi elnökünk: báró Feilitzsch Berthold, kinek a közigazgatási pályán, politikai és társadalmi téren kifejtett évtizedes munkája jutalmául a kormányzó úr öfőméltósága a közel múlt napokban az I. oszt. magyar érdemkeresztet adományozni kegyes volt“. Egyéb személyi bejelentések után németországi útjáról számol be: „Legutóbb Németországban jártam és résztvettem a Gusztáv Adolf Egylet kő- nigsbergi nagygyűlésén, mely alkalommal szeptember 30.-án prédikáltam Königsberg legrégibb templomában, a Steindammer kirchében és ugyanott gyermekistentiszteletet is tartottam. Tapasztalatimról jelentést tettem egyetemes egyházi és gyámintézeti vezetőségünknek. A kőnigsbergi Herzog Albrecht Gedächtniss Kirchében ugyancsak prédikált Bárdy Ernő egyhm. gyámint. elnök, Lickben pedig előadást tartott Schdltz Ödön egyházkerületi gyámintézeti elnök. A németországi Gusztáv Adolf Egylet vezetésében nagy változások történtek. D. dr Rendtorff Ferepc, titkos egyháztanácsos, ny. egyetemi tanár, az egyletnek hosszú időkön át elnöke, kit a jó Isten különös karizmákkal áldott meg, két héttel husvét előtt lemondott tisztségéről. A központi vezetőség távozásakor kitüntette a tiszteletbeli elnöki címmel. Rendtorff honi egyházunknak és Gyámintézetiinknek őszinte igaz barátja volt, amiért is theológiai fakultásunk a hogy gyermekeikének az iskola, a „tisztelendő úr“ nagyobb tekintély, mint én. Persze, te nem vagy anya, te nem érted, de nem is értheted meg teljességgel kínzó fájdalmamat, nem értheted meg, hogy mi az egy édesanyának, mikor gyermekei nevelésében ott áll egy korlát, amelyen túl semmi köze gyermekéhez, amelyen túl gyermekem szemében megérteden, idegen, sőt talán ellenség vagyok. Félve gondolok a konfirmációjuk idejére. Mily fájdalom lesz nekem a sok lelkes, vallásuk mellett fogadalmat tevő gyermek között nem ott tudni az enyé- meket, nem vezethetem gyermekeimet a templomunkba, mert itt elválnak utaink — éppen ott, ahol leginkább együtt kellene járnunk! Oh, miért is nem gondoltam erre akkor! Oh, mennyire elvette eszemet akkor a boldogság! Most, hogy bűnös könnyelműségem büntetését érzem, most ébredtem csak rá, hogy milyen nagy vétket követtem el vallásom ellen. Most folyton vádol a bűntudat, hogy vallásomat, amit őseink annyi önfeláldozással megvédtek, én könnyelműségből és nemtörődömségből megtagadtam. Oh, miért nem térített engem valaki észre? Ha szüleim vétkes mulasztást követtek el, miért nem törődött velem az egyházam? Miért engedte csak simán, akadály nélkül lefolyni ezt az árulást, miért nem világosított fel, miért nem figyelmeztetett szörnyű, meggondolatlan lépésemre? Azután egy kis hallgatás után, lehajtott fejjel, mintegy önmagához szólva mondta: Tudom, tudom, hogy igazságtalan vagyok, hogy egyedül csak magamat okozhatom; mert szüleim, ha nem is voltak vallásosak, megadták a lehetőségét annak, hogy vallásomban gyakorolhassam magam, egyházam pedig ellátott mindennel, ami a vallásomban való megerősödéshez szükséges. Miért is nem éltem szabadságommal, miért nem fogadtam el az egyház áldó gondoskodását! Oh, milyen lelkesen, milyen meg- hatottan, milyen boldogan fogadtam hűséget konfirmációkor és a legelső próbatevő kísértésre, az első alkalommal, amikor hithüségem mellett bizonyságot tehettem volna, megtagadtam hitemet, gyáva, gerinctelen hitszegő lettem. Szavai sírásba csuklottak. Részvéttel hallgattam a bünbánatban vergődő asz- szionykát, szerettem volna valami vigasztalót mondani, de érveivel annyira meggyőzött, vigasztaló szavaimnak any- nyira elébe vágott, hogy tudtam, vigasztalásom csak ügyetlen frázisok dadogása volna és hallgattam. Kínos csönd ült közénk. Majd hirtelen, szinte szégyenkezve törölte le könnyeit, szép arcára mosolyt erőltetett, kezemet kedveskedve megfogva mondta: Bocsáss meg, hogy tb. doktori címmel, a kormányzó úr őfő- méltósága pedig a csillaggal ékesített II. oszt. magyar érdemkereszttel tüntette ki. Az új elnök dr. Gerber, a lipcsei egyetem jogi fakultásának tanára, a Generalbevollmächtigter dr. Kubitz nyug. polgármester. A német Gusztáv Adolf Egylet és az ő közbenjárására a svéd Gusztáv Adolf Egylet az elmúlt esztendőben gyülekezeteinknek és intézményeinknek összesen 18,580.— RM, vagyis kereken 26000 pengőt juttatott, azonkívül Budaker Oszkár soproni lelkésznek, aki a nyári szemeszteren át a „Rendtorff-Haus“ seniora volt. összes költségeit viselte. A kelenföldi egyháznak egy 1100 kg. súlyú „fisz“-hangú harangot s szegény gyülekezetek között való szétosztásra úrvacsorái, beteggyóntatási és keresztelési edényeket bocsátott rendelkezésünkre. A soproni Líceum német könyvtára számára 130 kötet, teljesen új német könyvet adományozott. A Martin Luther Bund 3 magyar theológusunknak pénzben és természetben közel 600 RM-t juttatott. A Gusztáv Adolf Egylet főtitkára és főjegyzője kilátásba helyezték, hogy mivel az utóbbi főgyűilés alkalmával megcsappant jövedelmekből nem tudtak segélyt adni az általányösszegre, úgy, mint a múlt évben, decemberben fognak ily segélyt küldeni, ami azonban tekintettel a nehéz viszonyokra, 25 százalékkal kevesebb lesz, mint tavaly volt. Ami már most a magyarhoni Gusztáv Adolf Gvámintézet évi bevételeit és kiadásait illeti, a bányaker. gyámintézet gyűjtése: 3,245.35 P, Dunántúl gyűjtése: 9,097.58 P, a tiszai egyházkerületi gyámintézet gyűjtése: 1,432.04 P, a dunánin- neni egyházker. gyámintézeté: 1,184.18 P. Amennyiben bánya, tisza és dunánin- nen számadásaiból alighanem hiányzanak a helyi gyámintézeteknél és egyoly hosszú idő után elöszőrre is panaszkodással traktállak, de oly jól esett valakinek kiönteni bánatomat és szeretném minden evangélikus lány leikébe belekiáltani bánatomat, hogy okuljanak és vigyázzanak! Hogy elhagytam a vadszőllős kis villát, hiába tereltük utóbb vigabbra a beszédet, az asszonyka szomorúsága bennem maradt. Valahol azt olvastam, hogy minden szomorúság, minden boldogtalanság valami jónak, valami boldogságnak csiráját hordozza magában. Eltűnődtem — ha ez igaz — vájjon ez a szomorúság milyen boldogságnak a csiráját rejtegeti magában? Ekkor gondoltam, megírom ezt a kis történetet, hogy belekiáltsam az evangélikus leánylelkekbe a szomorú asszonyka bánatát; talán akad az olvasó leánytársaim között — ha csak egy is —, aki okulva az asszonyka szomorúságán, annak idején vigyázóbb lesz és majd boldogan nevelheti gyermekeit vallásán, a mi drága protestáns hitünkön és a tisztánlátás protestáns szellemében. És így, majd a szomorú asszony boldogtalanságából —- talán — sok asz- szony boldogsága nő ki. I'só Ella *) A törlénot szomorú szereplőjét ha ugyan kezébe kerülnek ezek a sorok — arra kérjük, hogy meddő siránkozás helyett igyekezzék jóvátenni a hibáját. (Szerkesztő.)
