Harangszó, 1934

1934-10-14 / 42. szám

336. HARANGSZÓ 1934 október 14. a faluba Molitórisz János kemenes- aljai esperes kíséretében. Az állomá­son a pusztaszentlászlói hívek küldött­sége várta. Az egyházközség elnöksége nevében Bakó Béla felügyelő, a politikai járás nevében pedig dr. Skublics Ödön főszolgabíró üdvözölte. Pusztaszentlász- ló község határánál árvalányhajas, nem­zeti lobogós bandérium várta a kocsi­sort, a község bejáratánál pedig díszka­pu fogadta az érkező püspököt. Itt a községi képviselőtestület élén Nényei Pál körjegyző, a róm. kath. iskolaszék élén pedig Nagy András elnök üdvözölte a püspököt. Gergály István községi bíró ősi magyar szokás szerint a szeretet, tisztelet és vendégbarátság jelképeként beszéd keretében kenyeret és sót nyúj­tott át. Majd harangzúgás között meg­indult a menet a leikészlak udvara felé, ahol a gyülekezet ajkáról felhangzott az „Erős várunk“ ősi dallama. Utána ismét több üdvözlés hangzott el. Este a püspök konferenciát tartott a presbiterek számára, amelyet Schrantz Zoltán lelkész vezetett be, ismertetve a gyülekezet fejlődését és helyzetét. Utána megjelent a püspök az ifjúsági egyesü­let által tiszteletére bemutatott műked­velői előadáson. Kiemelkedő volt a mű­sornak azon élőkép-száma, amelyben színpompás keretben a magyar címer, Magyarország és a Luther-rózsa együt­tese volt elhelyezve. Vasárnap reggel már korán ébredt a zászló- és virágdíszes falu. Reggel fél 9 órai kezdettel D. Kapi Béla konferenciai előadást tartott az ifjúság számára, ame­lyet Schrantz Zoltán lelkéfez vezetett be, ismertetve az egyesület történetét és munkásságát. —- 10 órakor az istentisz­teleten mind helyből, mind vidékről oly nagy tömeg vett részt, hogy nemcsak a magas dombon álló szép templomba, de még az előtte és oldalán lévő téren sem fértek el a hívek. 20—25 km-nyi távol­ságról jöttek az emberek hallgatni Isten — Van mindened, leányom — pró­bálkozik megakasztani a fergeteges szó­áradatot Koronczainé. — Van pénzed, szépséged, ifjúságod..., mi hiányzik még?... — A boldogság, még pedig az a faj­ta boldogság, melyből a világnak összes milliói sem tudnak egy cseppecskét is adni, de amelyet a szerető szívnek egy mosolya özönével hint lábaink elé. Ez hiányzik anyám... tudd meg... szeretem azt a kis könyvelőt, kit te csak körmölő béresnek neveztél folyton előttem, hogy megutáljam s én... megszerettem... megszerettem mindenemmel, életemmel... s az a mosoly elszáll... messze... soha nem tér vissza... még síromba se néz utánam... Emma az asztalra borul s rázza a zo­kogás, mintha szíve akarna megsza­kadni. — De Emmám, — rohan hozzája anyja és simogatja, mi van veled? Édes leányom, ne hidd, hogy rád már nem vár boldogság. Nem egy tavasz hívja virágborulásba a természetet. Millió ta­vasz mu.lt ki már a világban s mindig új kikelet jött a nyomában. Ne sirasd el szerelmedet... lesz még nálad is egy­szer kikelet. — Egy tavasza volt a szívemnek, anyám s ha ennek elhervadnak virágai, igéjét. Istentisztelet után az Ifjúsági Ott­hon épületéhez vonult a gyülekezet, ahol egyszerű, de lélekemelő ünnepség kere­tében avatta fel D. Kapi Béla az új épü­letet. * Öt év érett és megfontolt tervét vál­totta valóra az ünnepség. Öt évvel ez­előtt vetette fel a lelkész a gondolatot, de engedte, hogy az ifjúság és az egész gyülekezet lelkében érjen akarattá és tetté a vágy. És az öt év lassan érlelte a megvalósulást. S jöttek az önkéntes felajánlások. 20.000 téglához pénzt, 8000 téglát természetben ajánlottak fel, az ajándék tűzifát is téglára cserélték be. A pénzért vett szálfákat ingyenesen fel­ajánlott fuvarokon hozták haza a 15 km- re levő Esterházy uradalomból és ezek­ből minden épületfát, deszkát, sőt még a léceket is maguk a hivek fűrészelték ki kézi erővel. Azután megkezdődött a munka és a lelkes sereg ki-ki tudása szerint épített, ásott, fúrt, faragott, va­kolt, festett és mint a gyülekezet gond­noka mondotta a püspököt üdvözlő be­szédében: „Amikor az első kalapácsütés elhangzott, senki sem kérdezte, hogy miért kell nekem is dolgoznom, hanem hogy mikor jöhetek én is segíteni?“ S a szegény, de lelkes és buzgó gyülekezet örömét még csak fokozta az a boldog­ság, hogy a püspök személyesen avatta fel azt a házat, amelybe beleépítették lelkesedésüket és homlokuk istenáldotta verejtékcseppjeit. Felemelő volt látni, hogy a gyülekezet mintaszerűen rende­zett ünnepségének örömében teljes szám­ban és valláskülönbség nélkül Osztozott a messze vidékről jött vendégsereg. A lelkes építő munkáért és lélek­emelő ünnepségek rendezéséért az egész gyülekezet és annak vezetőségén kívül főleg az Ifjúsági Egyesületet illeti elismerés. Isten áldása legyen továbbra is a gyülekezeten s annak munkáján. Sztrokay Tibor. ne várd, hogy újra fakadozzanak... el­hervad velük szívem is, melyben életre keltek. Koronczainé elnémult. Ő is sírt. Az éjszaka árnyai pedig sietve rohantak el az ablakok előtt... vitték magukkal a szivettépő fájdalom hangjait, hogy bele­öntsék a hajnal hegyére f elkapaszkodó napfénynek lángtengerébe. XXXI. FEJEZET. Dömötör útra készen állt. Ott volt az irodában Emma, Koronczainé és a férje. Lehorgasztott fővel állnak, mint a kopor­só előtt szoktak. Dömötörnek is meg­nehezedtek a lábai, nem tud megindulni. Emma hirtelen elhatározással eléje lép: — Elmegy? — Mennem kell, Emma. —■ Itt tudná hagyni ezt a gyárat, melyet maga tett naggyá, melyhez joga, melyhez kötelességek fűzik. Dömötör könnyet törül ki szeméből. —■ Fáj, de nem tehetek egyebet. Cé­lomat elértem, munkámat befejeztem s megyek. Hátha teher lennék itt valaki­nek. — Senkinek, maradjon! — mondja Koronczainé. — Dömötör úr, — szól komolyan Emma, kezemet kérte meg egyszer, el­iVe feledd el /... /. A templom Istennek háza! Ke­resd fel azt minden ünnepnapon. 2. Pontosan érkezzél az istentisz­teletre, és várd be annak leg­végét is. 3. Bejöveteledkor és kimeneteledkor a csendes imádságot el ne hagyd. 4. Buzgósággal végy részt a közös éneklésben és imádkozásban. Ne akard ezeket másokkal elvégez­tetni. 5. A prédikációban ne a szép sza­vakat keresd, hanem az üdvö­zítő evangéliomot. 6. Komolyan hivő ember templomi beszélgetésével nem zavarja a mások áhítatát. Lelkünk épülé­sét templom után se rontsuk le hivságos beszéddel. 7. A templomban nem mosolyogva, hanem komoly arccal, fejbólin- tással köszöntjük a testvért. 8. Hidd el: a templomban igazán nem a divatos ruhád a fontos. Imád­kozó lelket hozz a templomba. 9. A perselynél lelki édesanyád — anyaszentegyházunk — nyújt­ja feléd segedelmet kérő kezét. Mit adsz neki? 10. Mi készlet téged templombajá- rásra ? . . . Mire gondolsz az istentiszteleten ? . . Tudod-e, hogy Isten a sziveket és a vesé­ket vizsgálja ... cs egykor min­deneket felfed!. . . utasítottam. Most én ajánlom fel keze­met. A gőgös Koronczai Emma kéri, maradjon, mert szeretem s szolgálója akarok lenni. Ha pedig attól fél, hogy kísért a múlt, akkor menjen..., hagyja itt ezt a boldogtalan leányt..., kérem a jó Istent, áldja meg magát mind a két kezével s áldása kísérje nyomon, amerre útja viszi, mert..., mert..., megérdem­li..., de ha megüzenik majd nemsokára, hogy Koronczai Emma már nem panasz­kodik többet ez életben és nem imádko­zik többet Dömötör Lászlóért, akkor..., akkor... azért jöjjön még egyszer vissza s hozzon a síromra egy szál halvány ró­zsaszínű virágot... Összeroskadt. Dömötör a zuhogó könnyzáporon keresztül nem látta Em­mát, de érezte, merre kell karjait kitár­ni..., felfogta estében..., magához szorí­totta..., megcsókolta az ajkát. —• Itt maradok veled, szépséges, jó kis feleségem, örökre, hisz megtanultál imádkozni. Mindenki munkája után nézett. Ko­ronczainé a konyhába ment, Koronczai rágyújtott, Dömötör íróasztalához ült s Emma hátamögött áll s nézte, mint inté­zik egy milliós vállalatnak munkáját. Közben lefogta kezét, szemébe nézett. Átölelte s megcsókolta. —= Vége =—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents