Harangszó, 1933
1933-03-05 / 10. szám
74 HARANGSZÓ 1933 március 5. tunk hozzányúlni, amikor fájó hántások, ócsárló kihívások után az önvédekező ember természetes mozdulatával egyebet tenni már nem tudunk, vagy amikor a sértett igazság védelmének kötelezését érezzük. Az alábbi eset mind a két okot magában foglalja ahhoz, hogy felemeljük a szavunkat. * A magyarországi jezsuiták lapjának, az úgynevezett Magyar Kultúrának múlt év október 20.-i számában hosszú cikk jelent meg, amelyben Tóth Tihamér a júniusi dublini (Írország) római katholi- kus világ-nagygyűlésről számolt be. A hosszú cikk többek között ezeket mondja: „...Mióta Írország II. Henrik 1117-72. évi hódító hadjáratában angol uralom alá került, az ir történelem szenvedések láncolatává vált, ami a XVI. század óta, az anglikán hitújítás óta egyenesen vértanúi magaslatra emelkedett... Mindenüket feláldozták hitükért az ir katholiku- sok. Tűrték, hogy kifosszák vagyonukból; tűrték, hogy akit le nem mészároltak, azokat az ország hegyes, mocsaras tartományába, Connaughtba zsúfolják össze; tűrték, hogy minden nyilvános hivatalból kizárassanak; tűrték, hogy a kegyetlen üldözés miatt milliószámra kell elhagyniok hazájukat és az Északamerikai Egyesült Államokba és Ausztráliába vándorolniok. Nincs a földnek még egy olyan pontja, — ha csak nem az őskereszténység vértanúinak szenvedési helyei, — ahol az Egyházhoz ragaszkodásért annyi földi értéket, birtokot, vagyont, állást és annyi emberi életet áldoztak volna fel, mint az irek ... Vili. Henrik feloszlatott minden ir kolostort, mert jól tudta, hogy az egész ir vallásos életnek ezek a forrásai, — de az irek vallásosságát megrendíteni mégsem tudta. Nekünk csak elképzelni is nehéz, hogy, hogyan maradhatott meg az irék lelkeben a katholicizmus szeretete, mikor a XVI. század végétől a XVIII. század végéig egész Írországban tiltva volt a nyilvános katholikus istentisztelet, nem volt vallásoktatás s nem volt katholikus papi szeminárium. Az ir kispapok két évszázadon keresztül külföldön tanultak s hazatérve álruhában jártak faluról-falura s titokban miséztek, gyóntattak, prédikáltak. 1703 óta a legsúlyosabb büntetés terhe alatt volt megtiltva katholikus papnak Írország földjére lépni s az angolok 1000 aranymárka vérdíjat tűztek ki egy püspök s 400 márkát egy pap fejére. Voltak züllött angol emberek (pap-vadászok), akik ir katholikus papok vadászatából egész jó üzleteket csináltak. Az angolok vérforraló módon mindent elkövettek, hogy hittagadókat nyerjenek az irek táborából. Az áttérő papnak évjáradékot biztosítottak, az áttérő világinak pedig azt a jogot, hogy katholikus- nak maradt testvérei egész vagyonát ö egyedül örökli... Más út nem volt a szerencsétlenek számára, csak a kivándorlás. Hogy ez milyen arányban folyt, arra elég legyen egyetlen számadat. 1841-ben Írország lakosainak száma 8,200.000 volt, 1901-ben 3,700.000-rel kevesebb. Tehát 60 év alatt 45.6 %-al fogyott a nép. Van-e még egy nép a föld kerekségén, amely vallásos meggyőződéséért ily áldozatokat hozott volna? ... Az angol üldözés a pásztort akarta megverni, hogy elszéledjen a nyáj. Ezért rombolt le minden kolostort, ezért égetett fel vagy juttatott protestáns kézre minden katholikus templomot...“ * Mivel ez a nagy halom szörnyű rrreg- állapítás már eleve hihetetlennek hangzott számunkra, szerkesztőségünk a cikknek idézett részét angol nyelvre fordítva, megküldötte a canterbury-i érseknek, Írország érsekének, London püspökének és a londoni Protestant Truth Societynek (Protestáns Igazság-Szövetség), kérve a cikkre vonatkozó véleményüket. A válasz mindegyik helyről csakhamar megérkezett. Fordításban itt közöljük őket érkezésük sorrendje szerint. * Fulham Palota (London) 1933. január 30. Kedves Uram! London püspöke megbízott engem, hogy köszönetét mondjak az ön leveléért. A püspök úr teljességgel megérti az ön aggodalmát a mellékelt kivonat felette különösjelenségeire és utalásaira vonatkozólag. Azt ajánlja, hogy tessék írni a dublini' érseknek e dolog felöl. Őszintén az öné: T. Johnson püspöki lelkész. * Protestáns Igazság-Szövetség, London 1933 február 2. Kedves Uram! Válaszolok az ön január 26.-én kelt levelére, amelyben az Írországra vonatkozó állításokra kér felvilágosítást. A kivonat, amelyet ön küldött, meghamisítása a tényeknek s véleményem szerint az a célja, hogy aláássa a protestáns igazságot és tekintélyt, valamint, hogy Róma híveit az igazság ellen hangolja. A római egyháznak mindenütt megvannak a maga írói, akiknek az a dolga, hogy meghamisítsák a történelmet. Olyan dolgokat állítanák, amelyeket — ha számonkérjük — nem tudnak igazolni. Bubiinban van egy egyesület, amely magát „Ir. Katholikus Igazság-Szövetség“- nek nevezi. Valami ilyen forrásból szerezhette valószínűleg a cikkíró az ö értesülését, nem pedig az ir néptől. Déliror- szágban, ahol a papság uralkodik, a nép túlságosan tudatlan ahhoz, hogy ismerne egyéb történelmet, mint azt az előítélettel megírtat, amelyet a papok engedélyeznék számára. Isten hárfása. TOrlénetl elbeszélés. Irta : Kapl Bein. 10 — No lám, hát Christian már önállóan vezeti az üzletet? Szorgalmas ember, tekintélye is növekszik? Már a sörfőzök kollégiumában is van szava? Azután elmondat magának mindent, hogy micsoda változás van Hainichenben? Kikből lett egy pár? Kik haltak meg? Kik tanulnak Grimmában? Közben messze kéklő hegyeken nyugtatja tekinte* tét, de minden szót belerajzol a lelkében élő képbe. Most azután szerepet cserélnek s Werner Róbert kezd kérdezgetni. — Én csak annyit mondok: boldogság Witten- bergben theológuskodni. Mert a lelkészképzés templomépítéshez hasonlít. Fundámentomra, falakra és kupolára van szükség. Wittenbergben a szentírás fundá- mentomára a dogmatika erős falait építik s az egészre ráboltozzák az egyházi hitvallás kupoláját. Ez az igazi theológia. Ezt tanítják Martini, Leyser, Hülsemann és Röber Pál. Nyugodtan kezükre bizhatod magadat. Hitvallásos theológust nevelnek belőled, amint a hitvallás- nélkül theológus nem is theológus. — Két felejthetetlen emléket őrzök lelkemben. Az első az, hogy felvételem előtt fogadalmat kellett tennem az Ágostai Hitvallásra és a Formula Concor- diae-re. Ez volt belépésem az egyetemre. Nem is felejtem el sohasem! A második emlékem az Ágostai Hitvallás múlt évben tartott százéves jubileumi ünnepsége. Hatalmas éneklő gyülekezetté szentesült az egész város. Ünneplőbe öltözött az utolsó koldus is. Vidékről beáramló tömegek hullámoztak utcáinkon s piacterünkön ember ember mellett szorongott. Hajnali trombita-zene éb- resztgette az alvókat. Megható volt a reggeli templomi hálaadás is. Délelőtt azután templomba vonult a ma- gistrátus, hivatalnokok, céhek, az egyetem tanárai és ifjúsága. Megrendültek a szentfalak hatalmasan zengő énekünktől: Erős vár a mi Istenünk! . . . Akkor azután valaki messzehangzó érces hangon felolvasta az egész Ágostai Hitvallást. Értsd meg, az egészet elejétől végig és mi mindnyájan halkan utánamondtuk. Az egész gyülekezet állt és vallást tett hitéről. Előkelő emberek kezükben tartották rongyolt, vásott táblájú könyvecskéjüket,— ki tudja hányán, hányszor vették kézbe? — és olvasták ők is fennhangon hitvallásunkat. Szívek dobogásával telt meg a templom, felforrósodott a levegő, pírban égő emberarcokból fátyolosán világított soksok szempár és imádkozó ajkak halk sóhajtása szállt a szentfalak között. Szerettem volna oltár elé kényszeríteni egyházunk minden papját, tanítóját, férfiát, asszonyát, hogy éljék át velem ezt a gyönyörűséges ünnepet
