Harangszó, 1934
1934-08-12 / 33. szám
264 HARANGSZÓ 1934 augusztus 12. A rozsdás kés. Borostyánkő várának megtekintése után kifelé igyekeztünk a nagy történelmi múltú várból. Éppen a kapuboltozat „Beteg voltam és meglátogattatok". alatt haladtunk, amikor a vezetőnk felhívja figyelmünket egy rozsdás késre. A rozsdás kés a boltozat alatt, a kapu fölött függött egy szegen. Talán fel sem tűnt volna, ha figyelmünket nem tereli rá vezetőnk. — Története van, úgymond, ennek a késnek. Hallgassák meg az urak! Egy pillanatra megálltunk s hallgattuk kíváncsian a rozsdás öreg kés történetét. — Élt hajdan egy édesanya egyetlen gyermekével. A gyermek egy alkalommal csomó lopott holmival jelent meg az édesanyjánál. Az édesanva szeme felragyogott a lopott holmi láttán s megdicsérte fiát: — Jól van, fiacskám! Lopjál máskor is és hozd el nekem! A gyermek aztán naponként jelent meg az eltulajdonított holmikkal édesanyjánál. Mindannyiszor dicséretet kapót érte. Múltak az évek: a fiúból rettegett nevű haramia lett. aki félelmes rablásaival, gyilkosságaival tartotta rettegésben a messzekörnyéket. Amikor egy alkalommal éppen az édesanyját látogatta meg, valami miatt összezördült az édesanyjával, kiragadta kését övéből s édesanyja torkába döfte. A fiút elfogták. Németujvárott fejezték le. az édesanya vérétől berozsdásodott kést pedig itt őrizgetik a várkapu boltozata alatt s elrettentő példa gyanánt mondogatják el minden látogató előtt annak szomorú történetét. * A rozsdás kés története sokkal mélyebben rögzítődött meg lelkemben, semmint hittem volna. Még másnap, harmadnap is láttam lelki szemeimmel a várkapu fölött függő rozsdás kést s szinte hallottam a torkonszúrt édesanya haldokló hörgését. Gondolat gondolatot mentumon. A pap első kötelessége, hogy Istennel eleven, élményszerű közösségbe törekedjen jutni: nem pap az, aki erről lemond, mert az másoknak sem mutathat utat. másokat sem vezethet, pedig ez a pap főkötelessége. És ha mi egyetemes. királyi papság vagvunk. akkor ez azt jelenti, hogy kötelességünk egymást a hitért való harcra serkenteni, abban egymást segíteni, egymásért s egymással imádkozni: általában missziót űzni. begven épített városnak lenni, világítani! És ha az egyetemes napság elvéből és tényéből folvó első kötelességünket, az Istenhez való személyes viszonyunk kiépítését annyian elfelejtik, még többen vannak, akik e második főkötelességet már régen eltemették. Pedig a hit oly erő, melynek mindég szűk egy ember élete: szétrobbantja annak kereteit és misszióra kényszeríti a keresztyén embert. Az egyetemes papság elvéből következik, hogy felelősek vagvunk egymásért! Hol vagyunk mi ettől a felelősségérzéstől? Hol vagyunk mi ettől a kö- telességtúdattól? Lemondunk a királyi napság tisztségéről, Istennek belénkveterí bizalmáról, a lelki papsán minden áldásáról. így aztán a gyülekezet lelkésze egyedül marad s neki egymagának kell felvenni a szélmalomharcot egy-két, sőt háromezer ember megkövesedett szívével. Nem egy égő szívű lelkész sóhajtja Illéssel: ,,Én maradtam meg egyedül csak az Ür prófétái közül, míg Baál prófétái négyszázötvenen vannak!“ — mert mindaz, akinek a szíve kihűlt, prófétája lesz a közönynek, az egyháziatlanság- nak. Péter apostol azt mondja a keresztyénekről: „Ti pedig királyi papság vagytok!“ — Azok vagytok? Retlmann Farkas. üti a fejét, mikor már leszámoltunk vele s rátiportunk, ha olyat cselekszünk, mi egykor kihívta maga ellen. — Te fogsz süteményt csinálni? — kérdi meglepődve Koronczai. — Hogy férsz a cukorhoz, tojáshoz? Koronczainé kirántja zsebéből a csomó kulcsot s megrázza férje előtt, hogy majd belesiketíil az öreg s tenyerét szorítja fülére, majd szó nélkül, büszkén körűi hordott pillantásokkal eltávozik. Emma bizonyos örömmel nézte az egész jelenetet. örült annak, hogy anyja is kezd megváltozni Dömötör irányában. Koronczai elment lefeküdni. Az- ebéd utáni szundítást nem engedte el. Emma zongorához ül s játszik, még pedig egyházi énekeket. Földöntúli boldogság ragyog arcán, mikor megszólalnak könnyű ujjai alatt a koráinak komoly, magasba vonó melódiái. Ez a legtökéletesebb zene. Ez több, mint szórakozás. Ez élet. A léleknek legrejtettebb gondolatai szólalnak meg benne. Sóhaj és ima. Megbékültség és emelkedés rez- dül akkordjai között. A magasba dagadó hanghullámai lépcsőfokok, melyek az egekbe visznek. Kopogtatnak. Bizonyára Somló. Megnyílik az ajtó. Dömötöf. Úgy esik be az ajtón. Izgatott. — Mi van magával? — kérdi ijedten Emma. — Mi történt? Miért olyan izgatott? Valami baja van? — Korálokat játszik? Emma pirulva lesüti szemét s alig hallhatóan mondjál: — Korálokat. — Nem akartam fülemnek hinni. Ezen a zongorán talán még soha nem játszottak koráit s most'..., amint befordulok a kapun... hallom..., olyan izgalom vett rajtam erőt, hogy alig tudtam feljönni... és... maga játszik..., Emma..., örülök..., igazán... örülök. Honnan van a kotta? — Vettem. — Honnan vette a pénzt? Egy fillérje sincs!? — Abból a száz dollárból, mit egyszer magának akartam adni és visszautasított. Ahhoz a százdollároshoz nem mertem hozzá nyúlni. Mindig arra gondoltam, mit maga akkor mondott: Még szüksége lesz rá. De most..., most úgy érzem, mikor vágyódtam a korálok után, hogy hozzá szabad nyúlnom. Beváltottam s úgy örülök, hogy megvettem ezt a kottát!... Tán semminek sem örültem még úgy, mint ennek. Nem mert Dömötör szemébe nézni. Restelte, hogy sír s érezte, hogy olyan, mint a pipacs. Dömötör sem volt másként. Szorította valami szívét. Nem tudta, hogy micsoda, csak érezte, hogy az a valami fájdalmasan édes. Szeretett volna beszélni s nem jött hang a torkából. Most tűnt fel az udvaron Somló. Dömötör nem akart vele találkozni s elbúcsúzott. Hogy-hogy nem, Emma kezecskéje valahogy tenyerébe került, ráhajolt arra a puha, meleg kézre és megcsókolta. Egymásba néztek s Dömötör mélyen meghajolva- eltávozott. Somló legszemtelenebb modorában toppant be. Emma iránt pedig olyan viselkedést tanúsított, mintha rajta kívül másnak nem volna itt semmi keresni valója, s öröktől fogva itthon volna. Bizalmas volt a végletekig, de Emma értette, mint kell az ilyen hevülő lelkeket lehűteni. Somló meghökkent, ő itt egészen más, mint akinek ö gondolta magát. Már kezdett gondolkodóba esni, hogy találmányával a terve sikerül-e majd? Azt hitte, csak beugrik s kész az üzlet. Itt pedig más húrokat pengetnek. Emma hideg, komoly. Nem ismer rá. S a nézésében van valami, mitől meg lehet ijedni. Átvillan agyán, ez a leány tudja, hogy ő vesztét érzi. Rá is tér azonnal a dologra. Látni akarja, hogy áll az ügy találmányával. — Bizonyára megbeszélték, Emmács- ka, a dolgot már apával s remélem, úgy határoztak, hogy megveszik értékes s az önök szempontjából rendkívül fontos találmányomat? Komlósi nem érti át ennek nagy jelentőségét s különben is nehéz, korlátolt emberekkel, nyárspolgárokkal dűlőre jutni. Mit értenek ők magasabb dolgokhoz? Sokkal jobb szeretném, ha az önök gyárában találna elhelyezkedést. Itt megértenék és becsülnék. Emmácska megért engem! (Folytatjuk.)
