Harangszó, 1934
1934-04-29 / 18. szám
142. H A R A N 0 S Z ó 1934 április 29. Szent ragály. A keresztyénséget nem lármás ajánl- gatás, nem hatalmi szó és nem is ügyes egyházpolitika terjesztette el olyan hihetetlen gyorsasággal, hanem a csöndes, személyenként ható, halkan dolgozó egyenkénti továbbadás. A Krisztus serege csupa egyszerű emberből állt; sok mindenhez nem értettek azok, de egyben, művészek voltak: az életük hű bizonyságtételével sokszor néma ajkú s mégis biztossikerü követei tudtak lenni a Krisztusnak. Valaki azt mondotta róiluk: „Ragályosak voltak jó értelemben. Megfertőztek másokat — az evangéliommal“. A keresztyénség leggyönyörűbb századai nem azok voltak, mikor tudós elméket, lángszavú szónokokat, nagyszerű vitázókat tudott szülni, mikor vitézeket tudott nevelni, kik kardot rántottak az egyházért, hanem azok, mikor ilyen csendes bizonyságtévők tudtak születni, mert ezek a maguk alázatos, de kivédhetetlen erejű élet-bizonyságával hasonlíthatatlanul eredményesebb terjesztői voltak az evangéliomhak, mint a legtudósabb lángelme, mint a legékesebb szónoklat és legügyesebb vitázó. Mai képünk Kagawa japán lapjából valló. Egy koreai keresztyén kórházat ábrázol. Alapítását annak idején nem nevezték világraszóló eseménynek. Munkájának sohase csapott hangos szóval reklámot. Nem történt más, mint hivő keresztyén orvosok végezték benne a szeretet embergyógyító evangéliomi munkáját. S ez az erőszaknélküli csendes munka mégis hatalmas evangéliomi erőhatásokat sugárzott ki szerteszét. Lassanként ötven keresztyén gyülekezet alakult a kórház, mint áldott kristályosodási középpont körül. így lett ez a kórház az evangéliom szent ragályának biztoshatású terjesztője. Testvérek! Nekünk égetően szükségünk van emberekre, akik nem lármáznak, keveset is beszélnek, de az életük meggyőzőerejű apostoli bizonyságtevésével forgolódnak a világban, akik „ragályosak“ jóértelemben s meg tudnak fertőzni másokat az evangéliom százszorszent ragályával. Sz. J. Otthont a tanításban-nevelésnek! Néhány gondolat a Líceumi Diákotthonnal kapcsolatban. Nagy reformátorunk: D. Luther Márton 1524-ben „Németország összes városainak ■ polgármestereihez és tanácsosaihoz“ a tanuló ifjúság érdekében többek közt ezeket írta: „-.Édes uraim, mennyit kell költenünk évenkint puskákra, utakra,, hidakra, gátakra és sok más hasonló dologra, hogy biztosítsuk a városok békességét és lakóházait! Hát miért ne költhetnénk ugyanannyit a szegény, elhagyott ifjúságra is...“ „Bizony helyesen járnánk el, hogy amikor a tö- rök elleni háborúra egy forintot adunk, — pedig az már szinte a nyakunkon ül, —■ akkor e célra száz forintot adnánk, mégha egy gyermeket tudnánk is ezzel felnevelni igaz keresztyén emberré; mert egyetlen igaz keresztyén ember sokkal jobb és sokkal többet használ, mint a föld minden más embere.“ Ma már minden műveltebb ember tudja, hogy mit használt családoknak, nemzeteknek és népeknek e lutheri gondolat megvalósulása. De az sem titok, hogy az ifjúság lelki, erkölcsi romlása, családok és nemzedékek pusztulása igen sokszor ott következett be, ahol ez a gondolat nem vert, vagy nem verhetett gyökeret a szívekben. Azért ha van valami, amiért egyházunknak és társadalmának igazán érdemes áldozatot hozni, akkor az az evangélikus' iskola és az evangélikus tanulóifjúság. De nem azért érdemes, mert ez egy elfogadható szép elméleti követelés, hanem mert ma már a húsunkba vágó és jajgató gyakorlati életszükségletté lett. Talán nem lett volna ezzé, ha az Isten a világháború után nem adott volna fel minden magyar lutheránusnak egy igen nehéz leckét. Minden nap tanulnunk kell, hogy egyházunknak és jövendőjének egyetlen lélegzőszerve a lutheráus iskola és a lutheránus nevelés. Vájjon megtanultuk-e jól ezt a leckét? Jaj nekünk, ha nem tanuljuk meg, vagy nem akarjuk megtanulni, mert ezzel egyházunknak egyre röví- debb lesz a lélegzete és a megfulladás veszedelme legelőször mireánk csap le. De üdv nekünk, ha nevelésügyünk egyre több és egészségesebb intézményen át vesz lélegzetet. A hangsúlyt azonban ne annyira a ,,több“-re, mint inkább az ,,egészségesebb“-re tegyük, mert itt nem a számok adják a lényeget, hanem a minőség. Minden önérzetes és öntudatos hithű lutheránus testvérünk egyetért abban, hogy iskoláink és nevelőintézetünk akkor egészségesek nekünk, ba azok Luther szellemében élnek és dolgoznak. Ne gondoljuk azonban, hogy e feltételbe fogalt követelés ma már meghaladott a számunkra, mert úgyis vannak evangélikus hittanórák, amelyeknek munkáját támogatják a különböző bibliaórák, diák- konferenciák, szövetségi mozgalmak és ellenőrizteti az egyházi hatóság. Mert aki az egész lelkét viszi is bele a hitoktatásba, az is naponként kénytelen tapasztalni, hogy e kötelező hittanórák áldott eredményeivel szemben is érvényesül az az „iskolai üzem“, amely egyál- ta'án nem védi meg a tanulót attól a veszedelemtől, hogy könnyen lehet belőle istentagadó is, meg hazaárulő is. Aztán azt is tapasztalatból tudjuk, hogy egyházi hatóságaink leghübb és leglelkiismeretesebb ellenőrző munkája sem biztosítja, — mert nem is biztosíthatja, — maradék nélkül iskoláink lutheránus jelegét és vérkeringését. Nem olyan egyszerű feladat ez, hogy időnkénti hatósági ellenőrzésekkel az utolsó pontig meg lehessen oldani. Ami pedig az ifjúság vallásos mozgalmait illeti, ezek nem csupán arra nyitják meg szemüket, hogy milyen nagy a lelkek éhezése és szomju- hozása, hanem nagyon sokszor arra is, hogy Luther lutheránizmusáig még sokat kell mennünk. Istentől kapott leckénket tehát vagy nem tanuljuk a kellő kitartó szorgalommal, vagy pedig rosz- szul tanuljuk. Más szóval: nem arra a fundámentomra építünk, ame'y egyszers- mindenkorra vettetett. Pedig számunkra nincs más fundámentum, mint az evangélium és ennek igazságtartalmát kifejező hitvallásaink. Iskoláinkat és ifjúsági munkánkat egyedül az teszi evangélikussá, illetve lutheránussá. hogy a tanulók és tanítók egymással való lelki* hitbeli és világnézeti közösségét az evangélium és a hitvallás szelleme szabályozza. Ez pedig azt jelenti, hogy a tanulóifjúsággal való foglalkozás nem csupán értelmi, hanem érzelmi és akarati nevelésből is ált. Minél nagyobb és komolyabb felelősségtudattal foglalkozunk diákjainkkal, annál vi'ágosabban látjuk, hogy e munka a'fáia és ómegája a jellemképzés. Amikor tehát azt kívánjuk, hogy legyen egészséges az iskolai és ifjúsági munka, akkor evangéliomi jel— lemképzést kívánunk. És ez a lutheránus munka! De jellemeket csak akkor tudunk képezni ha a tanításban nevelünk is. Sehol sincs a tanításban-nevelésnek akkora tere, mint a családi otthonokban. Nem az iskolák munkáját akarjuk kisebbíteni és lebecsülni ezzel, hanem a családi otthonok rendkívül súlyos, de legszebb feladatát akarjuk kiemelni. Aki igazán a családjának él, annak lehetetlenség enélkül ébredni és enélkül elaludni.’ Az igazi szülők abban őrlődnek fel, hogy tanítva nevelnek; de addig maradnak meg igazi szülőknek is, amíg gyermekeiket tanítva nevelik. S amíg ez így van, addig ők is otthon érzik magukat szülői hivatásukban és addig van a gyermekeiknek is otthonuk. Minden igazi otthon napirendjében állandóan ott van a tudatlanság és a gonoszság ellen való harc, mert az igazi otthon nem bírja elviselni sem a tudatlanság vaksötétjét, sem a bűn uralmát. Ezért oktatjuk, tanítjuk és ugyanakkor neveljük is gyermekeinket. Minél hívebb, oda- adóbb ez a munka, annál jobban tanulják meg gyermekeink úgy nézni a világot, hogy felismerik benne az Isten működését; de annál jobban tanulják meg azt is, hogy csak addig van helyes világnézetük, amíg van szívünkben istenfélelem és szeretet. Egy szóval: Addig van az ifjúságnak otthona. Protestáns kórház Koreában.
