Harangszó, 1934
1934-04-22 / 17. szám
132. HARANGSZÓ 1934 április 22. Ugyanebben a községben megnéztük többek között a Rádayék volt kastélyát. Ma katholikus az úr benne. Óriási épület, gyönyörű nagy szobák, hatalmas kert s mindez a legnagyobb rendetlenségben, mondhatnám romokban hever. A mostani úrnő végigvezetett bennünket a gyönyörű freskókkal díszített, csupa régiségekkel teli, szobákban és én arra gondoltam: Istenem, milyen is lehetett ez 100 évvel ezelőtt? Közben meg halkan dúdoltam magamban azt az énekünket: Minden e földön csak elmúlandó... A gyönyörű régi bútorok között feltűnt nekem egy kettős karosszék. Kíváncsian nézegettem, amikor a ^báróné érdekesen magyarázta: Ez, kérem, az a karosszék, amelyben a volt császár az orosz cárral ült, amikor tárgyaltak egymással. Azt gondolta, hogy valami nagyot mond, olyan büszkén mondta. Hirtelen bele akartam ülni a hires székbe, de meggondoltam, hátha poros lesz a ruhám ... * Az énekkarunk mindenütt nagyon tetszett. Minden karénekünket figyelmesen hallgatták végig híveink. Legjobban mégis a „Vezet a kereszthez út“ című finn ének ragadta meg a hívek lelkét. Minden gyülekezetben elkérték a szövegét és kottáját. Többek között egy izraelita ügyvéd is. Hát nincsen igaza a finn éneknek? Vezet a kereszthez út... Az isten kegyelme anyagilag is áldásossá tette szolgálatunkat. Az offertóriumok, melyekből az útiköltséget fedeztük, nagyon szépek voltak. Egyik gyülekezetben egy jókedvű adakozó 45 P-t tett a perselybe. Hálát adok az én Uramnak, hogy vannak még ilyen evangélikusok ... Cegléden a református lelkipásztornál is tiszteletünket tettük. Nagyon kedvesen fogadott bennünket, csak mindig azzal ijesztgetett, hogy tart nekünk egy kis héber-órát. A vidám beszélgetés után aztán komoly dolgokról is beszélgettünk és Czeglédy Sándor többek közt az evangélikusság ma élő két nagy alakjára hívta fel figyelmünket. Az egyik Payr professzor, ki egyháztörténeti kutatásaival, a másik Kapi püspök, ki a Harangszó utnakindításával végzett megbecsülhetetlen szolgálatot az egyháznak. Jól esett, hogy református testvéreink is szá- montartják az evangélikus értékeket. * Az út legkellemesebb és legtanulságosabb órái — sajnos csak órái — azok voltak, melyeket az egyes családoknál töltöttünk. Itt láttuk, hogy vannak még bibliás evangélikusok és van még lutheránus öntudat. Egyik nap egy buzgó családnál voltam szálláson, akiknek gyermekük fiatal segédlelkész korában halt meg. Másik fiúk, aki mérnök volt, két év múlva követte öccsét. Amikor beszélgettünk theoló- gus-életről, jövendőről, az édesanya mindig a múltra gondolt és szemével végigsimogatta a falon függő Luther- kabátos fia képét. Sírt. S akkor férje szelíd hangon azt mondta: Ne sírj, hiszen jó helyen vain, Jézusnál. Adjunk hálát a jó Istennek, hogy nem élő gyermekeinket kell siratni. Alázatosan lehajtottam fejemet: Uram, ilyen hitet adj nekem! * A missziós-út a Luther-Otthonban fejeződött be, ahol az Egyetemes FelEz a kép egy pogány bálványt ábrázol. A rajta kifaragott hátborzongató szörny arcok sötétségben élő szegény pogányok istenei. Ezek előtt állnak meg vezeklő félelemmel s mutatják be áldozataikat. Mi világosságban járunk: nekünk a Krisztusban mennyei A tyánk van. Ezt tette a ke- resztyénség! A tiszta evangéliom birtokában nekünk köleles- ségszerűen vállalkoznunk kell a bálványok döntögetésé- nek és a bálványimádók . Krisztushoz vezetésének szent munkájára. Ezt teszi a misszió. Kiveszed- e részedet ebből a munkából? Azért csak vessünk egy-egy marok búzát a Qyámintézet földjébe s ne feledkezzünk meg arról: „ki mint vet, úgy arat“, „ki szűkén vet, szűkén arat; s ki bőven vet, bőven arat, ki-ki mint elgondolja szívében, úgy cselekedjen, ne szomorúságból vagy kénytelenségből: mert a jókedvű adakozót szereti az Isten“ (II. • Kor. 9, 6—7.) Egy misszionárius beszéli, hogy mint gyermekifjú odahaza szántott, vetett. Amikor egy ilyen alkalommal odaállt a föld végébe, hogy elvesse a magot, jó édesanyja a tag másik végéről nézte öt és átkiáltott hozzá: „Fiam, dobd jól szét a magot, mert csak így várhatsz jó termést.“ Bármilyen csábítónak és eredményesnek lássék is a messze diaspora, szórványbeli cél helyett a közeli nagy, erős gyülekezet céljaira való adománygyűjtés, mégis csak áll az, hogy igazi, szorosan vett gyülekezeti munka is csak ott van, ahol nem hiányzik a tá- gdbb értelemben vett közegyházi munka sem. Csak ott várhatunk Isfen áldására, ahol megszívlelésre talál az irás szava: „ezeket (t. i. a közelfekvöket) kellene cselekedni és amazokat (t. i. a távolabb fekvőket) sem elhagyni“. (Máté 23, 23.) — „Vesd a te kenyeredet a víz színére és sok nap múlva megtalálod azt.“ (Préd. 11, 11.) — Minden marok búza egy marok áldozat és egy kéve reménység a mai napon és egy heti élet a jövendőben.“ Budapest, ill. Sopron, 1934. kishusvét vasárnapján. Ziermann Lajos sk. Báró Fcilitzsk BerthoLl sk. egyházi elnök. világi elnök. Ima egy diakonissza naplójából : „Atyám, vigy engem oda, ahova magamtól menni nem tudok. Tégy engem azzá, ami még nem vagyok. Mutasd meg azt, amit magamtól látni nem bírok.“ Tükördarabkák. Néhány élmény a legutóbbi theologus-körűtról. Mindenütt kedvesen fogadtak. Az állomáson a lelkész, a felügyelő és presbiterek siettek a kiszálló missziós csapat elé és néhány kedves testvéri szóval üdvözöltek bennünket. Amikor az egyik állomáson a hivatalos beszéd elhangzott, az ottani fiatal lelkész öreg édesapja, aki szintén lelkész, kutató szemmel kereste egyik theológus rokonát, aki első éves létére olyan hosszúra nőtt, hogy a két méterből alig hiányzik valami. Amikor meglátta, kitárta karját és: Szervusz te kölyök-pap köszöntéssel ölelte át az ifjú, de hosszú Timotheust.
