Harangszó, 1934
1934-07-22 / 30. szám
240. HARANGSZÓ 1034 július 22. ben Neuendettelsau árváit és züllés veszedelmének esetleg kitett kisebb gyermekeit nevelik. Utána pedig kissé benéztünk a gazdasági udvarba. A gazdaságnak nagyságáról fogalmat alkothatunk magunknak, ha tudjuk, hogy 26 tehenet és 3 pár lovat tartanaik ott. A munkát egy diakónus és 3 szolga, egy diakonisszanővér és 3 szolgálóleány végzi el. A neuendettelsaui gazdaságon kívül a Neuendettelsautól háromnegyedórányira fekvő Aurachstalban is van egy gazdaságuk. Ebéd után megnéztük a gyönyörű szép, hatalmas, nagy s új épületben lévő Rote und Grüne Schule-t, piros és-zöld iskolát és azoknak internátusait. A zöld iskola nevét onnét vette, hogy növendékei zöld, a reménység szalagját viselik. A zöld iskola a kék iskolának (hűség színe) az előiskolája. Mindkettőbe pedig a piros iskolán át (növendékei a piros, a szeretet szalagját hordják) jutnak a növendékek. Tehát a sorrend ez: piros: kisebbek, zöld: nagyobbak, kék: diakonisszanövendékek és tanítónő-növendékek iskolája. A piros és zöld isolába 10—16 éves leányok járnak. Az iskola 4 osztályú és tantárgyai: vallás, németnyelv, világ- és egyháztörténet, irodalomtörténet, földrajz, természetrajz, természettan, számtan, rajz, ének, francia, angol; zongora; torna és női kézimunka. A háború előtt egy-egy növendék internátusi díja évi 500 márka volt. (Folytatjuk.) Tanulságos tévedés. Ahol én 12 esztendeig tanító voltam, abban a faluban történt meg ez az érdekes „véletlenség“, amit itt most elmondok. János béres napkeltekor már a dülő- úton ballagott két szép címeres ökrével. Szántani ment. A kelő nap aranysugárból szőtt térítőt a harmatos mezőre. A szürke, reggeli levegőben már magasan voltak a búzavetések nótás lakói, a pacsirták. János odavezette a „Bimbót“ a barázdára, azután az eke után ballagva ő is nótába kezdett. A nótát jól kezdte, de a szántást bizony elhibázta. Nem abba a darabba kezdett, amit a gazdája mondott neki, hanem a mellette valóba. Amikor a gazdája odaért, abbahagyatta vele a szántást s a másikba kezdtek. Erre a félig megszántott földre csak akkor került a sor, amikor már az ösz- szes tavasziakat elszántották, elvetteték; egy jó hónap múlva. Persze újra megszántották az egészet. így aztán a középső része kétszer, a két széle meg csak egyszer kapott szántást. Elvetették kukoricával; annak rendje, módja szerint elboronálták, a kikelés után szépen lehengerelték. Már a hengerelés után észrevette gazduram, hogy a kikelt csalamádénak a középső része sokkal kövérebb, gazdagabb a többinél. A kukoricalevelek egészen haragos-zöldek voltak itt. Három hét múlva meg a középen kétszer akkorára nőtt a kukorica, mint a szélén. Rögtön nem jutott eszébe, hogy mi lehet az oka? Hiszen az ősszel az egész darab egyformán lett megtrágyázva. Miért nő oly gyönyörűen a közepe s miért olyan szegény a széle? Egyszercsak eszébe jutott a félbehagyott szántás és világos lett előtte, a titok. Ahol a föld két szántást kapott, ott kétszer annyi takarmány lett, mint az egyszer szántott széleken. Ha nem hiszi el valaki, próbálja meg! „Két szántás, két karéj kenyér“ — mondja a régi példabeszéd. íme itt a bizonyság. Nincs rossz föld, csak rossz gazda van. Orbán Károly. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! Kapernaum. Kapernaum ott feküdt a Genezá- ret tava melleit. Ez volt az a város, ahol Jézus „otthon “ volt. {'Márk 2, 1.) Ezt a nevet kapta az a balaton- menti lelkészi üdülő is, amely Gye- nésdiáson ez év júliusában megnyílt azzal a hő óhajjal, hogy lelkészek és nem lelkész jellegű, de lelki élei után vágyó más emberek is úgy tölthessék el ott pihenő idejüket, hogy azután meglássák rajtuk, „hogy a Jézussal voltak vala“. (Ap. csel. 4, 13.) Az üdülő, mely megfelelő előkészítő propaganda nélkül egészen hirtelen nyílt meg, eddig gazdagon tapasztalta Isten megáldó kegyelmét. A 15 személy befogadására alkalmas „Kapernaum“ júliusra megtelt. A minden nap reggel, délben és este tartott áhítat s a pihenés közt folytatott eszmecserék a lakók lelki életét, Teréz diakonisszanővér pedig, az élet sivár s oly boldogtalan. Volt mindenem. Drága ruha a testemen, szikrázó brilliáns s egy mindent megvető mosoly a számon, mely másban koldust látott csak és a természetnek szerencsétlen, szánandó szülöttjét. Ilyen szemszögben állítottátok be neveléstekkel lelkiéletemet s ezen keresztül néztem a világot. Én voltam a központ s ami körülöttem mozgott, élt, csak bolygója volt személyemnek melytől csupán hódolatot vártam. — Gazdag voltál s így kellett nevelnünk. — Válaszolja kissé elmélázva Ko- ronczainé. —• Gazdag lehettem volna, de a nevelésiek szegénnyé tett. Nagyon szegénnyé. Nézd, anyám, azt a foltos ru- hácskájú, maszatos kis leányt ott, ki Málvin néni karjába kapaszkodik, az gazdagabb, boldogabb, mint én. Van szíve, mely tud szeretni, van lelke, mely szomjúhozza a szeretetet. Játékában megfeledkezik önmagáról s a másiknak szeretetében sütkérezik. Istenem, de boldog lehet. Tudni azt, hogy mások szeretnek, lehet a legnagyobb boldogság. S ebben soha nem volt részem. Engem csak megcsodáltak, de szeretettel nem mert hozzám közeledni senki. S eljegesedett a lelkem. A napfény és melege elhúzódott tőlem s megfagyott a szívem. Keserves zokogásba tört. Koronczai- né is kitörli titokban szemét, elfordul s elmegy az ablakból. Emma akaratlanul is csak Dömötört nézte. Most tudta megérteni,- hogy lehet valaki boldog, ha csak húsz fillér van is a zsebében és zsákolással keresi kenyerét. A boldogsághoz nemcsak dollár kell, sőt ez igazán a legkevesebb. Nézte azt a nagy darab embert, amint a fiúk között mozog. Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Emma szeretett volna lerohanni, hogy odaálljon a gyerekek közé, hogy elkapja a labdát s dobjon, hogy ő is kapjon egy-egy dobást azoktól az ártatlan kezektől, melyek csak azért ütnek, mert szeretnek, öröm lehet olyan ütés! Lassan szállingóznak már az asszonyok is. Szombat délután van s jönnek a hetibérért. Csak úgy ragyog az arcuk, mikor látják, milyen boldogok a gyermekeik. Ez a ragyogás belenyilall Emma szívébe. Nyomorult munkások s milyen boldogok? Eddig csak szánakozni tudott rajtuk s ma irígyli őket. Dömötör most magukra hagyja a fiúkat, megy fizetni. Emmának valami azt súgja: Menj, állj a fiúk közé és-játsszál velük. Már fel is ugrott, hogy induljon, de hirtelenül visszaveti magát a székre. Nem mehet mégsem. Dömötör kinevetné. Talán a gőg és dac is dogozott benne. Munkásgyerekek közé álljon? Szinte bele pirult erre a gondolatra. Dömötör még úgy venné, hogy kedveskedni akar, hogy megtört s a könyvelő kedvét keresi. Nem. Ezt nem bírja még. Küszködött, mint akit jobb utak felé terelne a vágy, a lelkiismeret, de a gyarlóság fogja, hogy maradna a réginél. Hatot fúj a gyár kürtje. Jönnek a munkások. Mindegyik a gyerekét keresi, ölébe kapja és csókolja. Hamarosan megtalálja magát az egész család s mennek az imaházba1. Már hív a harang s bevonul a tarka tömeg. Szól már a harmonium. Emma leküzdhetetlen vágyat érez, hogy ő is menjen. Ez ellen már nem tehet. Valami húzza, viszi és megy. Nincs énekeskönyve, erre nem is gondolt. Rested, de Dömötör visz könyvet s Emma hálás pillantással köszöni meg, hogy kisegítette zavarából. Milyen szép is ez az ének! Mennyi gyönyörűség árad belőle az ember leikébe. Soha nem hitte volna. S az a beszéd, de csodálatos! Mintha szép lassan, vigyázva lehúzná az ember bőrét, hogy aztán végig kenhesse balzsammal s újat növesszen. Az emberi méltóságról beszélt a lelkész, melyet egyedül az evangélium ír az emberek arcába, mely nélkül a király szánalmas rabszolga s melv a koldust királyi fenségbe emeli. Tartalma pedig ennek a méltóságnak az alázatosság. De találva érezte magát Emma! S örült, boldog volt. Kimondhatatlan érzés vett rajta erőt, amint kilépett a templomból. A sikeresen megkezdett munka feletti öröm áradozott benne. Lehajtott fejjel ment s a munkások, asszonyok, gyermekek mégis előbb vették észre, mint mikor magasra emelt fővel járt-kelt. Körülözön-
