Harangszó, 1933
1933-03-05 / 10. szám
1933 március 5. HARANGSZÓ 77 jó csomó gyilkos szerszámmal látta el a „Krisztus helytartója“ az ő híveit: Írország egyébként mindig a lázadások hazája volt. 1538-ban, 1580-ban, 1600ban, 1605-ben, 1641-ben, 1645-ben, 1649- ben, 1798-ban és 1916-ban, tehát 9-szer lázadtak fel törvényes királyuk ellen. Ezeket a lázadásokat legnagyobbrészt Róma szította a maga bulláival. A legutóbbi, 1916-i lázadáskor pl. róm. kath. papok áldásukat adták a lázadókra. Ezek a lázadások mindig nagymérvű protestáns-mészárlással jártak. Az 1641.-i lázadás! alkalmával pl. 152.000 embert mészároltak le. Mikor a tönk szélére jutott Írország könyörgésére 1800-ban Anglia unióba fogadta maga mellé az Íreket, Anglia Írország 121 millió fontnyi adósságát magára vállalta. Az egyesüléskor Írország lakosainak száma 5,300.000. 1846-ig ez a szám az egyesülés következtében történt fellendülés folytán 8,280.000-re szaporodott. Mikor 1914- ben kitört a háború, a róm. katholikus papság arra biztatta az Íreket, hogy ne harcoljanak Angolországért. 1916-ban pedig felhasználva a nehéz viszonyokat, újra lázadást szítottak. A béke 1921-ben látszólag helyre állt. A forrongás azonban azóta is tart, amelynek szításában az u. n. Sinn Fein (=egyedül mi) egyesületnek van fő szerepe. Ma De Valera tartja kezében a hatalmat, aki pedig nem is ir, hanem spanyol. A királyhíj protestáns Íreknek sokat kell szenvedniük. Csak néhány esetet a múlt évről. A református templom ablakait betördelték Letterkennyben. Battle Brid- gen plakátok Sürgették a népet, hogy a protestánsokat bojkottálja. Dunlearban bántalmazták a cserkészeket és táborukat felgyújtották. A dungloei prot. templom ablakait bedobálták. Az angol alki- rály autója ellen bombamerényletet követtek el. De Valera 1932 március 28.-án meglátogatta az 1916. évi lázadók sírjait s miközben egy pap a rózsafüzért mondta mögötte, letérdelt azoknak sirja elé, akik fellázadtak a királyuk ellen“. — Milyen érdekes, hogy Róma akkor, amikor érdeke úgy kívánja, tudja emlegetni a tekintélytiszteletet, a jogfolytonosságot és a törvényes királyhoz való hűséget, ha pedig az érdeke úgv kívánja, csavarint egyet az álláspontján és lázadást szít, áldást ad a rebellisekre s mikor azok elveszik méltó büntetésüket, nem restellj az első keresztyének szenvedéséhez hasonlítani a bünhödésüket. — „Hogy pedig az ir lázadásokban — folytatja tovább Kensit titkár — Rómának csakugyan benne van a keze, bizonyítja, hogv Írország északi részével a protestáns Ulster- re! soha sincs baj. Ott is Írek laknak, akik hazájukat éppen úgy szeretik, mint a déliek, de protestánsok és hűek törvényes királyukhoz.“ Kensit titkár szerint az ir zavargások gyökerére egy római hitű szerzetes őszinte nyilatkozata mutat rá. Pater Hugh Bourke volt ez, aki közvetítő volt Róma és Írország között s mint ilyen 1642-ben az előző évi szörnyű lázadásról ezeket írja: „Tisztára vallásháború ez, amely Őszentsége érdekeit szolgálja. Írország a római egyház hűbérbirtoka, amelyért — ha az ország felszabadul — a péter-fillérrel kell kárpótolni őszentsé- gét“. Ez a valóság. Tóth Tihamér azt is állítja, hogy „voltak züllött angol emberek (papvadászok), akik ir katholikus papok vadászatából (!) egész jó üzletet csináltak“. Ezt a szörnyűséget, amelynek a forrását szerzője elmulasztja megjelölni, a canterbury-i érsek levele csak erre az egyetlen megjegyzésre méltatja: „súlyosan félrevezető“. Kensit is csak egy szóval bélyegzi: „ferdítés“. Ha ők, a közelről szemlélők, ezt mondják, mi se tehetünk mást, mint ráhagyjuk: ez a valóság. Utolsó állítása Tóth Tihamérnak, hogy az „ír nép számára más út nem volt csak a kivándorlás. Hogy ez milyen arányban folyt, arra elég legyen egyetlen számadat. 1841-ben Írország lakosainak száma 8,200.000 volt. 1901-ben 3.700.000-re! kevesebb. Tehát 60 év alatt 45.6%-al fogyott a nép! Van-e még egy nép, mely vallásos meggyőződéséért ily áldozatokat hozott volna?“ Idevonatkozókig a canterbury-i érsek levele is. az írországi érsek válasza is és Kensit titkár is teljes egybehangzósággal állapítják meg, hogy az ir lakosságnak majdnem 50%-os csökkenéséhez a vallási kérdésnek semmi köze. Hiszen a lakosság éppen 1800-tól, a protestáns Angliával való egyesülés idejétől nőtt fel olyan magasra. A régi büntető törvények különben is réges-régen hatályukon kívül voltak már midőn a nagy kivándorlás megkezdődött. A kivándorlás a múlt század 40-es éveiben (különösen 1845-ben) történt nagy burgonyainségnek és az utána következő éhínségnek, meg ragálynak a következménye volt. A nép élete úgyszólván teljesen a burgonyatermeléshez volt kötve s mikor a termés éveken keresztül elmaradt, ezerszámra haltak az emberek, aki pedig tudott, kivándorolt Amerikába vagy Ausztráliába. A dublini érsek megemlíti még azt is, hogy a kivándorlás egészen 1930.-ig tartott és hogy erre a kivándorlásra a túlzsúfolt népességű országnak szüksége is volt. Ez a valóság. * Csak azt nem értjük, hogy egy olyan kiváló elme, mint Tóth Tihamér, hogyan foghatott hozzá kellő tárgyismeret hijján a külföldi egyháztörténelem egy olyan szakaszának ismertetéséhez, amelyről a canterbury-i érsek is azt mondja, hogy „rendkívül bonyolult“. Mert azt nem veheti tőlünk rossz néven Tóth Tihamér, ha ebben a kérdésben mi inkább hiszünk a canterbury-i érseknek, aki az angol birodalom egyházi életének feje, mint néki s inkább megbízunk Írország érsekének, aki maga is ir és Kensit titkárnak, aki az elemi iskolából hozta magával az angol történelem ismeretét s aki katholikus történészek műveiből idéz — ismétlem — inkább megbízunk az ő közvetlen közeli szemléleten alapuló egyháztörténeti jártasságukban, mint Tóth Tihaméréban, akit ezer kilométer választ el a szigetországtól. Az azonban bizonyos, hogy az ilyen messziről való állítások nem válnak dicsőségére sem annak, aki írta, sem azoknak, akikről irta. Arra pedig éppen nem alkalmasak, hogy felekezeti békénk agyonhajszolt galambja egyszer végre kibontsa már tépázott szárnyait. Szabó József. Krisztus jelenléte nem tartja távol a vihart, de ő velünk van a viharban. S vele jobb lenni viharban, mint nélküle szélcsendben. OLVASSUK A BIBLIÁT. „Tehozzád közelebb!“ Március 6. A sátán labdája. Jelenések 3, 14—18. Ezren és ezren néznek végig a városokban egy-egy nagyobb szabású labdajátékot. Hányán gondoltak már arra, midőn az ide-oda guruló labdát fi-* gyelték, hogy talán az ő lelkűk is ilyen akarat nélkül ide-oda ütődő labda, melynek birtokáért két hatalmas tábor, Isteri és a Sátán tábora küzd. Az ember lelké-t nek örök boldogsága vagy kárhozata függ e harc kimenetelétől s sok mégsem akarja észrevenni, hogv Isten nem érzékiden, sorsával törődni nem tudó lab- dának teremtette, melv közönnyel engedj magát ide-oda lökni, hanem Isten és saját maga legfőbb érdekéért küzdő harcos társnak kellene lennie s küzdeni teljes erejéből Isten oldalán. Ne engedd magadat mint egv magával tehetetlen labdát ide-oda rúgni, mert ha sokáig nem akarsz, végül már nem is tudsz ellenállni s fiion az idő midőn a Sátán hatalmából Isten végtelen szeretete sem tud már kiszabadítani. Március 7. Ön marra orvosa. Máté 22. 23—33. Az előbbieknek merő ellentétei azok, akik meg akarnak állni, de mindezt egyedül a saját erejükből. Egyik faitáját ezeknek a farizeusokban látjuk, akik önmaguk általt kitalált iócselekede- teikben bízva Krisztust először semmibe sem vették, maid midőn ö feltárta minden erőfeszítésük hiábavalóságát, mint ellenséget keresztre feszítették. Csak látszatra különböznek ezektől a modern Írástudók, kik Krisztust saját tudományukkal akarják helyettesíteni. Az Istentől származó tudományt gyermekeknek, gyengéknek való mankónak tekintik s saját tudományukra akarnak támaszkodni. önmaguk orvosai, megváltói szeretnének lenni. Nem halliuk-e jézus jajszavát a mai zűrzavarból is ki. mellyel minden emberi tudást és önbizalmat megszégyenítve ítéletet mond az önmagukat megváltani akarók felett. Március 8. „ Erőnk magában mit sem éri“ Máté 26. 31—35. 69-75. Ne csodálkozzunk Krisztus ellenségeinek túlságos nagv önbizalmán, midőn még Krisztus leghübb tanítványainak is sokszor keserves próbákon kell megtanulni, mennyire véges az emberi erő. Péter biztos volt önmagában. Látta világosan, mit parancsol a hála és szeretet Ura iránt; megvolt benne a teljés jószándék, szilárd elhatározás, hogy ha a többiek mind meginognak is, ő az maradjon, aminek a mester elnevezte: Péter, vagyis szikla. Hiába volt minden fogadkozás, a lélek készségét legyőzte a test erőtlensége. Miért figyelmeztet, int az Úr téged is folyton szavával s vezet keresztül keserves erőpróbákon, melyeknek oly sokszor nem győzelem, hanem megaláztatás a vége? Azért, hogv megtanuld s soha szem elől ne téveszd Isten országának egyik fő törvényét: „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik és aki magát megalázza, felmagasztaltatik“. Március 9. Válaszúton. Máté 27. 1—5. Ha eljutottál — bár talán csak sok hiába való próbálkozás árán — a tisztánlátáshoz, hogy ne úgy lásd önmagadat, ahogyan azt önszereteted ferde tükre mutatni szeretné, hanem ahogyan az igazságos, mindeneket látó Isten szemei
