Harangszó, 1934
1934-05-13 / 20. szám
156. HARANGS2Ó 1934 május 13. Ez az óra figyelmeztette őt az isten- tiszteletre s a bibliaórákra való indulás idejére. Sosem mondta, de én tudom, hogy az Úr színe előtt igen gyakran értem csordult imába áldott anyaszíve. Megfizethetetlen, drága örökség számomra ez a falióra végül azért, mert szüntelenül arról győz meg, hogy édesanyám most is szeret engem. Az édesanyák szívében „egy világteremtő erő ütötte fel hadiszállását s e királyi erő győzelmes jelenlétének zászlói akkor is lobognak, amikor a szív már porrá omlott“. Az én édesanyám becéző, féltő, vigasztaló, jóra intő vagy korholó szeretetének kibontott zászlója is ott lo’- bog állandóan az ő rámhagyott, kedves órájának ide-oda lengő ingájában. Ez serkent engem ma is munkára, ez korhol, ha valamit elmulasztottam, ez szólít imádságra s ez indít el az Isten házába. Vigasztal, ha őröl szívemen a bánat és őrködik felettem, amikor késő éjszakába nyúló munkám közben elfeledkezem a pihenésről. Ilyenkor meg-megújuló ütéseivel szívembe kongatja édesanyám utolsó hozzámintézett levelének áldott figyelmeztetését: „Vigyázz, fiam, az egészségedre, mert — úgy-e látod — milyen nehéz azt visszaszerezni, ha egyszer elvesztettük!“ — Általában bármit teszek, mindig ott érzem a helyeslését, vagy elítélését telkemen s tudom, hogy édesanyám az Isten országából is kiterjeszti fölém simogató, jóraintő, áldó meleg kezét. Sírkövére az esküvőm alapigéjének szavait vésettem: „A szeretet soha el nem fogy“. Bizonyos vagyok abban, hogy ö — mennyei hajlékából letekintve — csendes fejbólintással helybenhagyja azt. Ezeket a sorokat is — hiszem — megbocsátja nekem, mert látja, hogy a bennük őróla adott képet nem Tanulj meg imádkozni ! Irta: dr. Schlitt Gyula. 15 Helén kétszefesen figyel. Izgalmában víz veri ki homlokát. —• Tudod, pajtás, nem hittem én ennek az embernek az első pillanattól fogva se — folytatta János. — Amint megláttam a képit, s tudtam, mi járatban van, gondoltam mindjárt, sarkadon leszek, nem jó úton jársz, a szemed is elárulja. Szólni nem szólhattam, de figyel— ttm. Feltűnt, hogy ő akarja áztatni a földet. A mérnök úr. Soha nem hallottam. S egy héten keresztüli folyton áztatott s mindig reggel. Úgy három órakor jött. Az ajtókat bezárta, még függönyt is húzott az ablak elé. Én már azt hittem, hogy embervért kever az anyagok közé. Meg' is kérdeztem, miért dolgozik éjjel? Azt mondta: „úgy kívánja az ő találmánya“. Furcsa felelet, dehát a porcelán is olyan furcsa portéka, hogy elhittem neki. De mit függönyözi be az ab akokat. Ezt már nem tudtam megérteni. Ha nappal csinálja, azt mondom, árt a keveréknek a napfény, de éjjel?! Talán a sötétség árt neki?! Ezt gyanúsnak láttam. Egy héten át áztatott, de a mi földünk a raktárban nem fogyott. Bár nem sok kellett a próbaégetéshez, de az én szemem nem téved, ha öt kilót vesz is el, én észreveszem, de ez egy képzeletem szálaiból szőttem, hanem az óraütés keltette szívdobbanásaimból formáltam. A pontot is ezek teszik írásom végére, amikor mégegyszer ráütik az örök refrént: „Igen, az édesanya szere- tete soha el nem fogy!...“. Vezet az én édesanyám. dekát se vett a határból, összeturkálta ugyan a halmot minden éjjel, de nem vett belőle. Ebből íáttam, hogy gazember s még jobban figyeltem. — Hát honnét vett földet? — hallatszott a kérdés. Helént a hideg rázta. Csak úgy remegett. — Ez az amit nem tudok, de valahonnan hoz. Azt kellene megtudni. Dehát mit titkolja. Úgy látom, a mérnök úr lop. Itt János elhallgatott s egy ideig csend volt. Helén hallotta szíve verését. Majd az ajtót dönti be, úgy szorítja hozzá a tűiét. Nem sokáig kellett várni, János folytatta: — A maladlopó alatt hozta reggelenként. Láttam. Egy reggel elfelejtette a függönyt az ablak elé huzni s láttam, mikor a medencébe öntötte a földet. Azért is kellett annyiszor áztatnia, mert csak keveset tudott egyszerre hozni. Gazember az végig. Egy reggel találtam is kis darab földet. Fehér, mint a tej. Azért is oly szép ez a porcelán. A kapu alatt tajálltam, ülyukas lehetett a zacskója. Hej! Csak azt a drága kisasszonyt sajnálom. Hallom, az öreg ennek a gazembernek akarja adni. Boldogtalanná teszi azt az angyalt. Csak úgy találkoznék vele, megmondanám neki, ha ki is dobnának a gyárból. Kezel fogva! Egy szobrot ábrázol ez a kép. Anya s fia megy kezet fogva együtt. Anyák, sohse menjetek oda, ahol a gyermeketeket nem szeretnétek látni! Gyermekek, sohse cselekedjetek olyat, aminek a megtekintésére nem szeretnétek elvezetni az édesanyátokat! Együtt mennek, de az anya viszi a batyut. Anyák, sohse felejtsétek el, hogy a gyermek nemcsak sétáló pajtás az élet ligetének fövenyhintett utain, hanem áldott gond terhe is, amiért számadással tartozunk ! Gyermekek, sohse felejtsétek el, hogy míg ti könnyedén, boldogan futkároz- tok az élet utján, valaki csendben, zokszó nélkül hordja mellettetek s helyettetek a terhet: az édes anyátok ! Együtt mennek s az anya bibliát szorít magához. Anyák, sohse felejtsétek el, hogy nem hagyhattok drágább örökséget a gyermekeitekre, mintha a bibliátokat hagyjátok rájuk ! Gyermekek, nézzetek a bibliára mindig úgy, mintha lapjain ott csillogna édes anyátok felszívódott könnyének nyoma, szent kegyelettel, áldott megbecsüléssel! Batyu és biblia együtt. Ugyan hová mennek? Biztosan a templomba. Deákkor minek a batyu? Biztosan messziről jönnek. Talán valamelyik szórványból mennek a templomba a szomszéd községbe, vagy még messzebb. Anyák, ne küldjétek, hanem vezessétek a gyermeketeket a templomba, legyen az akármilyen messze ! Gyermekek, akárhová vessen is titeket az élet sodra, szeressétek mindig úgy az Isten házát, hogy sohse érezzétek azt messzinek! Anyák s gyermekek, induljatok meg együtt, kéz a kézben a mennyei Jeruzsálem felé! r. Z. — Hát csak nem hordhat mindig zacskóban földet, ahoz a sok porcelánhoz, ami itt készül? — kérdi a másik. — Akkor fog Komlósi nagyot nézni, mikor már tömeges égetés llesz. Akkor fog az öreg vakaródzni. Az már nem lesz ilyen. Biztosítlak. Helénnel forgott a világ. Nem tudta, hogyan ért ki az udvarra, mert csak a szabad levegőn tért magához. Alig ért szobájába, annyira kimerítette, amit hallott. A seszlonra rogyott s fáradtan elaludt. XI. FEJEZET. A Somló-porcelánok valóban nagy feltűnést keltettek a városban. Somló ügyes volt a reklámirozásban s azonnal kiállítást rendezett. A kereskedövilágnak is megnyerte tetszését a piacon jelentkező új áru. Egymást érték a megrendelések s Komlósi gyára, úgy látszott, fellendül. Koronczai is megérezte ezt. A drága gépek hiába dolgoztak, nem volt kinek s a tőke egyre fogyott. Koronczai majd bele őrült. Látta, vagyona lejtőn van s csúszik lefelé, de a hölgyeknek nem szólhatott. Kinevették, ha takarékosságra intette őket. Koronczainé inkább kölcsönöket vett fel, de meg kellett lenni, amit a szeszély, a divathóbort s az előkelőségnek megjátszása megkövetelt.
