Harangszó, 1933

1933-03-05 / 10. szám

1933 március 5. HARANGSZÓ 75 Mellékelek egy Írországról szóló füzetet, és az ir történelemből egy kivonatot, ame­lyet bizonnyal fel tud használni. Munkájához minden jót kí­vánok, vagyok őszintén az öné: J. A. Kensit titkár. (A levélben említett később visszatérünk). füzetre Érseki Palota, Dublin 1933. február 6. Kedves Uram! Mellékelek egy rövid jegyzetet a kérdezett tárgyban. Volt idő, amikor Írországban a római katholikusokkal valóban kemé­nyen bántak. Azonban ha meg­figyeljük a 30 éves háború, vagy az 1686.-i nantes-i ediktum- korabeli Európát, azt látjuk, hogy az ilyesmi mindig a poli­tikai hatóság részéről jött. Ha volt üldözés, az csak azt jelenti, hogy a protestánsok — önvé­delmük érdekében — tanultak — a római katholikusoktól. Őszintén az öné: János, Dublin érseke. (Az ir érsek említett jegyze­tére később visszatérünk). Ijcimbeth Palota 1933. február 7. Kedves Uram ! A cánterbury-i érsek rendele­tére köszönetét mondok az ön le­veléért és azért az idézetért, ame­lyet mellékelten az írországi katholikusok helyzetéről a Ma­gyar Kultúrából küldött. Őke­gyelmessége azt tanácsolja, hogy tessék áttanulmányozni az ide­vonatkozó részletes és hiteles történél- | ilyen irányú, tanulmányozás a következő met. Az érsek úr véleménye szerint az ' tényekre vet világot. (Következik egy csomó cáfoló történeti megjegyzés, ame­lyekre később visszatérünk). Mind ez nem jelent teljes feleletet a Magyar Kultúra állításaira, csak azokra az irányvonalakra akar rámutatni, amelyeken ha­ladva ön látni fogja, hogy az idézett cikk súlyosan félrevezető. Híven az öné: A. Sargent érseki lelkész. Most pedig vegyük sorra Tóth Tihamér cikkének állításait s ezeknek a leveleknek, valamint az Íróik által hozzájuk csatolt és nekünk küldött jegyzeteknek vi­lágában lássuk meg, hogy mi a valóság. Tóth Tihamér azt állítja, hogy .mióta Írország 11. Henriknek hódító hadjáratában angol uralom alá került, az ir történelem a szenvedések láncolatává vált*. Kensit titkár pedig a levelé­hez mellékelt jegyzetben rámutat arra, hogy Írországot II. Henrik­nek maga a pápa, IV. Adorján adta át a következő bullával: „Írország és mindazok a szige­tek, amelyek felett az igazság napja süt, Szent Péter uralma alá és a szent római egyházhoz tartoznak. Mi azért helyesnek és jónak látjuk, hogy te az egyház határainak kiterjeszté­sére, a bűn megfékezésére, az erkölcsök megjavítása érdekében bevonulj a nevezett szigetre . . . Annak a földnek népe hódoljon neked, mint urának, vigyázva az egyház jogaira és megtartva Péter számára az évi kárpótlást, a minden ház után járó egy pennyt“. A londoni Pál székesegyház, a világ legnagyobb és legszebb protestáns temploma. Építése 28 millió pengőbe került. s tanulják megbecsülni és megtartani drága hitvallási iratunkat. Csillogó szemmel hallgatja az ifjú idősebb társa elbeszélését. Később megkérdezi: — A rendes kollégiumokon kívül hallgatsz-e valamit? — Buchnernél poétikát és litteraturát hallgatok. Értékes tudós, nagy stiliszta és költő. Opitz embere, hallhattál róla. Nyitott ablakon sötétségbe olvadó alkonyati ho­mály áramlik a szobába. Beszélgetés közben észre sem veszik, hogy tapinthatatlan szürke lepel borítja el a bútorokat s egymás arcát sem láthatják. Olajmécsért indul éppen, mikor fürgén kopogó ritmikus lépések zaja hirtelen elül ablakuk alatt. Utána rövid füttyjel süvít, kétszer, háromszor. Utcaközépről három diák­sapka emelkedik magasba, azután ugyanannyi pár diákláb dobog felfelé a falépcsőn. Egyenként bemutat­koznak. — Buchholz András Henrik. —- Olearius. — Lehmann Ábrahám. — Fiatal földim, Werner Róbert, hainicheni fiú, egyetemünk újdonsült theológusa. — Ezek a kiváló férfiak pedig, kiket magad előtt látsz, Németország jövendő költői. Nem látod homlo­kukon a Múzsa csókját? Csendes, meghitt esti órák következnek telve re­ménységgel, tervvel, elhatározással. Egyik este Gerhardt Pál Oleariussal együtt Buch­ner Ágoston tanárhoz van meghíva. Boldogan várja ezt az estét, mert Buchner az egyetem legkiválóbb tanárai közé tartozik, kinek nevét egész Németországban nagy megbecsüléssel emlegetik. A teremnek is beillő nagy könyvtárszobában taná­rok, írók beszélgetnek. Pái boldogan látja közöttük Röber Pál generálsuperintendens papi alakját és Fleischhauer Ágoston archidiakonust, a városi temp­lom lelkészét. Mindkettőben művész lélek lobog. Prédi- kálásukat csiszolt formaszépség jellemzi s költemé­nyeikkel is nagy olvasótábort gyűjtenek maguk köré. Igehirdetésük alkalmával sokszor papíros zizzenés hal­latszik, amint szorgalmas kezű rajongók gyors betűve­téssel próbálják beszédüket leírni. — Higyjék el, Uraim, — mondja beszélgetés köz­ben Buchner tanár, — nagy szükség van a tiszta költé­szet fellendülésére, mert mostani széthullásunkban egyedül irodalmunk emelheti fel nemzetünket. De a költészet viszont csak nyelvünk megtisztulásával és gazdagodásával fejlődhetik. Ezen törekvésben mind­nyájunknak egynek kell lennünk.

Next

/
Thumbnails
Contents