Harangszó, 1934

1934-07-15 / 29. szám

1934 július 15.

HARANGSZÓ

231.

Lőhe Vilmos és neuendeííelsaul alkotásai.

IrtaZlermann Lajos.

3

Lőhe egy orvossal és egy tanítóval mindjárt megkezdette a 6 diakonisszanövendék és 2 hospitáló, azaz bejáró oktatását. Két hónap múlva pedig már letették a diakonisszaanyaház alapkövét és 4 hónap után már állt egy emeletes épület frontja, melyet később két szárnnyal egészítettek ki. Lőhének intézetei úgy épültek, hogy az építkezők rendíthetetlenül bíztak a jó Istenben és e bizodalomban még adósságot is mertek csinálni. És az építkezők nem csalatkoztak. A jó Isten megsegítette őket. Neuendettelsauban és mindenütt az országban megnyíltak a szívek és erszények és ők az adósságot idejében letörlesztették.

A hat diakonisszanövendékből csakhamar 60 lett. Ma már 600-nál is sokkal több van. Az új diakonissza- anvaházhan szorgalmas munka folyt, mert kellett tanítónő, óvónő s beteg- áoolónö. Lőhe azon volt. hogy az ő diakonisszái mindenütt és mindvégig megállják helyüket. Azt mondja: ,.Ha festő volnék, megfesteném a diakonisszaképét a legkülönfélébb hivatásokban s megmutatnám azt, hogy a diakonissza a legkisebb és a legnagyobb munkát is egvforma hűséggel, szólgálatkészséggel és önfeláldozással végzi el“. A diakonisszák a következő kérdéseket és feleleteket tanulták meg és vésték mélyen szívükbe:

— Alit akarok?

— Szolgálni akapok.

— Kinek akarok szolgálni?

<—■ Az Úrnak akarok szolgálni

az ö nyomorultjaiban és szegényeiben.

— Mi a jutalmam?

— Nem jutalomért vagy köszönetért szolgálok, hanem hálából és szerétéiből: az én jutalmam, hogy szabad szolgálnom. És ha eközben felőrlődöm, hát felőrlődöm; ha azután elveszem, hát elveszem — szólt Eszter (4, 16.), ki pedig öt, Krisztust nem ismerte, akinek a kedvéért én elvesznék, de ö nem hagy bennünket. S ha ezenközben megöregszem, úgv az én szívem virágzik, mint a pálmafa és az Úr megelégít engem kegyelmességével és irgalmasságával. Bátorságosan kezdem munkámat és nem aggodalmaskodom.

Az 1854-ben épült anyaházat az intézeti épületeknek egész sora követte, melyeket részben Lőhe életében. részben halála után az ő kiváló utódai, Mever Frigyes, dr. Bezzel Hermann, dr. Eichhorn Vilmos és Lauerer rektorok emeltek.

Amikor a kora reggeli órában Neuendettelsauba értünk, a jó Isten korai bőséges esővel épen tisztára mosta a szép falut és a faluhoz csatlakozó sok szép intézeti épületet és kertet.

A vasútról egyenesen a Hospizba mentünk, melyet a diakonissza intézet egv régi korcsma átalakításával és kibővítésével a neuendettelsaui intézeteket látogató vendégek számára emelt és a postával összekötött. A Hospiz bejárata felett e falra írt rímet olvastuk:

,.So oft der Tag wird neu, Denk’ob’s der letze sei.“

(Ahányszor csak új reggelre virradsz, gondolj arra, talán utolsó napod az.)

A belső falán pedig ezt olvastuk:

— Szereti a zenét. Kérdi.

— Nagyon. A zene hasonlít az imához, sőt amit a szavak enm tudnak kifejezni, a- hangok érthetővé teszik. Szépek az egyházi énekeink. Csodálatosan szépek, a legszebb imáink, melyeknek a zene mindjárt szárnyat ad, hogv mennél gyorsabban s biztosabban repülni tudjanak. Nagyon szépek az egyházi énekeink.

Emma lenézett a billentyűkre. Az egyházi énekeinket nem ismeri. Kissé el- szégyejlte magát, de nem haragudott Dömötörre, hogy ismét kis leckében részesítette. Majd hirtelenül felnéz s hogy átlábolja a kellemetlen érzést, mit Dömötör felébresztett benne, így szól:

— Játsszak valamit?

Oly melegséggel mondta ezt, hogy Dömötör szivébe nyilait s erőfeszítésbe került, hogy Emma észre ne vegye rajt.

— Szívesen hallgatom, — mondja.

Emura végig futtatja rózsaszínű újjait a zongorán s Dömötör úgy érzi, mintha aranycsengőket ütögetnének a szívében. Oly meleg az a hang, talán nem is a húroktól? Valami magával ragadó van Emma játékában. Bús, szomorú, de erőteljes, mintha ki akarna bennünket ragadni játéka a bánatos hangulatból s biztatna, bátorítana. Szinte beszélget az a zongora. Dömötör már nem is azokat a könnyedén fel-alá szaladgáló újjakat nézi, hanem Emma száját.

Talán az beszélget, mert ami itt szól, annak van szíve, érzése, annak vannak idegei, az élő valami... Rajt felejtette szemét, minden érzéke a szemében összpontosult. Szemével hallgatta a lágy, meleg hangokat, megfogta szemével azt a puha kezet, mely ide-oda repült a billentyűk felett, mint egy fehér madár ... s mikor Emma abbahagyta a játékot s felnézett találkozott a pillantásuk. Egyszerre lehunyták szemüket. Dömötör nagyot sóhajt s feláll. Kissé restelkedett, amint rajt kapta magát, hogy ott felejtette szemét, hol nincs mit keresnie.

— Köszönöm, Emmuska, szép volt, megható, — mondja — ön hamar elfeledtetné velem, hogy még mennyi dolgom van ma. Jó éjt kívánok.

— Ön mindig dolgozik, Dömötör úr, nem únja ezt az örökös munkát? Szórakozásra önnek igazán nem jut idő.

— Az életemet kellene megunnom akkor, mert a munka élet. A munkanélküli órák is idöszámba mennek, de nincsenek feljegyezve-a jó Isten könyvében. Olyanok azok, mintha addig nem lettünk volna. Élet szempontjából csak azok a percek számítanak, melyekben dolgozunk.

— A munkát meg kell szokni, nem -gondolja, Dömötör úr? Ki nincs hozzá szokva, annak nehezére esik.

— A munkába bele keli magunkat

vetnünk, mint fürdéskor a vízbe. Fejjel bele, a közepébe, hogy mindjárt úszni tudjunk benne. Akkor élvezet, öröm, élet a munka. Ha félve nyúlunk hozzá, dideregve s előre fázunk tőle, akkor kín és teher. Ma ötven helyről kaptunk pénzt, közel 20.000 pengőt. Ezt el kellett könyvelni, nyugtát küldeni, takarékba vinni. Kaptunk vagy 60 újabb rendelést. Ezt levélben el kellett ismerni s intézkedni, hogy mennél előbb menjenek a szállítmányok. Közben gondoskodni az anyagokról, erről-arról... kielégíteni a munkásokat... a háztartásban is akad itt-ott tennivaló ... stb. stb.

— Hagyja, Dömötör úr, s mindezt másokért.

— Ez teszi nekem oly kedvessé a munkaörömet. Másokért dolgozni. A magunkért való munka csak az önfen- tartási ösztön kielégítésének örömét nyújtja, mely mindennapi érzés, de felemelő érzést, szent, földöntúli boldogságot csak a másokért végzett munka képes lelkűnkbe varázsolni. Jó éjt, Em- mácska. Zongorázzon csak, mert ez is másokért folyó munka.

Kezet nyújt és eltávozik. Emma utána néz. Sokáig nem tudja levenni szemét az ajtóról, melyen át elment. Majd keze a zongorára siklik, játszik s egyre beleduruzsol’nak a hangok fiilébe: Ez is másokért folyó munka ...

(Folytatjuk.)

Az intézeti templom belseje.