Harangszó, 1933
1933-03-05 / 10. szám
76 HARANGSZÓ 1933 március 5. Ha tehát II. Henrik uralkodásával az „ir történelem a szenvedések láncolatává lett“, azért maga a pápa felelős, aki a péter-fillér ellenében maga szabadította rá Írországra Henriket. Ez a valóság. Tóth Tihamér következő állítása az, hogy „Vili. Henrik feloszlatott minden ir kolostort, mert jól tudta, hogy az ir vallásos életnek ezek a forrásai“. Kensit titkár ellenben rámutat arra, hogy Vili. Henrik azért oszlatta fel az ir kolostorokat, mert valami Fitzgerald Tamás nevű ir lázadást szított a király ellen, aki különben Angliában is épígy feloszlatta az ellene lázító római kath. kolostorokat. A dublini érsek is megemlíti, hogy VIII. Henrik alatt a kolostorok sorsa teljesen egyforma volt úgy Angliában, mint Írországban. Az érsek leszögezi még azt a nagyon fontos tényt is, hogy mikor VIII. Henrik a kolostorokat feloszlatta, 1534-ben, — még római katholikus volt. — Kensit titkár idéz továbbá Green angol történetíró könyvéből, aki annak a kornak Írországi helyzetéről a következőket mondja: „ ... A püspökök politikai vezérek voltak és hivatalukat elhanyagolták. Egész kerületek voltak papok nélkül, romokban heverő templomokkal . . . Henriknek az volt a célja, hogy civilizálja az ir népet... Az ir bennszülött fejedelmek minden habozás nélkül megtagadták a pápa iránti engedelmességet és elismerték Henriket ,,Ang\ia és Írország egyháza legfőbb fejé“-nek“. fgy ír az angol történelem kutatója és ismerője. Ez a valóság. Tóth Tihamér azt is állítja, hogy „... a XVI. század végétől a XVIII. század végéig egész Írországban tiltva volt a nyilvános katholikus istentisztelet...“ és hogy „...1703 óta a legsúlyosabb büntetés terhe alatt volt megtiltva katholikus papnak Írország földjére lépni...“ Kensit titkár feleletül idézi egy másik történetírónak, dr. W. D. Killennek Írország egyháztörténete című könyvében arra a korra vonatkozó következő megállapítását: „Írországban béke honolt. Rém. kath. ügyvédek működhettek az ügyvédi kamaránál, a katholikus képviselők ott ültek a parlament alsó- és felsőházában s az országban szabad vallásgyakorlat volt“. A canterbury-i érsek pedig azt írja, hogy III. Vilmos és Anna királyné idejében a parlament igen is hozott kitiltó rendeletet, de csak a szerzetesekre (kimondottan említi az érsek a jezsuitákat) és a király ellen lázadó papokra. Ellenben a törvényes rend iránt hűséggel viseltető világi papok, plébánosok megmaradhattak a gyülekezetükben. Szósze- rint ugyanezt írja Írország érseke is. Ez tehát a valóság. Tóth Tihamér azt is állítja, hogy az ir katholikusokat annyira üldözték, hogy ahhoz csak az első keresztyének szenvedése fogható s hogy mindenükből kifosztották őket. Írország érsekének cáfolata erre a következő: „Bizonyos büntető törvények Írországban a katholikusok ellen valóban voltak, ezek azonban a) az állam és a királyhű protestánsok védelmét célozták, akik közül az írek lázadásaik alkalmával sokat kegyetlenül lemészároltak (lásd alább), azután meg b) ezek a büntető törvények azoknak a büntető törvényeknek a mintájára készültek, amelyeket a protestánsok ellen hoztak Franciaországban, ahol ezek a törvények sokkal kegyetlenebbek voltak, mint Írországban. Nem egy esetben maguk a protestánsok segítették katholikus szomszédaikat abban, hogy vagyonuk megérdemelt elkobzását elkerüljék. De amikor a pápa a királynőt meg akarta fosztani a tróntól, népét ellene lázi- tani, sőt meggyilkoltatni, csoda-e, ha az állam megtorlással élt? A canterbury-i érsek pedig idevonatkozólag azt írja, hogy „a római katholikusok abban az időben bizony az állam ellenségei voltak". Kensit ismét történetírói megállapítással cáfol. Dr. O’Connor ezt írja : „A lázadások és a velük szemben tanúsított kemény eljárás azoknak a kívülről hecceit intrikusoknak számlájára Írandók, akik azt vitatták, hogy Írország a pápai szék tulajdona“. Kensit titkár aztán a továbbiakban leírja, hogy „az írek megalkották az u. n. Ir Szövetséget. Ennek a szövetségnek a pápa Rinuccini nevű nunciusa által a következő segítséget küldte: 1000 pár pisztolyt, 4000 harci övét, 2000 kardot, 500 puskát, 20000 font puskaport. Ugyancsak A világ legkisebb és legegyszerűbb protestáns temploma Albertában. — Erkölcsöt és istenfélelmet leheljenek költeményeink, — szól közbe Fleischhauer archidiakonus, — mert a hosszas háborúskodás ronggyá tépi népünk jóérzését. — Én a költészet által való tanítást sem hanyagolnám el, — szól közbe egy szemüveges, magas férfi. Nekem felejthetetlenek a káté-versek, a bibliatörténetek rímes feldolgozásai, meg a moráltanítások. Röber generalsuperintendens mindenre helyesel, azután szerény hangon mondja: — Tartalom és forma helyes viszonylásán fordul meg minden. A költészet adjon szükséges gondolatokat és pedig mindig gondosan csiszolt művészi formában. A költemény külső alakja rendkívül fontosamért poétikai szabályok nélkül nincs költészet. Jó helyen mondom ezt, Buchner kedves kartársamnál, kiben tökéletesen egyesül a költészet és ékesszólás művészete. — Én is Röber kollégám álláspontján vagyok, — mondja a házigazda — nemes tartalommal kell megtölteni a forma cserépkorsóját. Enélkül verselésünk a szavak, rímek, ritmus játékává lenne és hiányoznék belőle a lényeg: a költészet lelke. — Egyházi énekeinkre is gondolnunk kellene, — szól ismét Röber generálsuperintendens. — Luther első énekeskönyve óta sök történt e tekintetben és mégis kevés. Teplomkórusainkon külön ünnepi énekeket énekelnek, de népünk ajkán csak szegényes számban szólalnak meg koráljaink. A fiatal theológusokhoz fordulva folytatja: — Ifjú barátaimat állandóan biztatom, hogy kövessék példámat s minden reggel és este énekeljenek koráit. — Káté verseket kellene kottába szedni! ... — makacskodik a magas férfi. Röber ajkaszélén mosoly játszik. — Költő és zeneművész találkozására gondolok, nem kevesebbre. Később felolvasnak latin és német költeményt. Némelyiket elhalmozzák magasztaló dicsérettel, de mindegyik elé hull legalább egy elismerő babérlevél. Gerhardt Pál és Olearius a lelki gazdagodás boldogságával indulnak hazafelé. Elhaladnak házuk előtt s lassú léptekkel körüljárják a piacteret. Halk beszédük csak néha erősödik disputává. — Bolond figura a káté poéta! •— mondja Olearius s kuncogó kacajt fojt ajkai közé. — Röber felfogását is keveslem, — szól közbe Gerhardt Pál. Mindig csak a forma és mindig a klasz- szikusok utánzása. — Leghelyesebbnek tartom Buchner ítéletét, — veszi át a szót Olearius. (Folytatjuk.)
