Harangszó, 1934

1934-08-05 / 32. szám

1934 augusztus 5.

HARANGSZÓ

255.

lévőket módosítsa. Egyetemes egyházunknak ugyanis a magyar állam száját törvényalkotási jogot, önkormányzatot, u. n. autonómiát biztosít.

Evangélikus egyházunk Magyar- ország legdemokratikusabb szervezete, ahol senki sincs kizárva a

jogból, ha teljesíti fenntartói kötelességeit. Egyházunk ereje azonban nem a szervezettségében van elsősorban, hanem a hívei hitbuzgósá- gában, összetartásában, áldozatkészségében általában az evangéliomi

valláserkölcsí életében. Ha ez tiszta, ha ez erős, akkor erős az egyház is, ha ez nem olyan, mint amilyennek Krisztus követelte, akkor mit sem ér a legtökéletesebb „külső“ szervezet sem!

Pass László.

Löhe Vilmos és neuendeílelsaul alkotásai.

Irta.- Zlermann Lajos. 6

Végül kimentünk a falu temetőjébe. Az intézeteknek t. i. külön temetőjük van.

A temető kapujának közelében nyugszik Löhe Vilmos. Sírján, melyet a borostyán szépen befut, négy ciprus áll. A síremlék egy fekete márványon álló fehér márványkereszt. A sír felirata ennyi: Wilhelm Löhe, Pfarrer zu Neuendettelsau, géb. am 21. Febr. 1808. gest. am 2. lan. 1872. Ich glaube eine Gemeinschaft der Heiligen (Löhe Vilmos, neuendettelsaui lelkész, szül. 1808 febr. 21.-én, meghalt 1872 jan. 2.-án, Hiszek a szentek egyességében).

Egy csendes ima után lehajoltam a sírra és néhány borostyánfa levelet szakítottam emlékül. A sírján nőtt vanília (heliot- ropium, sötétkék, nagyfürtű) virágból bujtóágait akartam venni, de már nem sikerült. Az idő már őszrejárt. Persze még jobban szerettem volna a sírban pihenőről oltógalyat venni és hozni a magam számára és sokak, valamennyi magyar lutheránus számára.

Földjeink, a magyar diakonisszák és diakonisszanövendékek kikisértek bennünket a vasútra. Nürnberg felé mentünk. Sokszor-sokszor visszanéztünk erre a csodálatosan szén. szinte azt szeretném mondani „szent“ lutheránus falura. Wickles- greuthban át kellett szállnunk. Minthogy vagv 2 óránvi időnk volt, bementünk a faluba. Mindjárt az első házon, mely 1921- ben épült s mely előtt nagy birkanyáj voTt állásba zárva, a homlokzatfalon a következő feliratot olvastam:

„Dies Haus ist mein und doch nicht mein,

Beim zweiten wird es auch so sein,

. Dem dritten wird es übergeben Und der wird auch nicht ewig leben,

Den vierten trägt man auch hinaus,

Nun rat, wem gehört doch dieses Haus?“

(Ez a ház az enyém s mégsem az enyém; ,a következő tulajdonosnál is csak így lesz. Átadják a harmadiknak, de az sem fog örökké élni; a negyediket is kiviszik a temetőbe. Nos, mond meg, kié ez a ház?)

Tehát a halálra, az elmúlásra figyelmeztetett bennünket e felírás s a halál szinte a nyomdokunkban járt. Beljebb, a talán 15 házból álló faluban t. i. szemközt jött velünk egy autó. Hamar félre ugrottunk, de ugyanakkor hátulról is iött egy autó jeladás nélkül s igazán kicsibe múlt, hogy el nem gázolta a mellettem haladó Scholtz esperest. Megtanultuk, hogy csak egy lépés van köztünk és a halál között.

Nürnbergben a szem- és fülklinikára siettünk, hol az augsburgi diakonisszák vendégei voltunk és ahonnan másnap hazafelé indultunk.

Sokszor gondoltam azóta Neuendetfelsaura, mely olyan, mint a pusztában lévő oázis, örüljünk, hogy ilven oázisok még vannak e világ pusztájában, ahol még lehet pihenni és lehet üdülni s hogy onnan százakra menő diakonisszanővér (700— 800 a létszámi és nőtanítvánv. misszionárius és Neuendet- telsaut látogató sok-sok vendég áldást és szeretetet visz szét nemcsak a körülbelül másfélszáz diakonisszaállomásra, hanem az egész világba. Oh bárha nékem is sikerült volna ez ezzel az írásommal. Oh bár a1 Harangszó olvasói a mai naptól fogva még jobban szeretnék és megbecsülnék, mint eddig, a mi szegény és oly sokak által megvetett evangélikus, lutheránus keresztyén egyházunkat és annak örökké élő Urát és fejét: Jézus Krisztust, kinek dicsőség és dicséret legyen mindörökké!

(Vége.)

gondolkodóba esett furcsa magaviseleté felett s bizony neki is támadtak gyanús gondolatai. Ez még kíváncsibbá tette. Alig várta, hogy hazajöjjenek!

Koronczaiélc háza elé érve leszálltak Dömötörrel, Helén tovább ment, haza,

B...városba. Dömötör felkísérte Emmát szobája ajtaja elé, meghajolt, hogy menjen. Emma szólt neki.

— Egy pillanatra, Dömötör úr, tessék bejönni.

Dömötör sejtette miről lesz szó, hisz látta ő is Emmának meglepetését az autóban, mégis bement. Emma leültette, maga pedig kényelmesen vele szemben egy karos székbe helyezkedett. Látszott, nyugodtan akar hozzáfogni az elintézni valójához s alaposan akar a végére járni. Dömötör érezte, ma este ő lesz a szenvedő alany s megadással várta a kérdésrohamot:

— Mondja csak, Dömötör úr, ki volt az, kit az imént az erdőbe láttunk menni?

— Somló.

Dömötör figyelte Emmát, vájjon szempillantása, mit mond erre. Emma is Somlónak látta azt az alakot.

— S miért változott meg annyira Dömötör úr arca, mikor megpillantotta Somlót?

Erre már kényesebb volt a válasz. Emmát nem avathatja a dologba, elront vele mindent.

— Nem tévedett, Emmuska? Semmi különöset nem láthatott rajtam, nem

mondom, meglepett Somlónak ez az éjszakai sétáia, mit keres ez ilyenkor az erdőben? De semmi egyebet nem éreztem.

— Dömötör úr. ön nem szokott hazudni s ép nálam kísérletezik a füllentéssel? Úgy látszik, nem sokra becsül.

Erre a hangra Dömötör nem volt elkészülve; a megsértődöttségnek bánata vonaglott benne s szemrehányásként koppant leikébe. Nem tudott hirtelenül válaszolni s pirult, mint a gyerek. Hiába, a hazugságot is gyakorolni kell! Emmának igaza volt s ezen nem tudta magát túltenni. Már azon gondolkodott, hogy mindent elmond. A legjobb lesz. Emma látta az ellágyulást s ütötte tovább a vasat.

— Maga Somlót gyanúsítja valamivel, valami bűnnel vagy tudom is mivel? Ne tagadja! Maga nem tud hazudni, az arca máris igent mondott. Maga vádolja Somlót, nem tudom mivel, de vádolja. Figyeli.

Dömötör vergődik. Rá sem mer nézni Emmára s az asztalterítőnek rojtját so- dorgatja idegesen.

—■ Nem bízik bennem? — folytatja kérdéseit Emma tovább. — Úgy látszik, gyengének tart, hogy elbírjak egy titkot? Igazán fáj, Dömötör úr, hogy csak eny- nyire ismer. Gyarló vagyok, elismerem, de aki megtisztel bizalmával, az nyugodt lehet. Érdekel, Dömötör úr, a dolog, kiváncsi vagyok, bevallom, mert valami

nagy dolognak kell lennie, ami önt eny- nvire foglalkoztaja. Ne tartson ennyire hitványnak, hogy nem lehet rám bízni egy titkot! Beszéljen, magán is könnyít.

Dömötör meg volt törve. Csak nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Attól félt, Emma kineveti, mert lehetetlenségnek fogja tartani gyanúját. Szerette volna összes érveit egyszerre Emma elé tárni, hogv tisztán lásson s ne kételkedjen egy percig sem s úgy gondolta legjobbnak, hogy az ügy velejébe vág:

— Somló veszedelmes szélhámos, kinek tudnia kell Reiner Tibor eltűnéséről. Csalja a világot találmányával, pedig az Tibornak jogos tulajdona, örökség atyjától. Tibornak azért kellett eltűnnie, hogv Somló a találmányt saját hasznára értékesíthesse.

Emmának kitágultak nagy szemei, előredőlt s így hallgatta Dömötört. Orr- cimpái lüktettek, mint szellőben a virágnak szirmai. Feldobbanó szívét is hallani lehetett. Dömötör semmi csodálkozást nem vett észre arcán, hanem ... megértést s gyanúja igazolását. Ez megdöbbentette. Emma homlokára üt s mint akire egyszerre világosság árad a setétség- ben, felkiált:

—- Most értem, mit eddig nem tudtam megérteni, önnek igaza van, Dömötör úr, Somló bűnös. Bűnét pedig Málvin néniéken követte el. Nem egyszer próbáltam elvinni János-majorba s nem volt hatalom ..., akkor Somlónak mindig