Harangszó, 1934
1934-06-17 / 25. szám
200 HARANGSZÓ 1934 június 17. Aki még nem látta, aki még nem érezte lágy, simogató hiiíllámzását, az nem is tudja elképzelni, milyen a balatoni táj, milyen érzés a balatoni fürdés. Aki az Isten hatalmának minden- emberi elgondolást meghaladó nagyságáról akar képet alkotni, nézze meg a tajtékzó, viharzó Balatont. Aki szép, csillagfényes nyári égboltot akar látni, a hold sugárkévéjéből átszőtt ezüst híddal, mely Boglártól Badacsonyig ér, vagy Földvártól Akaiiig öleli át e nagy magyar vizet, az szálljon csónakba a tihanyi vagy fülöpi halászokkal s azok egyszerű, reménykedő meséi mellett lesse meg a lenyugvó napot, utána a Kenese felől előbuvó holdat..., örökké emlékezetes dolgot fog látni. Emellett a világ legszebb hangos filmjében gyönyörködik, csak úgy ingyen, a nagy természet ajándékaként: hazatérő fehérgulya kolompja ... távoli harangszó... messze, alkonyodó szürkületben a somogyi dombok alig kivehető jegenyéi... szőlők között poroszkáló fáradt kapások ... gubbasztó vörösgém a parti nád szélén ... Elmosódó leventeének csendül a csillagos estébe... földbesülyedt pince pislogó ablakából egy nóta roncsa szakadozik ..., amelyre éjféltájon feleletül átsír a túlsó partról a cigány hegedűje: „...Hálóját a szerencse ...“ Kísértetiesen száguldó hosszú vonat, mint üstökös tűnik tova a csillagos éjjelen ... s az ember titokban letöröl egy elötolakodö könnyet. Azt sem tudja, mit csináljon, sírjon-e, vagy csendben legyen? Azt sem tudja, hol kezdjen bele ennek a tenger szépségnek az elraktározásába, megörökítésébe? ... hogy minden kitörölhetetlenül benne maradjon a lelkében, hogy valakinek egyszer majd elmesélhesse, kiszínezve elébe rakhassa. Örök emlékű dolog lesz ez az akali tábor a mi ifjúságunk részére. A szefnük előtt lesz csonka hazánk egyik legszebb tája, megfürödhetnek párszor ebben a Emma összecsapja kezét s felkacag. — Szóval legyek a felesége s akkor a maga jószántából lehet belőlem még jó háziasszony is. Remek. Maga nagyszerű fiú. Megtanítana még imádkozni is. Fényes. Annyi bizonyos, így még nem kérték meg egy leány kezét. Maga eredeti ember! Emma hangjából észrevette Dömötör, hogy elbódult s eltévedt. Maga se tudta, hogy történt, de rettentően restelte. Elveszettnek tartotta már a szerencsétlen kísérletet, melyről nem tudja, hogy fogant meg agyában, de nem akart még visszavonulni. — Megkértem kezét, öntől függ, hozzám köti-e életét? — Ez magára vall, Dömötör úr. Legyek a felesége, nincs tovább. Úgy kezel, mint egy bevételi tételt. Elkönyveli s végzett. Önnek igazán nincsenek romantikus hajlamai. A szerelem mégis csak valami más, nem gondolja, Dömötör úr? Minket, úgy tudom, világok választanak el egymástól. Hogy gondolja ezt, mondja? — Oly értékeket véltem, különösen ma este önben feltalálni, hogy meg tudnám szeretni. — Csak ezután akarna engem megszeretni? Mondja csak, Dömötör úr, a maga ébredő szerelme minden mellékgondolat nélkül való? selyemfényű, bársonyos szőke vízben, melynek csodatevő erejét semmiféle prospektus hűen le nem írhatja. Aki mellette él, annak sem közömbös a szépsége, százféle ragyogása, aki meg először tölt a partján pár napot, vagy hetet, azt örökre megfogta, az mindig visszavágyik oda. Egyszer meglepődve újságolta valaki: „Két hete fürdőm a Balatonbán, előtte, utána napozok s képzelje, elfelejtem a szemüvegemet feltenni az újságolvasáshoz. Nappal egészen jól Iátok nélküle is. Hihetetlen jól érzem magamat, soha máshova nem megyek, csak ide.“ Engem súlyos gyomorbajomból szintén a balatoni fürdés és a szőlőevés gyógyított meg. Ünnepi gondolat volt az akali tábor eszméjének a felvetése, dicséretre méltó érdeme lesz ifjúságunknak a felépítése, és az érte áldozatot hozni tudók lelkesedése, nemeslelkűsége. Minden okos dolognak megvannak az ellenzői, tehát ennek is. De, ha egyszer e kishitüeket megfüröszthetnénk, megbuktathatnánk a Balaton hullámaiban, vagy holdvilágos estén csónakba szedhetnénk őket a tarajozó, fodros habok fölött: — százat egy ellen — ők lennének az akali tábor legöszintébb, legigazibb apostolaivá. Aki egyszer látta, aki fürdött benne, aki álmodozott a habokon rengő fehér vitorláson, vagy motoros torpedóval száguldott végig a súgó fátyolos vizen, azt bilincsbeverte, az nem tud tőle elszakadni. Mennyi boldog órának, mennyi édes emléknek a szülőjévé lesz majd ez az akali tábor? Apák, nagyapák ismeretsége, baráti szeretete elevenedik fel s talál egymásra a fiákban, unokákban. Meghitt, csendes téli estéken lesz majd mit mesélni a nyári táborozásról! És még valamit! Felépül az akali tábor, mert az ifjúság előtt kevés Iehetet— Hogy érti ezt, Emmuska? Emmát elönti a gőg. » — Egyszerűen úgy értem, könyvelő úr, hogy Koronczai Emmával egy kis vagyon áll a házhoz. — Ha feltárnám a helyzetet!... Dó*mötör szava reszket. Emma olyan lesz, mint a pipacs. Csak úgy háborog belül. — Ne tárjon fel nekem semmiféle helyzetet. Nem vagyok rá kiváncsi. Vésésünk véget egyszer s mindenkorra az ilyen komédiának. Vegye tudomásul: Koronczai Emma, a gyáros leánya, nem lehet a könyvelőjüknek a felesége. Megértette? Dömötört ez a hang kihozta sodrából. — S ha azt mondom: Koronczai Emmának, a gyáros leányának sorsát én tartom kezemben s ha akarom, az út szélén koldul... Ijesztő csend lett egyszerre. Emma szeme a rémület kifejezését öltötte s hallatszott szíve dobogása. Mint kődarabok vágódtak e szavak bensejébe. Az estének érthetetlen eseményei egy pillanat alatt borzalmas gondolattá szövődtek össze agyában, Nem tudta, miről van szó, de érezte valamitől rettegnie kell. Mire^taajftftiiBä Ä**t|er?! Felsikolt, mintha ^fiflír'szúrták Dömötör 'is megijMt. Hog^rt|igadta|j*tta el malenség van, mert mindenki megtalálja az erre való 1—2 pengőt, de a mostani területhez, táborhelyhez mégegyszer ekkorát kellene biztosítani. Kicsi! Öt év múlva már nem férünk el rajta. örömmel hozok áldozatot én is s elsején postára is teszem abban a reményben, hogy én már az ezredik vagyok, aki a maga pár tégláját szintén szívesen viszi az — ifjúságért s a Balatonért. Orbán Károly. ► •♦•♦•♦•♦•♦•♦•♦•♦•♦•♦•♦A -«► • 4 Egy misszionárius írja, hogy egy pogányból lett hatéves kis tanítványa egyszer így imádkozott: „Drága jézus, tégy engem olyanná, amilyen Te voltál hat éves korodban“. Gyönyörű imádság valóban ! TEMPLOM. Mióta dacol viharral, vésszel, Hány zápor mosta kopott kőfalát ? Hányszor virradt rá tavasznap fénnyel, S hallott tavaszi zsongó vig danát?... Büszke őrtorony áll a hegytetőn, Múltba révedez vén ablakszeme... A falu felett néz el örködön, Kék hegyek felé, ködös messzibe. Áhitat csendje, komor őstemplom. Hallotta ősanyáink sóhaját. Mi elmegyünk; 6 itt áll, nem lesz rom És hallja késő unokák szavát / A múlt zsolozsmái szunnyadoznak Oszlopos, vén boltivei alatt, S közötte az ódon padsoroknak Egy sóhajunk tán nekünk is marad... Bertalan Jolán. gát ennyire? Nevetséges volt e pillanatban önmaga előtt. Hogy jött erre a gondolatra: megkérni Emma kezét. Nevetséges. Ő, Dömötör. Megtörtént. Resteli nagyon. Csakhamar azonban magához tért. — Bocsásson meg, Emma. Igaza van. ön nem lehet az én feleségem. — De mit fenyeget?... Mondja... maga titkol valamit előttem. — Semmi, Emma. Hebehurgya beszéd volt. Szégyelem magam. Nem történt semmi..., igaza van, Emma..., idegenek vagyunk mi egymáshoz..., világok választanak el bennünket... Nem háborgatom többé..., komédia volt..., bocsásson meg. — Soha! Ezzel egy fotöjbe rogy. Kimerült. Csukott szemmel dől hátra. S amint arcába világít a villany, fehér... finom orrcimpái lüktetnek, melle szaporán emelkedik. Ki ez a Dömötör? Néhány hónapja az útszélen látta először, huszonöt fillér volt zsebében s ráért imádkozni. Közben zsákot is hordott s éjjeleit az útmenti padokon töltötte, mert nem jutott neki lakásra. Csak nevetni tudott szánalmas figuráján s ma itt van a házuknál, szerelmet vall neki..., megkéri kezét... a tintakukac..., a koldus..., a senk?,., és fenyeget. (Folytatjuk) «NYlttl
