Harangszó, 1934
1934-08-05 / 32. szám
256. HARANGSZÓ 1934 augusztus 5. „Erős vár a mi Istenünk!“ Nem lényegtelen dolog, hogy külsőségekben is meglássák evangélikus voltunk. E szempontból különösen kettőt tartok feltétlenül szükségesnek, amint azt az alábbiakban részletezni és megindokolni is fogom: a kimondottan evangélikus felekezeti jellegű, köszönési és válaszolási formát és egy jellegzetesen evangélikus jelvény viselését. Amikor bemegyek egy rom. kath. népiskolába, egészen természetesnek találom, hogy az iskola növendékei ezzel a kath. köszöntéssel fogadnak: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!“ Ha egy bányatelepi elemi iskola valamelyik osztályába nvitok be óraközben, nem lep meg a bányászköszöntés: „Jó szerencsét!“ Sok helyen, ha végig megyek az iskolák udvarán, itt is, ott is tisztelgésre lendül a kéz és hallom a cserkész üdvözletét: „ló munkát!“ Ha a róm. kath. kollégámmal együtt megyek vallásórát tartani, a folyosón lévő növendékek tiszteletteljesen köszöntének bennünket. Kollégámat ezzel: Laudetur Jesus Christus!“ engem pedig így: „alásszolgája,. jó napot kívánok“ stb. Egyik elemi iskolában két egymás mellett lévő teremben van az ev. és. a róm. kath. .vallásóra. Egyszerre megyünk he a kollégámmal órát tartani. Növendékeim tiszteletteljes vigyázz állásban, teljes csenddel fogadnak s várják meg, míg a kathedrához érve imára szólítom Őket. A másik teremből kollégám belépése pillanatában áthalatszik az öntudatos. felekezeti köszöntés: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!“ Nálunk ev. vallásórákon tehát az esetleg, bejövő vendégnek kijár a köszöntés, de az óratartó hitoktatónak nem. Vagy ahol köszöntenek bennünket, az sem evangélikus jellegű. Vagy „kezét csókolom“, vagy „jó napot kívánok", vagy „alásszolgája!“ Miért van ez így? Talán annyira csekély jelentőségű dolog ez az egész köszöntés és annak formulája? Ha nemcsak az a róm. kath. elemista tudja elmondani az ő „dicsértessék“-ét, hanem a középiskolás sem resteli a „laudeturt“, sőt lelkészét minden felnőtt róm. kath. hivő minden egyes alkalommal az ö sa- játlagosan felekezeti köszöntésükkel köSlählln Terézia főnöknő szönti, vájjon nekünk szégyen, vagy „kényes dolog“ lenne egy evangélikus vallású létünket, felekezeti jellegünket kidomborító köszöntési formulát behozni, a legalsó fokon begyakoroltatva a köztudatba és közhasználatba bevinni? Csak kellene egy egységesen elfogadott köszönési formát — válaszadással együtt — megállapítanunk, melyet minden lelkész a szószékről kihirdetne, maga is használna, minden hitoktató növendékeinél kötelezővé tenne. Mily szép volna az, mikor evangélikus testvéreink Isten háza ajtajánál — vagy bárhol másutt is — összetalálkozva, egyazon evangélikus öntudatról bizonyságot tevő köszönés és válasz hangzana el ajkukról a mai: „jó, napot, alázatos szolgája“, „van szerencsém“, „kezét csókolom“, „szervusz“ stb. bábeli összevisszasága helyett. Egyetemes egyházunk, vagy valamelyik anyagiakkal bővebben megáldott hittestvérünk pályázatot írhatna ki egy öntudatos, kifejezetten evangélikus jellegű köszönési s válaszolási formulára! Nem lenne ablakon kidobott összeggé, vagy földbe ásott tálentummá az erre a célra fordított áldozat. (Tudomásom szerint Miskolcon már használják is az alábbi formulát: Köszönés: „Erős vár a mi Istenünk!“. Válasz: „Erős várunk Ámen!“*) A másik, ezzel rokon kérdés, a „Luther-rózsá“-nak, mint felekezeti jelvényünknek a forgalomba hozatala (esetleg a Luther Szövetség által), terjesztése és viselésének hittestvéreink körében erkölcsi kötelességgé tétele. Első sorban a lelkészeinknek, s.-lelkészeknek, vallástanárainknak kellene azt viselniük. Reverendát nem hordunk, a papi mellény sem kötelező, legalább lenne kötelező jelvényünk, a „Luther-rózsa“. Ha tíz ismerősömmel találkozom az utcán, tíz féle jelvényt látok rajtuk: *) Immár több helyen használják. Szerk.) dolga volt, kitért ez elől s ha a legostobább kifogással is. S ha Rememé nevét hallotta, ideges lett, de annyira, hogy félni kellett valami komolyabb bajtól. Érthetetlen volt ilyenkor viselkedése. S ez sokszor szeget ütött fejembe. Mit. fél Málvin nénitől, mikor szegény Tibor életében gyakran megfordult náluk, Málvin néni szerette... Dömötör most már beavatta Emmát az egész ügybe, hisz megfigyelései révén úgyis titkos. részesévé lett. Elmondott mindent, mit az üggyel kapcsolatban tapasztaltak. Emma hirtelenül kérdi tője: — Akkor ma délután erről beszéltek Helénnel? — Erről — válaszolja Dömötör. Emma nagyot sóhajt s mintha valami nagy teher szállt volna el melléről a sóhajban. Alig észrevehető mosoly suhant át arcán, melynek sok mondanivalója volt Dömötörhöz, ha ez észrevette. Emmának egyszerre nekilendült a kedélye, mintha súlyos bilincsektől szabadult volna meg, marasztalta Dömötört, de ez búcsúzott s ment. Emma ez éjjel nem hunyta le szemét. Egy nagy titoknak lett részesévé, sőt a munkának is, mely a titkot felfedni akarja. Szinte nőtt az önérzetében erre a gondolatra. Dömötör megbízott benne!... Becsüli valamire..., sokra becsüli'... igen... különben nem avatja a dologba... Lehunyta mosolygó szemét s átadta magát az örömnek, mely mint egy csodafolyam áradt rajta végig és szívet, lelket gyógyít. XIX. FEJEZET. Emmának kicsiny volt a lakás. Végigjárta egy nap százszor a szobákat, meg-megjelent a konyhában s ezer kérdéssel árasztotta el a szakácsnét. „Mire való ez, hogy csinálják ezt 1— azt?“ Érdeklődött minden iránt, mi eddig eszébe sem jutott. Lefutott a kertbe s minden virágot kedvesnek talált. Hiszen nem csak ide ültetett díszek ezek a virágok... nem'... nem... ezek élnek, mosolyognak. A szívnek kell megváltoznia, hogy ezt a gyarló, bűnös ember észre vegye. Felkereste a lakásnak minden zeg-zugát. Mennyi szépet fedezett fel, aminek örülni tudott, amit pedig, eddig meg sem látott. Csodálatos! Mintha az emberi szívben formálódna a világ s tőlünk függne, hogy a jó Isten teremtése, világa örömöt okozzon, avagy bánatot? Nem csodálatos? Emma másnak kezd látni mindent. Nem változott ugyan tegnap óta semmi, de Emmának más lett minden. Másként csillog az üveg, az ezüst a vitrinekben, másként ketyeg az óra, más ütésének a hangja. Tegnap még csak az órákat ütötte, ma muzsikál s feledtetni akarja vele, hogy rohan az idő, múlnak az évek s egyszer mindennek vége lesz a földön, ami szép, kedves és megcsodálni való volt. A biblia jutott eszébe. Önkéntelenül keresgél utána, de hisz házukban nincs, csak az irodában... Dömötöré..., azt nem hozhatja el..., pédig úgy vágyódik... belenézni abba a könyvbe. Énekeskönyv sincs... Istenem, de jó volna most valamit olvasni belőle... Lefut az utcára..., keresi a könyvkereskedést, megveszi a bibliát, az énekeskönyvet s rohan vissza. Szorongatja a két könyvet, mintha lopta volna őket. Ne lássa senki..., ezek az övéi..., ne lássa senki..., hátha kinevetnék. Dömötör se lássa. Otthon belemerül a Szentirásba. Jaj, de fájnak az első szavak. Meg-megráznak s ütnek. Az ütés azonban már nem is fáj, inkább felemel... Fel-fel! A világtól el... a magasba... Szeretne énekelni. Kinyitja az énekeskönyvet. Próbálkozik. Nem tud. Nem tud énekelni. Majd a szíve hasad ketté, úgy fáj neki. Pedig micsoda zenei hallása van, micsoda hangja!... S mire használta fel eddig?... Végig rohan rajta, mint egy éles kés... Nem tud egy koráit!... Szégyen. Pirul, szeretne menekülni önmaga elől. (Folytatjuk)
